Ezekről vétek volt lemaradni idén

az ev albumai
2015.12.12. 10:55

Zenei szempontból egészen különleges év volt az idei, hiszen most decemberben lett egyéves a Stenk, az Index zeneblogja. Az év során igyekeztünk hetente meghallgatni minden figyelemreméltó, vagy először legalábbis annak tűnő albumot, túl vagyunk az új Prodigyn, az új Snoop Doggon,  de még az új Jean Micheal Jarre-nak is nekifutottunk. Úgyhogy összeraktuk, hogy mi volt az a húsz lemez, amit megkerülhetetlennek tartottunk az idei megjelenések közül, húsztól haladunk visszafelé az első helyezettig, a legördülő dobozokban bele is hallgathat a számokba, sőt még egy playlistet is összeraktunk a Spotify-on, amit a cikk olvasása közben is hallgathat. 

20. Viet Cong: Viet Cong

A Viet Cong első lemeze még januárban jelent meg, és úgy ment el mellettünk, mint az annak a rendje. Új volt még a Stenk, nem volt még Hét lemeze, viszont egyre többen egyre többet hallgattuk a Viet Congot, főleg miután kiderült, hogy nyáron még koncertet is adnak az A38 hajón. Annyira nyomasztott minket, hogy egy ennyire jó albumról nem írtunk semmit sem a megjelenésekor, hogy kis híján összeszerveztünk egy félév lemezeit értékelő listát is, csak hogy legyen egy ürügyünk megírni, hogy a posztpunk él és virul. Utólag sem tűnik túlzásnak, még akkor is, ha a mindössze hétszámos albumon olyan hatperces, kísérletinek tűnő zajzenék is vannak, amik komoly próbára teszik a hallgató türelmét, de ez a zenekart a legkevésbé sem izgatja, az alapból tizenegy perces albumzáró Deathet júniusban lazán húsz percen keresztül húzták az A38-on, és egy pillanatig untuk.   Sem ők, sem mi, mert valahogy mégiscsak sikerül ebből a zajból, zörejből és ritmusból egészen slágeres számokat összerakniuk. A zenekar egyébként közben kitalálta, hogy a sértőnek tartott nevüket megváltoztatják, de még nem derült ki, hogy mire. (libor)

19. Kendrick Lamar: To Pimp a Butterfly

Kétség sem férhet hozzá, hogy egyetlen olyan mainstream és underground elismerést kiváltó, az afroamerikai popkultúrát ennyire a gyökerénél megfogó rapalbum nem készült 2015-ben, mint Kendrick Lamar és a To Pimp a Butterfly. Egyszerre újító és old school, szövegileg komplex, mégis könnyen befogadható, sőt még egy olyan abszolút bulisláger is ráfért, mint a King Kunta. Nem hiába jelölték Kendrick Lamart idén 11 (!!!) Grammyre, most így 2015-ben nagyon úgy tűnik, hogy hamarosan legalább annyira fontos, megkerülhetetlen figurája lesz a raptörténelemnek egyszer, mint 2Pac, Dr. Dre vagy akár Eminem. (sajó)

 

18. Blur: Magic Whip

"Azok, akik már nem feltétlenül szeretnek izgulni, de még megvan az igényük az élvezetes és kiegyensúlyozott alkotások iránt” - Kovács Maugli kollégám így kínálta be tavasszal a Blur 12 év semmi után hirtelen érkező albumát, ami nálam teljesen betalált, hiszen ha tévé, akkor UPC kandalló-csatornája, ha festmény, akkor már a fekete négyzet is felzaklat. Szóval jól jött most nagyon ez a Blur, nálam főleg biciklizéshez működött, de kisebb baráti összejövetelekre, vagy hármas metróhoz is jó kiegészítő. (jenei)

 

