Az anyaevő gyermektől a vámpír árnyékáig

Hitchcock zseni: a Madarakkal bemutatta, hogy nemcsak csápos űrszörnykkel meg szovjet katonaként menetelő mutáns hangyákkal lehet riogatni a nézőt, hanem egy csapat visongó sirállyal is. A Madarak lett az állatos horrorok előfutára, innen merített Phil Karlson a 72-es Ben patkányinváziójához, Spielberg a 75-ös Cápához, Joe Dante a 78-as Piranhához. De említsük meg Hitchcock filmográfiájából a Psychót is, bár az inkább thriller. A zuhanyzóban késelő Norman Bates alakja mozitörténeti mérföldkő, visszaköszön Mike Myers (Halloween-sorozat), Jason (Péntek 13.-filmek) és a Sikoly álarcos gyilkosának karakterében is, és a horrorrendezők innentől kezdték el használni a paráztató várakozás (azaz a suspense) helyett a sokkhatásokat.

Romero műfajteremtő klasszikusa még 40 évvel a megszületése után is sokkoló. Pegig minimálköltségvetésből, 115 ezer dollárból forgott (a Ben Hurra ennek tizenötszörösét költötték) fekete-fehér nyersanyagra, de így legalább a fröcskölő művért csokiszósszal is lehetett helyettesíteni. Romero Hithchcockhoz hasonlóan az ódon Drakula-kastélyokból  elhagyott, erdei viskóba vitte át a horrort, de más filmes alaptörvényeket is megszegett: nála egy kisgyerek is simán zombivá változik, sőt önfeledten lakmározik az anyjából. Nem kevésbé volt polgárpukkasztó húzás Romerótól, hogy Malcolm X és Martin Luther King meggyilkolása után egy afroamerikai színésznek, Duane Jonesnak adta a főszerepet. Az Élőhalottak éjszakáját több folytatás is követte, de ezek közül csak a 78-as Holtak hajnala lett igazi kultfilm.

A 36 éves Ördögűző a mai napig rendre előkelő helyet foglal el a különböző horror-toplistákon, és még az ezredforduló után is voltak követői (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Ördögűző: a kezdet). A film legemlékezetesebb karaktere természetesen a megszállt és elcsúfított arcú Linda Blair (a szörnymaszk Dick Smith és az aszisztenseként dolgozó Rick Baker mestermunkája), de Max von Sydow is egybeforrt a marcona ördögűző alakjával. A film elsősorban a generációs ellentétekre fókuszáló pszichodráma, némi "az ellenség itt van Amerika szívében" paranoiával (még javában a hidegháború és Vietnam idején járunk), de az extrém naturalizmusa miatt Az ördögűző a fiatal lányokat mészároló tinihorrorok egyik előfutára is egyben. A főszereplő emlékezetes pókmászását később a Körtől a Drakuláig számos film újrahasznosította.

Bőrpofa és a belezős Sawyer család első színre lépése csúcsra járatott népi-urbánus ellentét. Az amerikai Dél félőrült, fegyverbuzi, belterjes tahói rengeteg filmben felbukkantak már (Garth Ennis a képregényeiben facsarta ki az utolsó vércseppet is a rednecktémából), de sehol sem olyan fullasztóan sokkoló a jelenlétük, mint Tobe Hooper mesterművében. Itt a furgonnal kiránduló városi hippik mind húskampóra akasztva, vagy felaprított csonthalomként végzik, és főfogás lesz belőlük egy félállati szinten vegetáló família kannibállakomáján. A film naturalizmusa megdöbbentő (Hooper Indiából hozatott igazi emberi csontokat, mert olcsóbb volt, mint műanyagból elkészíttetni a kellékesekkel), a lezáró jelenet pedig, amiben Bőrpofa a lemenő nap fényében lengeti a láncfűrészt, előrevetíti a következő 40 év összes maszkos sorozatgyilkosát, Jasontől a gyenge Texasi láncfűrészes-folytatásokig.

