A beatzene alvilági, erotikus eltévelyedés

2015.07.03. 22:01 Módosítva: 2015-07-04 07:00:56
B1374314

Nemrég jelent meg Csatári Bence Az ész a fontos nem a haj című tanulmánykötete, amiben a rockzenerajongó történész ismét a kedvenc témáját, a Kádár-korszak könnyűzenei politikáját járta körbe. Csatáriról köztudott: az elmúlt évtizedekben olyan szinten beleásta magát a hazai zenei élet kutatásába, hogy sokszor részletesebben és viccesebben tud előadni egy-egy P- Mobil- vagy Beatrice-anekdotát, mint maguk az előadók, akikkel mindezek megtörténtek.

Csatári ráadásul ezeket a sztorikat rendszeres visszatérő vendégként mondta el korábban a Hír TV megboldogult Retrográd című műsorában (de hogy miért pont a látszólag kommunistafaló Fidesz egykori párttévéjén ment éveken át a legélvezetesebb, Kádár-korszakba visszavágyó nosztalgiaműsor, az máig rejtély számomra), így tényleg igazi retró- és rockrajongóként vártam a kötetét.

Az ész a fontos nem a haj viszont annyiból más Csatári korábbi „celebmunkásságához” képest, hogy a magyar popkirálynők és rocksztárok személyes visszaemlékezései helyett ezúttal a Központi Bizottság állásfoglalásain, a városi tanácsok jegyzőkönyvein és az MSZMP-tagok hivatali levelezésein keresztül mutatja be a Kádár-korszak zenei életét.

Ebből is következik, hogy a könyv a rengeteg bürokratanyelvű idézet miatt sokszor talán száraznak és nevetségesen tudálékosnak tűnik, de a téma iránt érdeklődők azért így is rengeteg izgalmas és szomorú történetet olvashatnak. Össze is szedtük a tíz legérdekesebbet.

1. A táncdalok muzsikája a zene megcsúfolása

Ezt maga Aczél György, a Kádár-korszak kultúrpápája firkálta rá arra a végül megválaszolatlanul maradt, 1958-as levélre, amiben Záray Márta énekesnő kért tőle anyagi támogatást szerény életkörülményeire hivatkozva. Aczél ugyan ekkor még csak a művelődésügyi miniszter helyettese volt, de már élet és halál urának számított a könnyűzenei életben. A korszakra egyébként abszolút jellemző volt, hogy nemcsak botfülű, de egyenesen popzenegyűlölő MSZMP-tagok kerültek olyan pozíciókba, ahol zenészsorsok dőltek el egy-egy dalszöveg vagy együttes tiltásával, tűrésével vagy támogatásával.

Először megverni, aztán megnyerni!

A fenti elvet valló kultúrpápa és elvtársai csak a felforgató ellenséget látták az épp aktuális közönségkedvencekben: míg az '50-es években a rock&roll és a dzsessz volt a hanyatló nyugat bűnös ópiuma, a '60-as években a beat, a '70-es években a rockzene, a '80-as években pedig a punkmozgalom számított felforgatónak és üldözendőnek.

Ugyanakkor a kaotikus és túlbürokratizált decentralizáltság is jellemző volt az Aczél-éra alatt a zenei életre. A popslágerek dalszövegét a Táncdal- és Sanzonbizottság még azelőtt cenzúrázhatta, hogy a közönség azt megismerhette volna a koncerteken, de legalább ekkora mumus volt a Kádár-korban az ORI, azaz a magyar zenekarok belföldi turnéit szervező Országos Rendező Iroda, ahol önkényesen dönthettek arról, melyik zenész és énekes koncertezhet és melyik nem. A Magyar Televízió és a Rádió mellett a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak is óriási hatalma volt: hiába lépett fel valahol egy-egy zenekar, ha nem láthatták őket a nézők Táncdalfesztiválon, és nem készíthettek lemezt, akkor a koncertjeiken sem tolongtak a rajongók.

2. "Kicsi a Bors, de Erdős!"