17. Tame Impala: Currents

Best of 2015

A jövő Pink Floydjaként szoktuk itt a stenkes cikkekben emlegetni az ausztrál Tame Impalát, vagyis Kevin Parker tulajdonképpen egyszemélyes zenei projektjét, de ezt csak azért van, mert minden alkalommal ebbe a hűvös és távolságtartó mondatba próbáljuk csomagolni a bennünk élő hatalmas rajongást. Az új Currents album a Lonerism korábbi pszichedeliáját diszkóra cserélte és milyen jól tette! Nagyon rég tetszett ennyire dal, mint amennyire odavagyok most a tökéletesnek tartott Let it Happenért, ami már csak azért is nagyon szép teljesítmény, mert a majdnem nyolcperces számból egy hangot sem érzek feleslegesnek. És a diszkós majommal megtámogatott The Less I Know The Better még csak most kezd meghódítani magának, mi lesz itt még év végéig! (libor)

16. Carl Barat and the Jackals: Let It Reign

Valószínűleg senki sem értette Carl Barâtot, a The Libertines másik nagyon fontos tagját Pete Doherty mellett, amikor az év elején megjelentette új formációja első lemezét. Abban az évben, amikor minden Libertines-rajongó azt várta, hogy a zenekar az újjáalakulása után végre megjelenteti hosszú évek óta várt harmadik albumát. Ahogy arra számítani lehetett, az új Libertines-lemez szinte teljesen elnyomta Barâtét, de Barât nagyon jól tette, hogy kijött ezzel az albummal! A Let It Reign pontosan az a lemez, aminek az új Libertinesnek lennie kellett volna. Laza, karcos, pörgős és érett, Barât ott folytatja, ahol néhány évvel ezelőtt abbahagyta, ami akár negatív kritika is lehetne, de ha csinálna még öt pont ugyanilyen lemezt, nekem azzal se lenne bajom. Ha a Let It Reign punkos energiáiból több jut a Libertines-lemezre, valószínűleg senki sehol sem említené Barât kvázi szólópróbálkozását, de a kicsit langyosra sikerült Libertines mellett nagyon jó, hogy van egy pörgősebb lemez is ebből az istállóból. (marczisovszky)

15. Joey Bada$$: B4.DA.$$

Az már eddig is gyanús volt, hogy a New York-i hiphop újhullám egyik legfigyelemreméltóbb fiatalja Joey Badass, aki a basszusokban bővelkedő, trapzenés trenddel szemben haladva a klasszikus keleti parti old schoolt értelmezte újra a saját generációja szemszögéből. A B4.DA.$$ (ejtsd. before the money) az első rendes stúdióalbuma, és ha valaki esetleg lemaradt volna a korábbi - egyébként remek - mixtape-jeiről, akkor sem baj, ha ezzel kezdi, mert az ezen hallható dalokban minden benne van, ami most egy húszas évei elején járó, szociálisan érzékeny New York-i fiatal fejében jár. Ja, és kösz haver a király Balaton Soundos koncertet! (sajó)

14. Drenge: Undertow

A Drenge első albumára annyi dühöt sikerült valahogy egyszerre rögzíteni, hogy féltem, a Spotify önmaga felgyújtja bármilyen eszközömet, aztán kiugrik belőle, úgy ver pofán, hogy életem végéig csak levest tudok majd enni. Ez a helyzet a második lemezre, az Undertow-ra sem változott, de itt már a hétköznapi erőszak és a vérontás látványképei helyett sokkal finomabb, ugyanakkor sokkal gonoszabb dolgok történnek a Loveless fivérek kezei alatt. A második albumra bevettek egy basszert a buliba, ami egyrészt fel is bikázta a poszt-grunge hangzásukat, de tök jól egybentartja az egész lemezt is, ami a Drenge-ből a kontinens legvadabb testvérpárját csinálta. (koroknai)

