A nyolcadik utas a bogár

Az 50-es évek volt a gagyi, véresszájúan komcsizós sci-fik aranykora. Roger Corman, Ed Wood, meg a többi B-filmes nagyágyú minden héten csápos űrlényekkel és mutáns bogarakkal riogatta az atomcsapástól és a szovjet inváziótól parázó nézőket. Az 54-es Them! katonásan menetelő óriáshangyái, meg az 57-es Deadly Mantis sarlókezű, kalapácsfejű imádkozó sáskái lettek az orosz néphadsereg, a Mars meg a vörös színe miatt volt tökéletes az antikommunista sci-fikhez. Ib Melchior 1959-es gyöngyszemében, a The Angry Red Planetben még a nyilas szennyirodalom borítófestészete is életre kelt: kommunista óriáspók támadta meg az amerikai űrhajósokat a Marson!

A gyilkos hangyák és egyéb ízeltlábúak támadása még 20 évvel a Them! után is eladható sztori volt, mivel a 70-es években több halálesetet is okoztak Amerikában az elszabadult afrikai vadméhek. A Hitchcock-filmek főcímrajzolójából rendezővé lett Saul Bass a 74-es Phase IV-ben ötvözte a bogárinváziót az agresszív űrlényekkel, így nála már hangyatestben konspirálnak az ufók. A plakáttal pedig az Andalúziai kutya egyik  legbizarrabb jelenete előtt tisztelgett, amikor a fickó tenyeréből egy lyukon át özönlenek a termeszek.

A 70-es években újjáéledt az inváziós scifik másik kedvelt gonosza, a testrabló űrlény. Az ilyen filmek már az 50-es években is az atomháborús gyomorgörcsre és "az ellenség köztük van" paranoiára épültek. A műfaj egyik legjobbja még ma is a 78-as Testrablók támadása az idétlenül göndör hajú Donald Sutherlanddel, de egy évre rá megszületett egy igazi mozitörténeti mérföldkő: Ridley Scott mellkasrobbantó Alienje. Ezek után a horrorveterán John Carpenter is saját testrablós filmet akart. A 82-es A dologhoz kölcsönvette egy 51-es sci-fi, a The Thing from Another World sztoriját a sarkkutatókkal, akik sosem tudják, kibe költözött űrlény, és a Menekülés New Yorkból tökös antihősére, Kurt Russellre bízta a lövöldözős részt. A fenti videó póklábú, csápos főszörnyét egyébként a tavaly elhunyt trükkmester, Stan Winston tervezte, aki 86-ban Oscart kapott A Bolygó neve: Halál idegeneiért.

A skorpiószerű arctámadók és az ízelt lábú, kitinpáncélos idegen királynők az Alien-filmekben jártak a csúcsra. A 79-es Nyolcadik utas még egyetlen savat köpő, parazita sorozatgyilkossal sokkolt, aki a fürkészdarázshoz hasonlóan más lényekbe petézik. A James Cameron-féle akciófilmes folytatás viszont visszanyúlt a hidegháborús rovarinváziós filmekhez, és az Alienek szervezett hangyatársadalmával, emberi húsraktárral, és a boly mélyén lévő tojáskeltetőkkel riogatta a nézőt. A rinocéroszbogarakra hasonlító idegen királynő persze nemcsak Stan Winston bábkészítő zsenialitását dicsérei, a szelvényes testű kiborg-rovarok már az Alien-filmeket ihlető H. R. Giger péniszes festményein is ott voltak.

Itt a helye John McTiernan csáprágós, bogárciripeléssel társalgó, csillagközi fejvadászának is. A 87-es Predátor az Alien-filmek bevált receptjét követi: az idegen létforma sorra gyilkolja a szereplőket, amíg a legtökösebb katona, Ripley helyett Dutch Schaefer le nem darálja. A láthatatlan ellenfél szintén az 50-es évek öröksége, ahogy az is, hogy a Predátor a korai vázlatrajzokon még Godzilla-szerű, egyszemű szörny volt. Stan Winston és James Cameron egy közös repülőúton találták ki a fonott hajú, maszkos gyilkost: Winston lerajzolta az előttük ülő raszta srácot, Cameron meg bedobta a pókszerű csáprágók ötletét. Az első trükkfelvételeken egyébként Van Damme volt a Predátor, ő ugrált piros melegítőben a fák között, de később lecserélték Kevin Peter Hallra.

Paul Verhoeven Csillagközi inváziójában gyilkos szitakötőtől kitinpáncélos tankon át potrohágyús pókig mindent megismerhetünk, de ez a CGI-orgia csak külsőségekben idézi az 50-es évek szörnyfilmjeit. Ez kőkemény társadalomkritika, mint a rendező korábbi kultmozija, a Robotzsaru. Csak a mocskos cyberpunk környezet helyett idilli társadalommal meg egy térdig vérben gázolós bolygóközi háborúval, ami miatt sok kritikus inkább a fasizmus dicsőítését látta benne. A film alapja Robert A. Heinlein 1958-as sci-fi regénye volt, amit a háborús élményei alapján írt, és olyan nézeteket fejtegetett benne, hogy választójog csak azoknak jár, akik két évet lehúztak katonaként a bogarak elleni háborúban. Verhoeven viszont béna, agymosó tévéreklámokkal kacsint a nézőre, a legnagyobb poénként pedig a Beverly Hills és a Melrose Place sztárjait, Dina Meyert, Casper Van Dient és Patrick Muldoont dobja a gyilkos bogarak elé.

Edgar, a gumiarcú csótányember (Vincent D'Onofrio) már egymaga zseniális karikatúrája lehetne az összes zombifilmnek és régi tesrablós-inváziós scifinek. De az Adams Famlyt is jegyző Barry Sonnenfeldnél minden egyes jelenet röhögőgörcsbe fulladó tisztelgés a csészealj ufók, az agyszívó idegenek és az ormótlan alien blasterek világa előtt (akárcsak a 96-os Támad a Marsban). Hála neki a Men in Black az egyetlen képregényfilm, ami jobb, mint az eredeti cucc: abban ugyanis nincs öreg K és néger J ügynök, csak két unalmas irodista gigaágyúkkal. És ők emléktörlő villantás helyett mindenkit kinyírnak, aki már tudja, hogy a csápos marslakók köztünk vannak.

George Lucas közepes forgatókönyvíró és rendező, viszont Tarantinót megszégyenítően profi ötlettolvaj. A klónok támadása Gladiátor-rajongó rovarlényei, a geonosiaiak például a Cronenberg-féle Légy és az Elsüllyedt világok Toth nevű szörnyének szerelemgyerekei, akik a Tatuinhoz hasonló sivatagbolygón laknak. A fejlett technológiájú népet Lucas találta ki utólag, hogy legyen egy faj, aki a saját képére alkotta meg a Baljós árnyak ormányos harci droidjait, aztán végül az ő nyakukba lett varva a Halálcsillag megépítése is. Érdekes Star Wars-adalék még, hogy az intrikáló Dooku gróf karaktere tisztelgés egy régi B-filmes főgonosz, Fu Manchu előtt, aki a "vörös veszedelem" mellé polkorrektségből felvett "sárga veszedelmet" képviselte, és a 60-as években mindig Christopher Lee játszotta.