Semmi sem igaz Banksy filmjében

Az Exit through the giftshop című film hivatalosan dokumentumfilm Banksyről, amiből azonban nem igaz, hogy Banksyről szól, és kérdéses az egész dokumentumjellege is. Sőt, azt sem könnyű megmondani, hogy mi volt a céljuk az egésszel az alkotóknak, bárkik is legyenek ők. Egy dolog biztos, hogy a világ leghíresebb vandáljának filmje vicces és elgondolkodtató alkotás.

A bizonytalanság egyébként nem meglepő a rendező (vagy főszereplő, esetleg narrátor) ismeretében. Banksy a híres street artos eddig is besorolhatatlan figura volt. Falra fújt társadalomkritikus stenciljeivel lett híres, de csinált installációt sültcsirkéből, fagylaltoskocsiból és élő elefántból. Saját alkotásait titokban kiakasztotta a Tate múzeumban és a Momában, később viszont ő rendezte Nagy-Brittannia legnépszerűbb kiállítását. A világsajtóban az izraeli falra készített stenciljeivel, majd a Disneylandbe csempészett guantanamói fogoly szobrával került be. Mindezt úgy, hogy a művész kiléte ma sem ismert. Ennek ellenére a nagy aukciós házak százmilliókért adják el munkáit.

A film eleinte az érthetőséggel kecsegtet. Bejön a képbe a kapucnis street artos, és torzított hangon bejelenti, hogy a film elvileg róla szól, de mivel egy excentrikus filmes készítette, ezért ez az ő története is egyúttal. Ehhez képest Banksy nem sokkal később eltűnik a színről. Helyét átveszi az izgága, félkegyelműnek tűnő, de szerethető francia, akinek egyetlen szenvedélye van, a filmezés.

A legjelentősebb ellenkulturális mozgalom a punk óta

Oké, akkor hagyjuk Banksyt, végül is Thierry Guetta sem érdektelen alak. Filmes munkamódszere például pszichológiai vizsgálatokra is okot adna: napi 24 órában filmez, mindenfajta cél és elképzelés nélkül. A Los Angelesben élő vicces francia véletlenül azonban belebotlik a kilencvenes években kibontakozó street art-mozgalom néhány képviselőjébe, megtetszik neki a kaland, és csapongó munkamódszere célt kap: a stencielző, matricázó, posztereket ragasztgató utcai művészet önjelölt dokumentátorává válik.

A néző ekkor jön rá, hogy nem csak Banksy, de Guetta sem főhős. A film valójában a street art kialakulásáról szól, amelyet a narrátor lelkesítő módon úgy jellemez: "ez volt a legjelentősebb ellenkulturális mozgalom a punk óta".

De aztán mégsem kerül a filmbe annyi street artos, hogy kirajzolódjon a szcéna tablója. És nem derül ki sok arról sem, hogy miért ragasztgatnak a falra ezek a srácok, vagy milyen stílusok és megközelítések léteznek.

Elmebeteg, kamerával a kezében

A film felére már nyilvánvaló, hogy a film nem burkolt street art-történelem. A képernyőn ugyanakkor újra megjelenik Banksy, és mozija nem várt fordulatot vesz. A kapucnis alak elmeséli, hogy barátaival össze akartak rakni valami értelmezhetőt Guetta felvételeiből, ezért elküldték a példaképeit utánozva akkor már a saját matricáit ragasztgató rajongójukat Los Angelesbe, hogy rendezzen magának egy kis kiállítást. Ők pedig ezalatt filmet vágnak.

Nem, az Exit through the giftshop természetesen nem erről a graffitisek által készített filmről szól. Guetta művészi karrierje van a reflektorfényben.

A túlmozgásos francia ugyanis eksztázisba került, hogy bálványa, Banksy saját show rendezésére szólította fel. Egész vagyonát a vállalkozásba öli. Kibérel egy több szintes üres épületet, grafikusokat, dizájnereket vesz fel, és saját ötletei alapján nekiáll a műalkotások tömeggyártásának. Hosszasan bomlik ki előttünk a nyomasztó végkifejlet. Dokumentumfelvételeken látjuk a káoszt, amelyben az amatőr módon, a street art nagy alakjainak stílusát majmoló művek készülnek.

A végén - figyelem, óriásszpoiler - mégis siker lesz a kiállítás. A rajongók tolonganak, a szakértők körmondatokban fejtik ki, miért zseniális a semmiből érkezett művész, a gyűjtők pedig vásárolnak, súlyos dollár tízezrekért.

Guetta pedig interjút ad, alkot, elméleteket gyárt és kioktatja egykori példaképeit. Lassan kiderül, a szerethető bolond valójában az a behízelgő, passzívan nyomulós, lamentáló, idegesítő karakter, akit, ha teret nyer, már nem lehet lelőni.

A blöfföt bekajálták a tömegek. Banksy az utolsó kockákon széttárja a kezét: régebben azt vallottam, hogy mindenki lehet művész, csak meg kell próbálni alkotni. “Ma már nem mondok ilyesmiket.”

A film tehát a street art-mozgalom vádirata a hátukon felkapaszkodott, önelégült kis senkiről, vontam volna le a tanulságot, ha nem marad bennem furcsa, bizonytalan érzés.

Kicsoda valójában a hiperaktív francia?

Biztos, hogy létezik Thierry Guetta? Vagy csak Banksy forgatókönyvének kelléke, bizonyítva, hogy a művész már valódi filmesként is működik?

A gyanú nem alaptalan. Árulkodó, hogy amikor Guetta a film operatőréből annak főszereplőjévé válik, hirtelen ő maga is megjelenik a képernyőn, ugyanabban a sílusban, mint az addig általa kamerázott idoljai. Mintha belépett volna a produkcióba egy második dokumentumfilmes, aki egyel hátrébb lépve folytatja ott, ahol a francia a munkakörének megváltozása miatt abbahagyta.

De meseszerű Guetta naivitása, és az ebből egyáltalán nem következő, váratlan, mindent elsöprő siker is.

Az összeesküvés-elméletet, miszerint az egész Banksy és Shepard Fairey vicce, megzavarja, hogy a francia művészről forgatott rövid dokumentumfilmet a BBC, de találni újságcikket is Guetta kiállításáról. Igaz, állítólagos sikeréhez képest keveset. Sőt, Madonna 2009-es albumának tervezőjeként is az ő nevét tüntették fel. Egyik sem bizonyíték, hiszen a média meghekkelése nem lehetetlen vállalkozás: korábban a Yes men-csoportnak is sikerült hülyeségeket nyilatkozni a World Trade Organization nevében a BBC-ben, kínos magyarázkodásra kényszerítve a későbbiekben a világszervezetet.

A lényeg, hogy Banksy megint kicsúszott a kezeink közül, sőt, csőbe húzott minket. Hiszen a néző számára nem marad más, mint hogy a munkáin gondolkodjon, ami valójában minden művész vágya, de csak keveseknek sikerül a fáradtságos műveletre rávenni a közönséget.