A rendező csak magát elégítette ki, a nézőket nem

Az egy dolog, hogy François Ozon jó ideje mennyire nem képes hiteles női karaktereket teremteni. De hogy miért akar ennek ellenére mindenképpen női szemszögű filmeket forgatni, az már egészen érthetetlen. A röhejesen sztereotip, hímsoviniszta Fiatal és gyönyörű után, ami arról szólt, hogy egy kamaszlány merő érdeklődésből kurvának áll, hiszen ugye mi más lenne a prostitúció, mint erotikus női fantázia, itt a Dupla szerető a nőről, aki imádja, ha megalázzák, és élvezi, ha megerőszakolják.

Az persze önmagában is zavaró tud lenni, ha egy film gondolatvilága irritálóan primitív, pláne, ha véletlenül úgy alakul, hogy Magyarországon épp a nők elleni szexuális erőszakról és a megalázott nők fájdalmáról szóló, érzékeny diskurzusba robban bele ökör módjára. De pusztán ettől még lehetne jó egy film, végül is az erkölcsi vetület ugyanúgy csak egy része egy alkotásnak, ahogyan mondjuk az operatőri munka vagy a színészi játék is az. De ez nem csak ezért nem jó film.

A Dupla szerető egy nő története, aki rátalál pszichológus barátja eltitkolt, szintén pszichológusként dolgozó, egypetéjű ikertestvérére, vele együtt pedig lassan a két férfi egyre különösebb viselkedésének okaira is, ami a férfiak közös múltjában gyökerezik. És közben egyik ágyból a másikba jár: az agresszív állatéba a gyengéd szeretőéből, mondhatnánk, ha így lenne, mert akkor ez lehetne egy konyhapszichológiai metafora is az ember freudi vágyairól és belső kettősségéről, önkéntes áldozattá válásról és hasonlókról. De jellemző a filmre, hogy Ozon még egy ilyen, nem túl bonyolult metaforával sem bajlódik. Nincs semmiféle ellentétpár: az egyik férfi egy kicsit bunkó, a másik meg nagyon.

Ahogy nincs metafora vagy mögöttes jelentés sem, csak egy elcsépelt, az ember azt hinné, a Dallas óta már nem nagyon használt fordulat, meg egy elcsépelt, az ember azt hinné, az erotikus thriller nagyjainak életműve után plusz tartalom nélkül újra már nem nagyon használt, a nagyokhoz képest lebutított történet sok szexszel, szemérmes erotika-imitációval. Mert hiába törekszik arra Ozon, hogy botrányosan szókimondó legyen, feltűnő, hogy egyetlen egy-két másodperces jelenetet leszámítva – a kamera ebben egy vagina belsejéből zoomol ki, meg is határozva ezzel az épp elkezdődő történet eredetét – semmit nem tud hozzátenni a filmes erotikaábrázoláshoz, mondjuk úgy, ahogy Lars von Trier hozzá tudott tenni A nimfomániással.

A szexjelenetek megvalósítása pontosan ugyanolyan, mint bármely más filmben, azt leszámítva, hogy itt minimálisan több szeméremszőrzet látszik, ami a korhatárbizottságok számára biztosan sokat jelent, de a filmtörténet elintézi egy ásítással. És ez még akkor is igaz, ha Ozon behoz egy „botrányos” jelenetet: a nő egy felcsatolható műpénisszel dugja meg a barátját. De ez önmagában még nem több némi üres polgárpukkasztásnál – márpedig önmagában áll, mert a rendező megint csak megfeledkezik a mögöttes tartalomról, és semmit nem kíván elmondani arról, mit is mondhat lélektanilag, metaforaként egy ilyen aktus hatalomról, szerepcseréről és így tovább.

És ez a megfeledkezés, ez az, ami a nőábrázoláson kívül még igazán nagy probléma a filmmel: hogy Ozon mindenről megfeledkezik azon kívül, hogy lubickoljon saját polgárpukkasztási kísérleteiben. Egyetlen egy dologban igazán szemérmetlen csak: a nagy elődöktől való lopásban, de megfeledkezik arról, hogy átvegye a bonyolultabb részt is, amitől a néző elbizonytalanodna abban, hogy a sok látomásszerű, egyre szürreálisabb rész közül mi is a valóság és mi képzelet, hogy végül a lelki folyamatokból akkor mi is volt valós – esetleg valami olyan is, amiről pedig azt hittük, mégsem kell vele számolni? Mindössze egy viccnek is gyenge, félmásodperces slusszpoént tesz a végére, mint amikor egy űrlényes filmben a stáblista után még egy alientojásnak megreped a héja, de még ennyire sem átgondoltan.

Ozon megfeledkezik arról is, hogy egy igazán érdekes történetet kerítsen mindemellé, amely, mint Jancsi és Juliska a kenyérmorzsát, követné a kihulló szemérszőrszálakat végig a filmen. Amiről legnagyobbrészt a hiteltelen lélekrajz tehet: nem nagyon lehet úgy azonosulni a szereplőkkel, hogy azok egyrészt nem úgy viselkednek, mint a hús-vér emberek, másrészt a viselkedésüket nem indokolja a film, vagy legalább nem sejtet valamit az okokról.

Egy igazán jó erotikus thriller a filmrajongók, sőt a filmtörténészek nedves álma. A Dupla szerető viszont csak François Ozon lepedő alatti önkielégítése.

(A cannes-i premier idején született, sokkal lelkesebb kritikánkat itt olvashatják.)