A Beetlejuice második része sokkal őrültebb, mint gondoltuk

Tim Burton világa nem könnyen fogadható be, ráadásul híres filmjei a sötét tónusú drámától az abszolút agymenésig terjednek. A mára kultikussá vált Beetlejuice 36 évvel ezelőtt inkább utóbbiként vált Burton munkásságának részévé, a film folytatása a korábbi agymenést idézi, csak még bolondabb módon. A Beetlejuice Beetlejuice épp olyan szórakoztatónak szánt családi film, mint amilyennek tűnik. Szépen továbbörökíti az első film hagyatékát, de ezen felül semmi többet nem ad a nézőnek.

Mindenképpen élmény az új alkotás, főleg ha valaki kedveli Burton filmjeit, és még nagyobb élmény, ha az első Beetlejuice nem ismeretlen a nézőnek. Az 1988-as mű nélkül is megállja a helyét a második rész, de rengeteg utalás van, ami lógva hagyja a nézőt, ha nem látta az előzményeket, plusz ma már nem olyan könnyű belesimulni az ikonikus rendező őrült világába, ha valaki elsőre találkozik vele.

A film játékos, de itt-ott egészen elvetemült, vizuálisan szerteágazó, a családi dráma keveredik az egyszerű komédiával, helyzetkomikummal. Amit a nyolcvanas, kilencvenes években kaptunk Burtontől, valamelyest úttörő volt, olyan rendezői kézjeggyel párosulva, ami igazi ritkaságnak számított. 2024-ben már egészen más hangulata van stílusjegyeinek. Az eluralkodó vizuális és történeti szélsőségek miatt jobban érvényesül a nosztalgiahatás, a visszavágyódás Tim Burton kis gótikus világába, ami időről időre reneszánszát éli. Ma már nem a rendező újító szelleme adja filmjei különleges ízét. Kettősség járja át a friss alkotást is, amiben vegyül a mostani Burton-filmek szépsége és nehézsége egyaránt. 

Dilemmák nélkül

A sztori röviden: Lydia Deetz (Winona Ryder) felnő, és különleges szellemlátó erejéből egyfajta furcsa megélhetést farag a tévében. Az egész Deetz család még jobban megbolondult, mint azt anno gondolta volna az ember, egyedül Astrid Deetz (Jenna Ortega) maradt valamelyest földhözragadt, gyakorlatias, aki utálja, hogy Lydia Deetz lányaként hivatkoznak rá, amit egész életében bélyegként viselt. Charles Deetz halála ideiglenesen újra összehozza a családot,

Eközben a túlvilágon sincs minden rendben. Delores (Monica Bellucci) visszatér, hogy elkaphassa Beetlejuice-t, aki már egy ideje azon mesterkedik, hogy visszatérjen az élők világába, és újra megkörnyékezhesse egykori szerelmét, Lydiát. Az események hamar felpörögnek, és egy régi nász, új eljegyzés, kommandós zombik, illetve néhány váratlan haláleset és szellemlátás akaratlanul is elindítja a lejtőn karaktereinket.

Logikai hiba nemigen van, bár a történetet nem is bonyolították túl. Alfred Gough és Miles Millar forgatókönyve, aminek történetét Seth Grahame-Smithszel közösen szőtték, gördülékenyen halad – néhol talán túlságosan is gördülékenyen. A karakterek zöme csak sodródik az eseményekkel, és mindössze egy-két kényszerdöntéshelyzet akad, így voltaképp

ami rengeteget elvesz a szereplőkből, pedig lenne lehetőség kicsit színesíteni, rétegezni őket. Egysíkú, de szórakoztató figurák, akik nem esnek át valódi jellemfejlődésen, csak beletörődnek dolgokba.

Látványosan szórakoztat

De még így is kicsit sok lett néhol az alkotás, és vannak teljes sztoriszálak, amelyeket ha egy az egyben kivennénk, a film hibátlanul haladna tovább. Monica Bellucci karaktere olyan, mintha elindítaná az eseményeket, de a film végére teljesen súlyát veszti. Ha minden jelenetét kihúznánk, és ahol említik, ott finoman változtatnánk, a történet akkor is gond nélkül folytatódna. Legfeljebb arra jó, hogy ad valami őrült sztorit Beetlejuice halál előtti életéről, plusz haloványan fenyegető légkört teremt, de igazából semmi több.

A film emellett dúskál a zenés, bohóctréfás jelenetekben, sőt még musicalpillanatokat is kapunk, így a maga 105 perces játékidejével kissé túlnyújtottnak tűnik. Ha ezeket kivennénk, akkor zömök, de folyamatos alkotást kapnánk legfeljebb 90 percben, ami talán jót tenne a mozinak. Vagy ha esetleg ezt a negyedórát arra használták volna fel az alkotók, hogy az anya-lánya kapcsolatot vagy a családi ellentéteket szebben kidolgozzák – ami Tim Burton alapvető indíttatása is volt a folytatás megalkotásakor –, akár közelebb is kerülhetne érzelmileg a sztori a nézőhöz, néhány szívmelengető pillanattal.

De végeredményben nem ez a cél. A Beetlejuice Beetlejuice egy szórakoztató horrorkomédia, aminek egyetlen célja, hogy a néző nevessen, kikapcsolódjon egy olyan világban, amit lehet, hogy ismer, és a nosztalgia miatt némi jó érzés járja át tőle. A poénok egyszerre gyerekesek, de a tinédzser és felnőtt korosztályt is célozzák. Nem feltétlen hahotázós tréfákról beszélünk, de azért itt-ott megmosolyogtató vicceket sütnek el.