A Hanglemezgyártó Vállalat a Kádár-korszakban egy külön állam volt az államban. Énekesek és zenészek megélhetése múlt azon, milyen viszonyban voltak Bors Jenő igazgatóval és a popcézárnak nevezett jogtanácsos-sajtókapcsolati felelős Erdős Péterrel. Mivel Erdős élettársa Csepregi Éva volt, a Neoton Familiának jól futott a szekere, és külföldi turnéra is mehettek, ezzel szemben Szörényi Levente, Cserháti Zsuzsa, Hobo, Nagy Feró, a KFT vagy CPg egyáltalán nem zárta a szívébe sem Erdőst, sem Borsot az önkényeskedő döntéseik miatt.

A fentiek tükrében különösen álságosnak tartják Bors Jenő rendszerváltás utáni viselkedését. Amikor már kihúzták alóla a Hanglemezgyártó Vállalatot, és a Quint lemezkiadó igazgatójaként kellett megélnie a piacgazdaságban, a pénz reményében egy könnyed köpönyegfordítással még a nemzet csótányának nevezett Nagy Feró új Beatrice-nagylemezét is megjelentette, pedig a Kádár-korszakban a frontembert még az állambiztonságiak verték. 

3. Az első magyar beatlemez a Red Staré volt

Mai szemmel iszonyú kínos és nevetséges az a történet is, ahogy Csatári Bence a könyvében leírja az első Omega-lemez, a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek megszületését. Az Omega 1968-ban Londonban is zenélhetett az egzotikus hangzású Red Star néven, és néhány nap alatt felvettek egy angol nyelvű lemezt egy kinti stúdióban. Kóbor János ugyan egy baleset miatt épp kórházban volt, így Benkő László, Mihály Tamás és Presser énekelték fel odakint a dalokat. Erdős Péter persze azonnal értesült a Londonban készülő Omega-lemezről, ezért hogy elkerülje a felettesei előtti szakmai beégést, Ferihegyről azonnal a Hanglemezgyártó Vállalat Rottenbiller utcai stúdiójába vitette az Omegát, hogy a magyar lemez hamarabb megjelenhessen itthon, mint az angol változat a feketepiacon. Felújítási munkálatokra hivatkozva még az épp ott felvételt készítő Magyar Rádió szimfonikus zenekarát is kidobta a stúdióból.

Sokat elmond a korabeli kaotikus viszonyokról, hogy Csatári kutatása szerint a magnót kezelő hölgy minden nap leállította a felvételeket az ebédidejében (ebédidőben ugyanis csak külön igazgatói engedéllyel lehetett a stúdióban tartózkodni), az Omega-tagok pedig a végén már ki lettek tiltva a saját nagylemezük végleges keverési munkálatairól.

4. Ki ölte meg Radics Bélát?

A Sakk-Matt, a Tűzkerék és Taurus legendás énekes-gitárosa, a magyar Jimi Hendrix 1982-ben halt meg, mindössze 36 évesen. Abban, hogy a karrierje kezdetén szinte absztinens zenész miért kezdett egyre többet inni, és miért lett májbetegsége, Csatári szerint nagyon nagy szerepe volt a Kádár-rendszer rockzenellenes kultúrpolitikájának is. Radics ugyanis hiába volt a korszak legtehetségesebb gitárosa, a '70-es években szégyenszemre be kellett mennie az Országos Rendező Iroda zenészvizsgájára, ahol a leginkább államvédelmis vonalról érkező, botfülű pártkatonák megalázó módon elkaszálták.

Radics ugyan fellebbezett az ORI osztályvezetőjénél, Csanádi Lajosnál, de csak annyit ért el, hogy nagy kegyesen kapott egy ideiglenes működési engedélyt, és később újra vizsgázni a kellett az állandó engedélyért. "Széllel szemben nem lehet, csak sörös üvegben" - mondta erre ő, és a nagy sikerek később már valóban elkerülték. Ebben persze Radics konoksága is közrejátszott, főleg amikor az ORI alkalmazottját egy gázsivitában kommunista baromnak nevezte. 

