Az első magyar riporter tökéletes helyszíni tudósító volt

Mondhatjuk, hogy Tinódi nem volt valami túl jó költő. Nehézkes rímeivel, döcögő soraival, sehol nincs a vele egy században élt Balassihoz képest. Mondhatjuk, hogy Tinódi nem volt valami túl jó zeneszerző. Egyszerű dallamocskáival, amiket ráadásul olykor több száz versszakon keresztül ismétel, sehol sincs a vele egy században élt Bakfarkhoz képest.

De ne mondjuk! Nem véletlen, hogy Szerb Antal lelkesen ír róla irodalomtörténetében, vagy hogy a Magyar Régizenei Társaság róla nevezte el a díját, és az sem hogy itt, a Stenk zenetörténeti sorozatában is róla szól e poszt.

Az a helyzet, hogy művei különösebb ismerete nélkül már gyerekkoromban megszerettem Tinódi Lantos Sebestyént. A török-magyar harcok engem is lázba hoztak, mint minden velem egykorú fiút, azt meg már akkor is éreztem, hogy harcos nem lesz belőlem, legfeljebb tollforgató énekes.

Tinódi valamikor az 1500-as évek elején született Baranya vagy Fejér megyében egy Tinód nevű községben. Hogy miért állt dalosnak, nem tudjuk, nagy valószínűséggel egy sérülése miatt kellett lemondania a fegyverről.

Keresztül-kasul bejárta az országot: Pécsett tanult, felbukkant Szigetváron, Dombóváron, öt gyermekével Kassán élt, de Erdélyben is megfordult. Elment az országgyűlésbe, tárgyalásokra, csaták és ostromok helyszíneire. Végül Sárváron halt meg épp 460 éve, 1556-ban.

Hogy műfajilag pontosan mit csinált, azt elég nehéz lenne megmondani, mintha két világ határán állna. Egy kicsit a régi magyar énekmondó hagyományokat összegzi, amelyek eredete a homályba vész (bár Mátyás udvarában a menő olasz és flamand zenészek mellett még magyar lantosok is dicsőítették a király tetteit). Ugyanakkor öntudatos reneszánsz ember, mint a félszemű kalandor Oswald von Wolkenstein.

Szolgált nagy urak (Török Bálint, Werbőczy Imre, Nádasdy Tamás) udvarában, mint a középkori trubadúrok, de műveit már maga rendezte sajtó alá, mint korának nyugati szerzői. A sajtó alá rendezés ezúttal nem valami modoros szófordulat, tényleg ő állította össze a nyomtatásra szánt műveket, föléjük kottát helyezett, s így vitte el őket a Kolozsváron működő nyomdászhoz.

Maga tervezte híres lantos-kardos címerét is (v.ö. Waszlavik Gazember László: „bal kezemben a forrasztópáka, jobb kezemben a vers”), amit aztán a szépen szerkesztett műveivel együtt elküldött Ferdinánd királynak nemességet kérve. Meg is kapta.

Szóval ügyes udvari ember volt, aki nem csak az énekmondáshoz, de ahhoz is értett, hogyan egyengesse a karrierjét.

Na de milyenek a Tinódi dalok? Maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül nincsenek manapság Tinódi-koncertek, ahol a teljes művek felcsendülnek. A Summáját írom Eger várának kezdetű dalt például mindannyian ismerjük, mi még olykor el is dalolásztuk borozgatás mellett. Mármint azt a 2-3 versszakot, amit az iskolában tanultunk. Ám azt ott nem mondta nekünk senki, hogy a teljes vers 115 versszak, ami már azért kevésbé szórakoztató egyetlen dallammal. Arról nem is beszélve, hogy mint az az első sorából is kiderül ("summáját írom"),

Ezt a világ legjobb dalszövegírója se tudná szórakoztatóan megírni. Csakhogy az a helyzet, hogy Tinódi nem is akarta. Ezek a művek nem koncertre születtek. Ő nem verseket, hanem helyzetjelentéseket készített (még akkor is, ha korai művei között mitológiai és bibliai téma is akad). Olyan pontos leírásokat állított össze a legapróbb részletekről, hogy az a mai napig forrásként használható.

