Ezért nem kell állandóan csesztetni a gyerekkorunkat

024
2017.04.10. 06:48

Senki sem tudja miért és minek, de a Lionsgate remek ötletnek érezte feléleszteni a '90-es évek egyik kedvenc gyerekműsorát, a Power Rangerst. A nosztalgiafaktor azonban bőven kevés ahhoz, hogy egy meglehetősen egyszerű koncepcióra épülő termékből sikeres produkció legyen, és természetesen a Power Rangers-filmnek láthatóan fogalma sincs arról, mit kell kezdeni egy ilyen projekttel a 2010-es évek végén.

Ha azt nézzük, én pontosan abba a célközönségbe tartozom, ami miatt most egy új Power Rangers-filmről beszélhetünk. A '90-es években én is már japán meg amerikai rajzfilmeken, akciósorozatokon csüngtem a tévén, és halál mindegy volt, hogy Dragon Ball vagy Power Rangers megy, a lényeg, hogy színes figurák verekszenek egymással folyamatosan, és ez állati király.

A Power Rangers nem is volt ennél sokkal bonyolultabb, de mégis kialakult egy komoly rajongói bázisa, aminek köszönhetően hosszú évek alatt elég szép kis mitológiát építettek fel. Mindettől függetlenül valljuk be, hogy pár kivételtől eltekintve a Power Rangers alapvetően egy rém infantilis, gagyi sorozat, ami a csúcsidőszakban kizárólag arra ment, hogy minél több sárga, vörös, kék vagy zöld akcióbábut adjon el a gyerekeknek. Nekem például fekete volt.

Super Dawson és a megahaverok

Ennyit ér

Index: 3/10
IMDB: 7/10
Rotten Tomatoes: 48%
Metacritic: 44%
Port.hu: 3,4/10

Az alaphelyzet nagyjából annyi, hogy 65 millió évvel ezelőtt valami lények harcoltak egymással, és az egyikük elrejtett öt világító követ, amit aztán 2017-ben talált meg öt tinédzser egy neve nincs halászvárosban. Ezektől a kövektől erősebbek, gyorsabbak és bátrabbak lettek, találtak valami űrhajószerű dolgot, ahol egy földönkívüli meg egy beszélő fal (Bryan Cranston) közölte velük, hogy ők az új Power Rangerek és az univerzum sorsa a kezükben van. Ez 60 perc a másfél órából. Gondolom a készítők úgy voltak vele, hogy ideje lerombolni azt a szemét előítéletet, hogy bárki lehet sárga meg kék ranger, a rajongók leszarják, ki alakítja őket, úgyis mindig maszkban vannak. Ezért pörgő akció helyett kaptunk egy Zack Snyder-rendezte Dawson és a haverok-maratont.

A következők derültek ki a tinédzsereket játszó borostás, feltűnően felnőtt emberekről:

  • kék ranger: figyelemzavaros zsenigyerek, aki baromi okos, és meg tud szerelni bármit, de szociálisan erősen defektes.
  • sárga ranger: az új lány, akinek nincsenek barátai és annyira keveset beszél otthon, hogy azt hiszik, drogozik.
  • fekete ranger: az édesanyja nagyon beteg.
  • rózsaszín ranger: gonosz szelfiküldés miatt kiközösítették a lányok.
  • vörös ranger: a helyi focicsapat egykori sztárirányítója, aki egy ballépés miatt kettétörte ígéretes karrierjét.

Mind az öt főszereplőnek igyekeznek valami tragikus háttérsztorit adni, amivel alapvetően semmi gond nem lenne, ha ezt a filmet nem úgy hívnák, hogy Power Rangers. Durva akciót akarsz? Hallgasd végig, ahogy a kék ranger arról beszél, mennyire szereti az anyukáját és mennyit járt bányászni a halott apjával. Látványos effektekre vágysz? Hadd meséljen a fekete ranger arról, hogy a beteg édesanyját ápolja otthon. Lassan felbukkanna a gonosz? Várjunk még ezzel, a rózsaszín rangernek be kell vallania, hogy elküldte egy barátnője fotóját egy másik srácnak.