Igazán ízlésesen (direkt eltúlozva) kever több különféle filmes és látványtechnikát, így a kosztümös és gazdag díszletű jelenetektől a nem túltolt CGI-karaktereken és animációkon át a stop-motion, illetve a speciális makettjáték különféle válfajaiig mindent megtalálni. Együtt épp oly szórakoztatóan látványosak, mint ahogy a legtöbb Tim Burton-alkotásban is megtapasztalhatjuk.

Ehhez jön Haris Zambarloukos operatőri teljesítménye, ami szintén remekül fest. Nem túltolt, de általa kapunk szép képeket és Burton világát erősítő jeleneteket, annak ellenére, hogy a szakember alapvetően egészen más stílusú filmekben dolgozott korábban (Thor, Belfast, Mamma Mia!). Jay Prychidny vágó munkája ezzel szemben elég semleges, de rossznak nem neveznénk, legfeljebb egy-két helyen maradtak furcsa, bennragadt snittek. 

aki számtalan alkotásban dolgozott együtt Tim Burtonnel, köztük az első Beetlejuice filmen is. Noha játékossága a mostani vizualitásnak itt-ott ellene megy, felismerhető, jellegzetes, maradandó dallamokat hoz. Ami némileg destruktív, az a klasszikus, komolyzenei légkört használó filmes betétek és a popdalok keverése. Egyes helyeken durva zenei vágásokat kapunk emiatt, így kicsit hullámzó az élmény, de összességében öröm, hogy a második Beetlejuice film zenéje is Elfman kezei közt születhetett meg.

Együtt a nagyok

A színészi játékokról még nem beszéltünk, pedig ilyen sztárparádé mellett kihagyhatatlan topic. Nem kisebb nevek jelennek meg a vásznon többek közt, mint Michael Keaton (Batman, Birdman), Winona Ryder (Ollókezű Edward, Stranger Things), Catherine O’Hara (Reszkessetek betörők!, Frankenweenie), Jenna Ortega (Wednesday, Sikoly), Justin Theroux (A hátrahagyottak, Amerikai pszichó), Willem Dafoe (Szegény párák, Pókember 2), Monica Bellucci (A nap könnyei, Maléna), Danny DeVito (Batmen visszatér, Száll a kakukk fészkére).

A címszerepet alakító Keatonnek voltaképp egyfajta jutalomjáték a film, ahol lubickol a ripacs szélsőségességben, ami remekül áll neki. Többször ledönti a harmadik falat, a kamerába beszél, kiszól a közönségnek, és lökött utalásokat tesz, miközben a világ legtermészetesebb módján közöl bődületes nagy őrültségeket. A másik főszereplő, Ryder vele szemben sokkal plasztikusabb.

O’Hara extravaganciája remekül áll a filmnek. Néha már olyan sok, hogy az alapból túlzásokra épült műben is kiugró, de szerencsére nem bántó. Theroux extrém ripacssága azonban néha nem jól sül el. Van, hogy megmosolyogtató, máskor az ember csak fogja a fejét. Inkább ízlés kérdése, hogy játéka kinek fér bele és kinek nem.

Bellucci karaktere egysíkú, így tőle nem is vártunk nagy megfejtéseket (bár kicsit pazarlás egy hozzá hasonló színésznőnek nem adni erős jelenetet), hasonlóan a Dafoe által megformált túlvilági rendőr-színészhez, aki igazából csak szórakoztat. DeVito, bár nem kap sok időt a vásznon, amit mutat, az nagyjából megmarad az embernek, pedig nem több, mint zombijáték. 

Vannak azért furcsa arckifejezései, meg helyzetkomikumból adódóan elvérző pillanatai, de ha van lehetőség, akkor azt igyekszik megfogni. Csodás, kiemelkedő alakításnak nem mondható, de talán a legrétegzettebb színészi játék és karakter az övé a filmben, amivel képes mit kezdeni, még ha néha ki is zökken.

Nem omlik össze

Mindezt összevetve, a Beetlejuice Beetlejuice nem állt be a sorba a „minek vették elő” alcímű folytatások közé. Nem rombolja az eredeti kultikusságát, filmként itt-ott talán még erősebb is, de sokat nem tesz a világhoz. Könnyed, kicsit felszínes, de tud szórakoztató is lenni, így aki szereti Tim Burton elvetemült világát, annak pozitív élmény lehet az alkotás.

Ha viszont valaki annyira nincs tisztában az első filmmel és a Burton-féle őrülettel, annak nagy eséllyel furcsa, akár még zavaros is lehet a mozi, rosszabb esetben taszító. Nem emiatt lesznek új rajongói Tim Burtonnek, de a meglévőket biztos, hogy nem veszti el. Azt sem mondanánk, hogy mindent egybevetve jobb, mint az eredeti, de szerencsére nem is rosszabb.

A cím némileg sejtető is, hiszen Beetlejuice megidézéséhez háromszor kell kimondani a nevét, így mivel nem „Beetlejuice 2”, hanem Beetlejuice Beetlejuice lett a film címe, elgondolkodtunk, hogy vajon rejtett utalásról beszélhetünk-e egy készülő harmadik részhez, de a rendező több interjúban is visszautasította a feltevést. A mostani filmnél arra volt kíváncsi, hogy a felnőtt Lydia hogyan boldogul az életben, de egy újabb részhez lehet megint kellene három évtizednyi kihagyás, azt pedig nem látja maga előtt, hogy 100 évesen is filmet forgasson.

Hogy Burton valóban nem tervez folytatást, vagy csak nem akarja lelőni a poént, egyelőre nem jelenthető ki százszázalékosan. Ha születne egy harmadik, lezáróepizód, ami minőségében hasonló lenne a mostanihoz, nem feltétlenül elleneznénk, mert a világ, a nosztalgia, a karakterek, a szórakoztatás elviszi a filmet, ami néhány bukdácsolása ellenére sem omlik össze.

7/10