13. New Order: Music Complete

2015-ben a brit könnyűzene nem egy hosszú kihagyás utáni remek visszatérést produkált a Blurtől a The Libertines-ig, de talán egyik sem lett annyira meglepően jó, mint a New Orderé, és itt a hangsúly a meglepőn van. Először is, Bernard Sumner és csapata a Joy Division-ös éveket is számolva 39 éves karrierjük egyik legjobb lemezével tértek vissza, ami már önmagában is figyelemreméltó. Hát még, hogy az utolsó lemezeik anyagát 2003-4-ben vették fel, melyek ráadásul eléggé felejthetőre sikerültek, aztán a basszusgitáros Peter Hook hosszú ellenségeskedés után még le is lépett. A Music Complete az összes nehézség és frusztráció ellenére mégis dicsőséges és autentikus visszatérés lett az alapokhoz, vagyis a '80-as évek szintipopjához, olyan közreműködőkkel, mint Elly Jackson a La Roux-ból, Brandon Flowers a The Killers-ből, és persze Iggy Pop. Az új New Order-lemez nagy erénye, hogy rendkívül színes és változatos, energikus (Plastic), táncolható (Tutti Frutti), melankolikus (Restless) és néha egészen sötét (Singularity) dalok váltakoznak rajta. A kritikusok ugyanúgy imádták, mint a közönség, a brit lemezeladási lista második helyéig jutott: ilyen magasságokban Sumnerék fénykoruk, vagyis az 1989-es Technique, majd az 1993-as Republic óta nem voltak. (panyi)

12. Leon Bridges: Coming Home

A semmiből bukkant fel ez a 25 éves, texasi fekete srác, és az első albumával rögtön fellőtte a 60-as évek soulját az idei cool listára. Hogy mi van?? A 60-as évek soulját??? Igen, mert a Coming Home egy meglepően üde, de doo-wopban, boogie-woogie-ban, soul-ban, R&B-ben és gospelben gazdag lemez, ami az első hammondfelsírástól a kellemesen torzuló éneken át a finoman felelgetős női vokálokig úgy szól, mintha Sam Cooke kortársait hallanánk. Leon Bridges pedig olyan meggyőződéssel és elementáris tehetséggel nyomja ezt most 2015-ben, hogy a kis koncertekből hamar teltházas turnék meg SNL fellépés lett, őt kérte fel Will Smith a legújabb filmjére, Macklemoore a legújabb slágerére, és - ahogy tavasszal, amikor A hét lemezének választottuk, már bátortalanul megjósoltuk - az év végére már egy Grammy-jelölést is begyűjtött. Legújabb száma alapján pedig az is egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a Coming Home nem egyszeri tündöklés - bár annak is erős -, hanem egy különleges tehetség még nagyobb ívű karrierjének első állomása. (szász)

11. FIDLAR: Too

Nagyon kevés lemezt szerettem annyira mint a semmiből felbukkant FIDLAR első nagylemezét, amit tényleg annyira rongyosra hallgattam már azóta, hogy legbelül már szinte könyörögtem a folytatásért. Ez lett a Too, ami az önpusztító, nihilista, deszkás hülyegyerek punkból egy-két fokkal kénytelen volna visszavenni, mert útközben az énekes rászokott minden létező kábszerre. Ez meg is látszik az idei albumon, ami olyan mint egy kiadós beszélgetés két lecsúszott öreg haver között, akik most nagyon meg akarnak változni. Minden útját kereső számkivetett huszonévesnek kötelező. (sajó)

 