5. Zorán első gitárja

Ön tudta, hogy Zorán egy mohácsi lakodalomban szerezte meg élete első gitárját 1960-ban? Csatári könyvéből derült ki az is, hogy az énekes megkérte az ifjú párt: kérjék a gitárt nászajándékba, aztán passzolják le neki. Egy csak úgy külföldön megvásárolt gitár után ugyanis iszonyúan magas vámot kellett volna fizetnie. 1968-ban Zorán a legmodernebb Marshall erősítőket is trükkösen csempészte be az országba. Ingyen megkapta őket cégtől a londoni útján, azzal a feltétellel, hogy ahol csak tudja, reklámoznia kell Magyarországon a márkát (bónusz: Zorán az angliai útja alatt John Lennonnal és Ringo Starr-ral is találkozott).

6. Bródy rabosítása miatt oszlott fel az Illés?

1963-ban Aczél György és az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Bizottsága is azon a véleményen volt, hogy az Illés együttesnek meg kell szűnnie, mivel

a beatzene alvilági, erotikus eltévelyedés. 

Az Illés feloszlása azonban csak 1973-ban következett be, talán nem kis részben Bródy Rákos-korszakot idéző boszorkánypere miatt. Bródy Szörényihez hasonló, vagány megmondóembernek számított a korszakban, aki a zenészek karrierjét ellehetetlenítő Táncdalbizottságot is csak Sáncdalbizottságnak hívta. Ezzel persze felforgató nézeteket hirdető ellenséggé vált a hatalom szemében.

Bródy pitiáner ügy miatt került szembe a kádári igazságszolgáltatással. A "magyar Woodstocknak" is nevezett diósgyőri popfesztiválon eredetileg a KITT Egylet koncertjének végefelé csak meg akarta köszönni a rendőrségnek a sportcsarnok szakszerű biztosítását (ugyanis tömegverekedés tört ki a Bergendy-együttes koncertje alatt), de ezt a rendfenntartók provokációnak minősítették, és megvádolták államellenes izgatással. Később a vád hatóság elleni izgatássá szelídült, de Bródyt rabosították egy házkutatás során, az ügy októberi bírósági tárgyalásán pedig többévi börtönbüntetést helyezett számára kilátásba az ügyész. Koncz Zsuzsa szerencsére Bródy mellett tanúskodott: elmondta, hogy a tömegverekedés nem a KITT Egylet koncertje után történt. Így a zenész 5000 forint pénzbírsággal megúszta.

Bródy viszont sérelmezte, hogy amíg őt meghurcolták, a többi Illés-tag vígan turnézott tovább az országban, így Csatári szerint ez is közrejátszhatott a zenekar 1973-as felbomlásában, és hogy a Szörény-Bródy-páros végül a Fonográfban folytatta tovább. A Kádár-korszak tiltó-tűrő-támogató logikájára jellemzően viszont Bródy egy évvel később, 1974-ben már egyáltalán nem számított kegyvesztettnek, sőt: KISZ-díjat is kapott.

7. Demjén Ferenc hiányos öltözékben balhézott

A balhés Bergendy-zenekar a diósgyőri esetet követően 1975-ben is bekerült a Kulturális Minisztérium látóterébe: az ORI egy országos turné után letiltotta őket. A Kertészeti Egyetem klubjában ugyanis összevitatkoztak a pártállam ügyintézőjével a gázsin, miután 25 százalákkal kevesebb pénzt kaptak az egyik zenekari tag késése miatt. A tanúk szerint Bergendy Péter mérgében megragadta a főrendező zakóját, Demjén pedig hozzávágta a bőr irattartóját a főrendező helyetteséhez, miközben minősíthetetlen hangnemben kiabáltak. Ezután Ajkára utaztak, ahol

Demjén hiányos öltözetben jelent meg a büfében, hangoskodott a koncert után a városban, Győrben pedig zenésztársaival együtt szidalmazta a buszsofőrt, amiért az lassan hajtott, és nem ott tette ki őket, ahol szerették volna.