Akció helyett vérgagyi tinifájdalmakról szól az egész film, és esküszöm, az elején még tökre éreztem szegény vörös ranger tragédiáját, amiért a haverja véletlenül kiverte egy bikának (true story), de könyörgöm, vegyék már fel azokat a színes göncöket és kezdjenek el ütni valamit, mert a 4DX-es vetítés ellenére a legizgalmasabb jelenet az volt, amikor a szakadékon átugráló tinédzserek nézése közben jobbra-balra rázkódott a székem. És azt sem élveztem túlságosan.

A gond mindig az az ilyen tinifilmekkel, hogy a tinik láthatóan késő húszas felnőttek, akik általában egy uborka színészi kvalitásaival bírnak. Ez alól ez az öt ember sem kivétel, és egyedül RJ Cyler (a kék ranger) próbál egynél több dimenziós lenni, de neki sajnos a világ legátlagosabb kockájának szerepét írták, ezért túl sokat nem tud kezdeni. Szóval adva van öt színészkedni nem tudó tinédzsert játszó felnőtt, akik folyamatosan jóban akarnak lenni egymással, de nem úgy, mint a normális emberek, akik isznak, esznek, beszélgetnek, és közben jóban lesznek, hanem hangosan megbeszélik előre, hogy akkor most tartsunk össze, álljunk ki egymásért, gyerünk srácok!  Mindezt úgy, hogy mondom, a film kétharmadában mindössze egy rövidke edzésmontázs utal arra, hogy ez amúgy egy akciófilm lenne, vagy mi. Egyébként utána sincs köszönet, szóval mindegy is.

Én tényleg nem tudom, hogy mi élünk párhuzamos világban, vagy Zack Snyder tényleg régóta egy pályán játszik Coppolával, Scorsesével, Spielberggel, hogy folyamatosan őt kell másolni. Mi a jó abban, ha egy alapvetően színes, kicsit gagyi, de kedves világot fogunk, leöntünk krómszürkével, metálfeketével és sötétkékkel, és leoltunk a stúdióban minden villanyt, hogy a színészkedni képtelen szereplőknek kiemeljük a nem létező arcmimikáját? Ki volt az az idióta barom, aki szerint sokkal menőbb random Mass Effect-űrruhákat adni a hősökre egy klasszikusra hasonlító felszerelés helyett? Itt van, tessék, így néz ki most és nézett ki régen a Power Rangers:

Miért akarja bárki elhitetni az internettel rendelkező emberekkel, hogy a Power Rangers nem egy aranyos mese sokszínű szuperhősökkel, hanem valami iszonyatosan mély, trendi, karcos akció sci-fi, ami annyira negatív és sötét, hogy nem lehet megkülönböztetni színárnyalat alapján a feketét a kék rangertől?

Egy taco, ami fagyit szarik

Volt az a South Park-rész, amiben megkérdezte egy omnipotens lény Cartmantől, hogy milyen formát vegyen fel nekik, milyen test látványától nyugodnának meg a barátaival. Erre mondta azt Cartman, hogy legyen egy taco, ami fagyit szarik. Nagyjából így találták ki Rita Repulsa főgonosz karakterét is. Repulsa egy bukott zöld ranger, aki aranyat eszik. Az aranyat aztán valahogy folyékonnyá változtatja a teste, amiből először a botját teszi erősebbé, majd épít egy komplett aranyembert. De ez az aranyember nem holmi tökéletes testű kolosszus, hanem egy megolvasztott akciófigura, amit lefestettek sárgával. A film végén nyilván full debilség az egész, de úgy még ijesztőbb belegondolni az eredeti koncepcióba, hogy a film elején ez a Rita Repulsa simán embereket öl, és még utána is arról beszél, hogyan akar mindent elpusztítani. Pedig annyira lehet komolyan venni, mint azokat, akik szerint filmet lehet csinálni egy átkozott társasjátékból.