10. The Libertines: Anthems for Doomed Youth

Az év talán legjobban várt indie-visszatérését egyértelműen a Libertines produkálta, ami – tisztességes (ex-)drogosokhoz méltón – persze nem volt éppen problémamentes: a botrányairól híres, ám Thaiföldön állítólag sikeresen kitisztult Pete Doherty az album megjelenésének előestéjén például felszívódott, egyesek szerint egy londoni pub vécéjébe zárkózott, mert rátört a para, emiatt pedig le kellett mondani az aznapra ígért koncertet. Bár egyes kritikusok fanyalogva csak megkésettnek nevezték a Libs harmadik, több mint tíz év után megjelenő lemezét, az Anthems for Doomed Youth legnagyobb erénye épp az, hogy tudomást sem vesz arról, hogy jelenleg épp 2015 van. Az album címét egy brit katonaköltőtől, Wilfred Owentől kölcsönözték, aki az első világháború utolsó napjaiban halt meg, a visszatérő dal, a Gunga Din egy Kipling-mű után kapta a nevét, és Baraték továbbra is olyan neveket emlegetnek, mint Judy Garland vagy épp Tony Hancock. A Libertines tehát drámáiban továbbra is olyan romantikus, mint régen, és, most őszintén, nem valami ilyesmire vágyott minden zsíros hajú, művészlelkű brit indie-kölyök?! (kovács d.)

09. Jamie xx: In Colour

Jamie xx (értelemszerűen a The xx-ből) sosem juthatott el egy tisztességes angol rave-re, ahol egy mezőn vagy egy elhagyott raktárban, a szeretet jegyében szétcsapják magukat az emberek, és hát nekem is csak szemcsés YT-doksik meg mindenféle szedett-vedett fotósorozatok maradnak. A különbség kettőnk között, többek között az, hogy Jamie xx ezt az érzést - hogy nagyon szeretett volna részese lenni valami olyasminek, aminek sosem lehetett - képes zenében megfogalmazni, ráadásul úgy, hogy pontosan azt érzem, amit ő akarna érezni. Katarzist, nyugit, szimpátiát, szeretetet, seggrázást, az együttlét mindent átfogó érzését. És közben meg bombajó számokat csinál, nem is igazából a rave-ből válogatja a hangmintákat (a BBC egyik jungle-rádióműsorától kezdve a Studio nevű svéd kozmikus elektroduójáig), és nem is igazából egyfajta műfaj lesz a végeredmény. Hanem egy olyan katyvasz, amiben szuper elmerülni. (klág)

08. Wavves: V

A lo-fi halott, úgy ahogy van, és a barkácspop lecsengése után csak kevesen maradtak hírmondónak. Az egyik ilyen a Wavves, ami stabilan szállítja a príma megjelenéseket, mióta 2010-ben végre úgy döntött, hogy szar házi hangfelvételek helyett megpróbálkozik végre egy rendes stúdióval. A V ennek a folyamatnak mondhatni a posztkorszaka, hiszen a vidám, felszabadult punk megvolt (King of the Beach), ahogy a depresszív, már-már szuicid hajlamú garázspunk is (Afraid of Heights), így a V-t sikerült valahogy pont a kettő közé belőni. Soha nem voltak még ennyire gyorsak a számok és rég hallottam ilyen sok, egyedien széteffektezett gitártorzítást, amik már-már a szintipunk határát súrolják. (sajó)

07. A$AP Rocky: At.Long.Last.A$AP

Az At.Long.Last.A$AP (a továbbiakban: ALLA) fő összetevője a pszichedelikus hip hop, aminek vegytisztán esélye sincs rádióbarát popzenévé válnia, de a divatikon A$AP Rockynak még ez is sikerült. A hirtelen sikeressé vált zenészeknél sokszor gondot jelent a hitelesség kérdése, elvégre nehéz elnyomásról és nyomorról rappelni, ha közben az MTV Cribs mutatja az arany vécécsészéket. Ha van tudományos alapja annak (van), hogy az ismerős és az ismeretlen szokatlan arányú keveréke váltja ki a legnagyobb katarzist, már érthető, miért ennyire zseniális lemez: a Rod Stewartot, a Hammond orgonát, a brutális erejű rapbetéteket és a szívszaggató nu RnB-t egy lemezen belül is nehéz vegyíteni, nemhogy egy számon belül, így aztán kiszámíthatatlan, de cseppet sem kaotikus a végeredmény. Furcsa is belegondolni, hogy egy ennyire okos és elszállt album az első helyen nyitott a Billboard lemezeladási listáján, még akkor is, ha a kísérletezést és a pszichedéliát viszonylag jól elrejtették a funkos ritmusok és a bazmegek közé. Észak-Amerika, tudom, mit tettél idén nyáron: erre a lemezre nyaltad a bélyeget. (hegyeshalmi)