A Rosemary gyermeke és az Ördögűző megmutatta a nézőknek, milyen az, ha valakibe sátán költözik, meg azt, hogy mennyire nehéz megszülni az ivadékát. Az Ómen első részében a gyermekkoron van a hangsúly. A filmet a szokásos toposzok (számmisztika, gonosz nézés, beszélő nevek, stb.) mellett a színészek kiváló játéka, a zene és a szenvtelenül brutális nevelőnő teszi klasszikussá, nem is beszélve arról, hogy a megtekintése után nagyon sokáig tartott, mire a szomszéd rottweilerjét ismét meg mertem simogatni. A folytatások és a remake már koránt sem sikerültek olyan jól, mint az első rész.

Kétféle horrorrajongó van. Az egyik a 78-as Halloweentől eredezteti a slasher műfajt, mert Carpenter az Isten, a másik viszont a 74-es Black Christmasre esküszik. Mi az előbbiekhez tartozunk, mert bár az első Halloween még a motivációk nélküli maszkos gyilkos őstípusáról szólt, a folytatások olyan se veled, se nélküled kultuszt építettek a Halloweenkor feltámadó Michael és a négy folytatásban is őt üldöző, félőrült Dr. Loomis (a zseniális Donald Pleasence [11]) köré, amivel csak a Batman-Joker páros vetekedhet. Mike Myersből igazi popkult ikon lett, pedig Carpenterék annyira minimális pénzből dolgoztak, hogy a gyilkos álarca is átfestett Kirk kapitány-maszk volt. Nélküle viszont nem lenne pengekesztyűs Freddy, kifent élű hokiütővel mészároló Jason és persze Sikoly-álarcos ámokfutó sem.

Az űrhorrorok koronázatlan királya, amiben egy legvadabb rémálmainkat is felülmúló szörnyeteg henteli és zabálja a Nostromo nevű teherűrhajó legénységének tagjait, míg Ripley, a filmtörténet egyik legtökösebb és legszívósabb nőalakja ki nem babrál vele. H. R. Giger svájci festő-szobrász képzeletének köszönhetjük a szinte elpusztíthatatlan idegen lényt és a film nyomasztó díszleteit, Scott rendezésének meg azt feszültséget, ami nem ereszti a nézőt az utolsó percig. A színészek nem minden jelenetben tudták, hogy mi fog történni velük, így a reakcióik pontosan olyanok, amilyenek az átlagnézőé is lennének. A folytatások az első rész minimálhorrorjától alaposan elrugaszkodtak.

Kubrick klasszikusa az egyik legnépszerűbb Stephen King-adaptáció a rajongók körében, annak ellenére, hogy a horrorregények drogos pápája utálja ezt a filmet, és 97-ben leforgatta inkább a saját verzióját. A Kubrick-féle elhagyatott szállodában, ahová a tipikus amerikai család egy vidám telelés reményében utazik el, nincsenek életre kelt sövényállatok, csak egy hullaarcú testvérpár akar játszani a kis főhőssel, mielőtt elárasztja a folyosókat a vérfolyam. Tény, hogy a film a farkasember-kinézetű Jack Nicholson nélkül nem működne ilyen jól (bár érdekes lett volna, ha King mégis rá tudja beszélni Kubrickot, hogy Jon Voight legyen a főszereplő), a színészóriás baltás jelenete még mai szemmel nézve is hátborzongatóan tökéletes.

A horrortörténelem egyik legnagyobb botrányát kiváltó, félig áldokumentarista stílusban forgatott filmről annak idején elterjedt, hogy a második felében bemutatott gyilkolászás és vidám emberevés képsorai valósak, mire betiltották, ahol csak lehetett. Innentől kezdve persze mindenki meg akarta nézni, a tiltás ismét többet használt, mint ártott. Deodato a filmben istenigazából az olasz médiának szólt be egy vaskosat, de ez valahol elsikkadt a karóba húzás, a belekben tocsogás és a hasonló nyalánkságok mellett. Viszont megteremtette a például a Blair Witch Pojectben és a Paranormal Activityben is oly nagy sikerrel alkalmazott áldokumentarista horror műfaját.

A hazai alámondásos kalózvideózás fénykorának egyik legkeresettebb darabja a film, amiben a gyökerek megdugnak egy csajt az erdőben. Többszörösen betiltott és elátkozott low budget horro, amit az azóta a Pókemberrel befutott Sam Raimi legjobb haverjával, Bruce Campbell-lel forgatott egy erdei kunyhóban rekedt baráti társaságról, no meg az általuk életre keltett gonoszról. A démoni megszállástól a darabolásig van ebben minden, mint a falusi búcsúban, a trükkök mai szemmel kissé nevetségesek, de a film elég ijesztő ahhoz, hogy valóban befosson tőle az ember. A folytatások inkább műfaji paródiáknak tekinthetők.