Szóval akkor foglaljuk össze eddig mink van:

  1. egy rakás tanácstalan felnőtt tini, akik a film utolsó 15-20 percére veszik fel először (!!!) az ikonikus szuperpáncélokat
  2. közben az ember nem tudja megkülönböztetni egymástól a színeket, annyira sötét minden
  3. a főellenség egy gyilkos pszichopata, aki ékszereket eszik, hogy aztán egy hatalmas aranyembert kreáljon
  4. az ikonikus páncélruhákat jó öt percig látjuk, mert aztán minden hős beül egy dinoszaurusz formájú gépszerkezetbe
  5. a robot T-rex meg a robot pterodactylus meg a társaik nem bírnak a nyúlós aranytakonnyal, ezért inkább meghalnak összekapaszkodva
  6. nem halnak meg, hanem átalakulnak egy hatalmas, kardos robotharcossá
  7. akitől nem ijednek halálra az emberek, hanem elkezdik videózni, ahogy a csípőjét rángatja a főutcán.

Esküszöm, ezeket nem én találtam ki, hanem mind a filmben szerepelnek. Szerencsétlen Bryan Cranstonnak annyi szerencséje volt, hogy csak egy beszélő fal szerepét adták neki, de nem járt ilyen jól a régi gyerekműsor kedvence, a Power Rangers C3PO-ja, Alpha. Alphához képest lópikula az, amit a jelmezekkel csináltak. Konkrétan a kedves, vidám, sokat nevető kis csészealjfejű robot helyett a gyerekeknek ezzel a baloldali szörnyszülöttel kell megbarátkoznia:

A Power Rangers pont annyira rossz, mint a legutóbbi Fantasztikus négyes,ami hazavágta Josh Trank karrierjét. Csak hát a Fantasztikus négyes egy jóval elismertebb, közkedveltebb franchise, a Power Rangers meg egy '90-es évekbeli tucattermék, amit túlságosan megszépített a nosztalgia ahhoz képest, hogy voltaképpen egy évtizeden át tartó reklámfilm-sorozatról beszélünk akcióbábukról. Ha a Fantasztikus négyest karcossá, trendivé, sötétté tenni iszonyatos ballépés volt, akkor ugyanezt csinálni a Power Rangersszel teljesen egyértelmű debilség, hozzá nem értés és teljes szereptévesztés. Hiába kezdődik kedvesen a film, és kezdünk el szép lassan szimpatizálni a szereplőkkel, ha közben semmi olyat nem kapunk, amit a cím ígér. A cím Power Rangerst ígér, vagyis öt darab színes pizsamás kibernindzsát, akik sziklaszörnyekkel meg más lehetetlen lényekkel karatéznak, hogy aztán túl nagy para esetén robotdínókba szállva folytassák a harcot.

Senki sem veheti ezt túl komolyan, hiszen maguk az alkotók sem szépirodalmi műnek szánták anno a Power Rangerst, hanem egy szórakoztató B-kategóriás akciósorozatnak, amit annak ellenére is lehet szeretni, hogy nyilván tele van ostobasággal. De ha valaki ezt felvállalja, és büszkén a homlokára varratja, abból még egész jó dolgok is kisülhetnek. Viszont ha valaki a nyilvánvaló ostobaságot úgy próbálja meg palástolni, hogy talpig feketébe öltözve valami meg nem értett depis művésznek tetteti magát, akkor nem csak azok fogják kiröhögni, akik életükben először látnak sarokban pityergő depis művészeket, hanem azok is, akik tökéletesen tisztában voltak vele, hogy a depis művésznek csak elég lett volna néha napján felvenni egy zöld vagy egy kék pólót, kicsit mosolyogni, és már is lettek volna barátai.

Ne maradjon le semmiről!