06. FFS: FFS

Elsőre talán bizarr párosításnak tűnhetett a Franz Ferdinand és a Sparks kollaborációja, és a Collaborations Don’t Work című dalukban viccelődve még ők maguk is megénekelték azt a népszerű tézist, mely szerint az ilyen együttműködések általában nem szoktak olyan jól elsülni. Az FFS – amelynek neve nemcsak a két zenekar nevének rövidítése, hanem egy népszerű angolszász káromkodásé is (t. i.: for fuck’s sake) – mégis bebizonyította az ellenkezőjét. Sőt, már az elején leszögezték, hogy itt nem holmi szupergrupról vagy szájdprodzsektről van szó, hanem egy zenekarról, ami most van, dalokat ír, lemezt ad ki és koncertezik, szóval történik épp, és rohadtul nem érdekli őket, ki mit gondol majd a dalaikról, amelyek – szó se róla – elsőre valóban zavarbaejtőeknek tűnhetnek. Aztán egy-két hallgatás után szép lassan leesik, hogy mennyi zseniális, őrületesen szórakoztató ötlet és zenei motívum van belezsúfolva ezekbe a furcsa, freak-musicalre emlékeztető dalokba, amivel az FFS magasabb szintre emelte a popzenét, és vele együtt a zenehallgatói tudatállapotokat is. (kovács d.)

05. Kurt Vile: B'lieve I'm Goin Down

Kurt Vile idei lemeze a korábbiaknál egységesebb hangzású, és elképesztően megnyugtató, annyira, hogy ez a legnagyobb hátránya is egyben. Vile nagyon kellemes hangszíne, és az azt kísérő egyszerű, akusztikus gitárakkordok adnak gerincet a lemeznek, de ha ennyire egyszerű lenne az egész, akkor nyilván nem szerepelne az év lemezei között. A lemez erőssége, hogy mennyire finom stílusérzékkel díszítette fel Vile a lassú, visszafogott, egyébként nagyon csupasz számokat. Bendzsók, cinek, dobok, szintifutamok fűződnek az egyszerű dallamokra, a hangzás úgy teljesedik ki, hogy szinte észre sem vesszük, és a lemez dalai így nyújtanak sokkal többet annál, mint egy egyszerű, akusztikus gitáros dörmögés. Az egyetlen negatívum, ami valószínűleg koncepció is volt, hogy a lemez az első számtól az utolsóig folyamatosan lassul, úgyhogy ha csak ellazulna néhány kellemes számmal, akkor remek választás, viszont buliba indulás előtt ne ezt hallgassuk! (marczisovszky)

04. Sufjan Stevens: Carrie & Lowell

A 17 hangszeren játszó, klasszikus minimalista eszközöket is használó, de sokszor barokkos indie-folk-(noise)-pop-zsenit már a 2000-es években is bálványként tisztelték sokan, és ő volt az egyike a nagy indie-folk hullám kirobbantóinak. Zenészek, kritikusok, prehipszterek és tinilányok is falták a kezdeti akusztikus albumait, aztán fokozatosan ment el (újra) elektronika felé, és közben valahogy mindenki azt gondolta, hogy a csúcson azért már túlvan. Ugyan Sufjan Stevens életműve így is maradandó hatással bírt volna a kora 21. század zenéjére, de aztán 2015-ben váratlanul nagyot lépett: a Carrie & Lowell-lel egy egész albumon keresztül énekli meg sanyarú gyerekkorát, azt, ahogy depressziós anyja (Carrie) el-elhagyta őt, ám közben ezt mégis olyan gyönyörűen teszi, hogy ha valaki nem tud angolul, azt hiheti, egy különösen kedves balladát hallgatunk. Stevensben már 15 éve is megvolt minden tehetség, de mostanra, úgy tűnik, lelkileg is olyan komoly érési folyamaton ment át, hogy a sok korábbi zenei ötletet, akusztikát és elektronikát felhasználva egy minden eddiginél kiérleltebb, átgondoltabb, mélyebb albumot hozott létre. Sokak szerint az eddigi legtökéletesebbet. (szász)