A dark fantasybe oltott horror nagymestere, H. P. Lovecraft regényei eredetileg a 20-as években játszódtak, és mindig egy öreg házat megöröklő egyetemista vagy egy okkult dolgokba belekontárkodó tudós volt a főszereplő. Az eddigi 90 filmfeldolgozás közül csak a 2005-ös Call of Cthulhu tudta jól átmenteni ezt a fedorakalapos miliőt, a többi rendező inkább a modern, vérben tocsogós környezetet választotta. Sok adaptáció a 80-as évek legrosszabb VHS-horrorjaira hasonlít, Stuart Gordon (és Brian Yuzna) filmjei viszont mesterien ötvözték a lovecrafti hangulatot a mészárolós horror hagyományaival. A Re-Animatorban Herbert West, az újkori doktor Frankenstein zöld löttyel élesztgeti fel a holtakat, akik természetesen ellene fordulnak, és jó kis mészárlást csapnak a kórházban. A főszereplő Jeffrey Combs ezzel a filmmel lett az Evil Dead láncfűrészkezű Bruce Campbelljéhez hasonló kultikus sztár, nélküle már nem is lehet elképzelni egy igazi H. P. Lovecraft-feldolgozást. A vérben, belsőségben és humorban tocsogó Re-Animator azóta trilógiává bővült (a Re-Animator 3 a magyar származású Elsa Pataky péniszleharapó jelenete miatt felejthetetlen), Stuart Gordon 2010-re ígéri a negyedik részt.

Cronenberg, a cyberhorror fejedelme már a 75-ös Parazitákban, a 81-es Agyfürkészőkben és a 83-as Videodrome-ban is a hús és a fém, a valós és az álombéli világ, na meg a vérbő erőszak és a bestiális szexualitás viszonyrendszerét boncolgatta. A Léggyel mindezt be tudta mutatni a nagyközönség számára is emészthető módon, és végre lett egy olyan filmje, amivel anyagilag is jól járt. Bár a filmben Jeff Goldblumnak ugyanolyan béna frizurája van, mint Geena Davisnek, a teleportgépen dolgozó tudós és a lelkes újságírólány közötti szerelem abszolút hiteles, mivel a két színész a való életben is együtt járt (mesteri húzás Cronenbergtől ez a fajta szereplőválogatás). A steaket sütögető, romantikus szál akkor csap át hardcore horrorba, mikor Goldblum saját magán próbálja ki a teleportálást, de a számítógép összegyúrja a testét egy légyével. A kafkai átváltozás egyszerre szívbemarkoló és fertelmesen undorító, utóbbi miatt a két maszkmester (Chris Walas és Stephan Dupuis) abszolút megérdemelten kapott Oscart.

Egy legjobb horrorfilmek válogatásból vétek kihagyni a vámpírokat. Mi viszont nem tudtunk dönteni Lugosi és Cristopher Lee vérszívója, Coppola Drakulája és John Landis Harapós nője között, ezért az összes nagy vámpírklasszikus előtt tisztelgő Shadow of the Vampire-t választottuk. E. Elias Merhige a német expresszionista őshorrorok gyöngyszemének, az 1922-es Nosferatunak állított emléket egy zseniális húzással: F. W. Murnau (a minden szerepében brillírozó John Malkovich), hogy leforgathassa minden idők legsokkolóbb Drakula-filmjét, egy valódi vámpír tanyájára költözteti be a stábját. A különc német színészként bemutatott Orlok gróftól (Willem Dafoe) az összes színész fél, ezért valóban meggyőzően alakítanak a felvételeken, csak aztán a vámpír felrúgja a rendezővel kötött egyezségét, és elkezdi mészárolni a filmeseket. A méltatlanul alulértékelt Dafoe egyébként a 16 filmes díjából nyolcat a kopasz Nosferatu zseniális megformálásáért zsebelt be, és a szintén horrorfilmben utazó Sam Raimi is ezért adta neki Zöld manó szerepét a Pókemberben.