Hogy miért szedte rímekbe, s miért írt hozzájuk dallamot? Hogy fogyaszthatóbb, eladhatóbb legyen. Az akkori végvári vitézek, kiknek okulására e műveket szerezte, nemigen tudtak olvasni, de a történeteket biztos szívesen hallgatták. Ha nem koncertdarabként, hanem harctéri beszámolóként nézzük őket, egyből emészthetőbbnek tűnnek.

Vagy ha újságíróként gondolunk rá, mint az első magyar helyszíni tudósítóra. Nem véletlenül írja Szerb Antal, hogy

érdeme a jó riporteré. Mindig igazat ír, szemtanúkkal beszélt, helyszíni tanulmányokat folytatott.

Na és milyen a zenéje?

Az utókor mindig bajban van, ha hosszú vershez egyetlen dallam tartozik. Nem tudni, színesítette-e az előadó az éneket, és ha igen, hogyan. Na meg persze az is fontos, hogy a mai hallgatóságnak tetsszen az ének. Annyi bizonyos, hogy le kell rövidíteni, de ez még kevés a boldogsághoz.

Már többször elmondtam, hogy nem szeretem a patetikusan, modorosan, kiabálva vagy épp klasszikus énekmóddal előadott középkori dalokat, valahogy annyira mesterkéltnek tűnnek. Igaz ez a históriás énekekre is. A legtöbb Tinódi-feldolgozás sajnos ilyen, de szerencsére azért vannak másfélék is. 

Aki talán a legtermészetesebben adja elő a históriás énekeket, az Kátai Zoltán. Elképesztő, hogy milyen szépen dalol, pedig szinte csak beszél, és a legkisebb erőlködés nélkül is fenn tudja tartani az érdeklődésemet.  Jobban oda tudok figyelni a szövegre, mintha olvasnám, ami azért elég ritka, de hát valami ilyesmi lehetett a célja eredetileg a műfajnak.  (0:35-től indul, a dal amúgy egy Tinódiról szóló műsor kezdete, érdemes belenézni.)

Egykor alighanem így, egy szál lanttal szólhattak Tinódi szerzeményei, a de a mai feldolgozásokban szerencsére kicsit lazábban kezelik ezt a zenészek. Itt a tavaly elhunyt Kobzos Kiss Tamás muzsikál együtt a Csörsz Rumen István vezette Musica Historicával:

Mint az Király Péter tanulmányából kiderül, Tinódi rengeteg népszerű nemzetközi sláger dallamát gyúrta bele zenéibe. Ez nem lopás volt, akkoriban általánosan elterjedt volt ez a paródiának nevezett módszer, de korábban is láthattuk, hogy a cantus firmusok hogy pattogtak a szerzők közt.

Mivel sok köztük a táncdal, könnyen visszatáncosíthatók egy kis hangszereléssel olyan remek nótákká, mint amilyen Arany Zoltáné

A végére hagytam a legnagyobb kedvencem. Gyerekkorom egyik legkedvesebb lemeze volt Sebő Ferenctől az Énekelt veresek. Itt aztán szabadjára engedték a fantáziájukat a zenészek, a népi hangszerek mellett egy gyönyörű trombitaszóló is belefér a dalba.

Szóval visszatérve a bevezető kötekedő felvetéséhez, kár Tinódit Bakfarkhoz hasonlítgatni: Cseh Tamást sem a virtuóz gitárjátéka miatt szeretjük. Amúgy is, lehet, hogy azóta sokkal jobb zenéket szerez, hisz mint Perneszy György írta róla mikor meghalt:

Tinódi Sebestyén már megvetvén e halandó zenét, elment az odafönt valókhoz, hogy ott az angyalok között sokkal jobbat tanuljon.

Jövő héten is izgalmas zenékkel folytatjuk zenetörténeti sorozatunkat, mégpedig a legnagyobb világsztárral, aki valaha magyar király szolgálatában állt. Ne maradjatok le a folytatásról, kövessétek a Múltcore-t a Facebookon.