03. Slaves: Are You Satisfied?

Lassan Angliában is túl vannak már az indie-n, és végre jöhet vissza a punk ilyen-olyan hibrid formákban. A Slavesre ez különösen igaz, mert két full prolinak kinéző Trainspotting-statiszta alkotja a zenekart, egyikük gitározik, másikuk álló dobon (!) játszva énekel, de inkább amolyan sleafordmodsosan beszél a zenére. Az Are You Satisfied? tele van baromi egyszerű ötletekkel, mégis fantasztikusan működik a kémia a két zenész között, akik képesek ezzel az erősen limitált hangszeres felállással olyan jól működő, szinte slágeresnek mondható dalokat írni, mintha nem is szakadt kelet-angol suhancok lennének. (sajó)

02. Grimes: Art Angels

2012 óta vártuk Grimes következő eljövetelét, és a 2015-ös év végre ezt is elhozta nekünk. Az Art Angelsről szóló cikkünkben főleg azt próbáltuk megfejteni, hogy Grimes mennyiben számít popzenének vagy bármi másnak, metálnak, eurodance-nek vagy éppen internet musicnak, de aztán arra jutottunk, hogy "az Art Angels sokkal színesebb, mozgalmasabb, zajosabb popprodukció, mint az intimebb, személyesebb Visions - nem annyira agyas, de sokkal magával ragadóbb." Valószínűleg ez lehet az oka annak is, hogy én november nagyjából november óta képtelen vagyok lekattanni a Flesh Without Bloodról. (libor)

 

01. Courtney Barnett: Sometimes I Sit And Think And Sometimes I Just Sit

Mennyi az esély arra, hogy egy tróger ausztrál énekes-gitáros csajszi a világ legegyszerűbb gondolataival, az orra alatt motyogva pár zajos gitártémával fogja megírni 2015 legeslegjobb albumát? Oké, már az első EP-i után sejteni lehetett, hogy ebben a lányban van valami különleges, de senki sem számított egy ennyire földhöz ragadt, természetesen egyszerű, mégis nagyon vicces, néhol pedig szórakoztatóan szürreális hanganyagra. Courtney Barnett az élő bizonyítéka annak, hogy az egyre inkább háttérbe szoruló rockzenét egyáltalán nem kell a feje tetejére állítani, hogy valaki képes legyen maradandót alkotni. 50-60-70 évvel ezelőtt is gitáron születtek a generációs himnuszok, és a hozzá hasonló előadóknak köszönhetően ez még sokáig így is marad. Ha véletlenül megnyerné a legjobb új előadónak járó Grammyt, akkor mi szóltunk előre. (sajó)

A lista Hegyeshalmi Richárd, Jenei Miklós, Koroknai Gergely, Kovács Dávid, Klág Dávid, Libor Anita, Marczisovszky Márton, Sajó Dávid, Stubnya Bence és Szász Barna közreműködésével készült, személyekre bontott listák itt.. 

Ha nem akar lemaradni a legfrissebb zenei hírekről, kövesse a Stenket a Facebookon!

15%

Náray Tamás Zarah

4999 Ft
4250 Ft
15%

Pan-dji Vádirat

3499 Ft
2975 Ft