8. Aczél és Pozsgay adott pénz Zalatnay Cininek lakásvásárlásra

A hazai zenészek hatalomhoz fűződő viszonya sokszor nagyon bizarr történeteket szült. 1979 februárjában például Zalatnay Sarolta fordult levélben lakástámogatásért Aczél Györgyhöz, akivel korábban telefonon is beszélt arról, hogy nem rendelkezik saját lakással. Aczél lepasszolta a kérelmet Pozsgay Imrének, aki  ekkor kulturális miniszter volt, de tájékoztatást kapott főnökétől a fejleményekről. Az énekesnő 1979 márciusában Pozsgaynak is írt egy levelet, amiben további 50 ezer forintot kért az addigi 100 ezer forint kölcsön mellé. Ezt a levéltári adatok szerint meg is kapta a ma már a Fidesz-holdudvarába tartozó, kommunista kultuszminisztertől.

9. A Lendvai-jelentés

Tudta, hogy Pozsgay kulturális minisztersége idején nem kisebb személyiség volt a KISZ KB Kulturális osztályának helyettes vezetője, mint Lendvai Ildikó? Csatári Bence szerint ráadásul az egykori MSZMP-s majd MSZP-s politikusasszony a botfülű párttársaihoz képest meglepően jól ismerte a hazai könnyűzenei életben zajló változásokat és a zenekarokat. A könyv egy teljes fejezetet szentel az 1980-as „Lendvai-jelentésre”, ami az Állami Ifjúsági Bizottság könnyűzenei politikájához fogalmazott meg irányelveket a pártállami erőforráselosztástól a zenészek szakszervezetéig. Íme a legjobb rész:

A rockzene a tizenévesek közkedvelt irányzata. Hódításának igazi színterei a nagy tömegeket lázba hozó koncertek, ahol a lázító rock elsöprő élménye mellett agresszivitása, a szövegek jellemző zaklatottsága, túlfűtöttsége mellett a mesterséges konfliktusok, indulatok keltése, a negatív társadalmi nézetek szuggerálása is megjelent.

Sátánizmus és rockzene című kultúrtörténeti gyöngyszemre hasonlító részek mellett azért Lendvai Ildikó felhívta az MSZMP figyelmét egy, a pártkatonák körében egyelőre ismeretlen veszélyforrásra, a modern tánczenére, azaz a discóra. Bár a diszkóversenyek tánckultúrát fejlesztő hatását a politikusasszony is elismerte, a lemezlovasok esetében (akiket ő helytelenül disco-jockeyknak írt)  felhívta a figyelmet a tisztázatlan munkadíjakra: nehezményezte, hogy a 150 forintos alkalmi gázsijuk akár a korban irreálisan magas keresetnek számító 2000 forintig is felkúszhatott.

10. Yoko Ono erotikus képeiből épült volna fel a Nemzeti Színház?

A legőrültebb történet Csatári könyvében azonban mindenképpen az, amelyikből kiderül: Yoko Ono 1984 októberében felajánlotta az MSZMP fejeseinek, hogy a John Lennonnal kötött házasságuk első napjaiban készített képeket elárverezhetnék, hogy az így befolyt pénzből fel lehessen építeni az új Nemzeti Színházat. A pártvezetést ekkoriban már egyáltalán nem érdekelte, honnan dől a pénz az országba, azonnal ráharaptak a hanyatló nyugat egyik popkulturális ikonjának ötletére. Még egy John Lennonról szóló dokufilm hazai forgalmazását is beígérték.

Levéltári iratok tanulsága szerint az üzletről hivatalosan a New York-i magyar konzulátus tájékoztatta a Külögyminisztérium Sajtófőosztályán keresztül az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát. Az agitprop részleg helyettes vezetője, Barabás János így továbbította a hírt a KB-titkár Aczél Györgynek:

A Yoko Ono-féle felajánlások egy részét már elfogadták, de a szexuális tartalmú Lennon-rajzok elfogadásáról még nem nyilatkozott senki. Javaslom, fogadjuk el ezt is. Nem Magyarországon fogják árverezni. Itt nem lesz nyilvánossága a rajzok tartalmának, csak a szerzőjüknek. Óriási összegről lehet szó!

Aczél pedig már így küldte tovább az ügyet Óvári Miklósnak:

Yoko Ono felajánlásai ügyében egyetértek Barabás János elvtárs javaslatával. Javaslom Agit. Prop. Bizottság elé terjesztését.

Végül persze nem lett semmi a bombaüzletből.