A világ és ami előtte volt

Amikor Frei Tamás hajszálcsíkos brókeröltönyében óvatosan, a törött üvegeket és az emberi ürüléket elegánsan megkerülve egyenesen a kamerába küldi, hogy most ez itt India egyik legnagyobb nyomortelepe, és ezek a szerencsétlenek havi száznyolcvan forintból élnek, miközben átlagosan háromszázhúsz rühatka bújik meg a ruhájukban és képzeljék el, még most itt a reklám előtt, hogy negyvenhét százalékuk hepatitis-fertőzött, juj, még belegondolni is szörnyű. Na, ilyenkor Kepes András bemegy az egyik bádogviskóba, elbeszélget a családdal, sőt leül, és megebédel velük.

Mindezt a Világfalu című új műsorban, amiben nyoma sincs a szafarijelmezes kolonista távolságtartó felsőbbrendűségének, ez itt végre nem az a jól artikulált amerikás akcentussal kiejtett infotément műsor, ami az idegen kultúrákat úgy vizsgálja, ahogy csak veszélyes hüllőket szokás a National Geographicon. Nincs messzelátó teleobjektív, a találkozás veszélyeitől megóvó kerítés vagy altatólövedék, Kepes egyszerűen besétál az indiai, a japán vagy éppen a dél-amerikai indián kultúrába, és nem is csak érdekességeket keres, hanem igyekszik megérteni, amit csak lehet.

Egy adás egy témakört, a születés, a halál vagy éppen a házasság szokásait járja körül a világ több, mint fél tucat kultúráját vizsgálva, sajnos csak harminc percben, így a műsor végén az az érzésünk, hogy csak egy hosszabb előzetest néztünk, és a Világfalu majd csak a reklámblokk után következik.

Persze a műsoridőt a kereskedelmi televíziózás könyörtelenül csattogó reklámollója nyirbálta meg, ezen kár is keseregni, de azt már bánhatjuk, hogy a Világfalut egyszerűen szétnarrálta Kepes András, aki nem hagyja szóhoz jutni helyszínen tartózkodó sajátmagát, inkább az utómunka stúdióban ülve elmondja, hogy mit is gondolt akkoriban. A fülünkbe suttogja az események összes lábjegyzetét, csak közben sajnos alig engedi szóhoz jutni a szemünk előtt pergő történéseket.

Ha már a hibákat soroljuk, hát megemlíthetjük még, hogy Kepes rezignált nemtörődömséggel viseltetik a globalizáció iránt, mindenhol a tradicionális kultúrát keresi, és az már nem is érdekli, hogy ezek az ősi kultúrák hogyan próbálnak alkalmazkodni a 1,8 gigahertzen rezonáló, folyadékkristály kijelzővel és 1 terrabájtos háttértárral felszerelt modern világhoz. Bemutatja, hogy milyen folyóvíz nélkül egy hullámpalából összetákolt nyomornegyedben élni, de azt már nem magyarázza meg, hogy mit keres ebben az iszonyatos szegénységben egy színes televízió.

Mindez persze csak a kritikus kötelességszerű puffogása, az elfogultságot leplezni igyekvő kötözködés, hiszen a Világfalu apró hibáival együtt is az őszi szezon legérdekesebb tévés vállalkozásának tűnik. Akit érdekel, hogy hogyan keresztelnek az indiánok, hogy milyen nyomorba születni, esetleg fogékony a zsidó-inka rokonság bizonyítékaira, vagy csak szeretne megnézni egy körülmetélést, az hétfőn, a programigazgató-körökben csak értelmiségi főműsoridőnek nevezett késő esti műsorsávban elkezdheti. Tizenkét hét alatt körbejárhatja a Földet, ezúttal Jakupcsek Gabriella, Kamarás Iván és Szulák Andrea nélkül.