Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Elvileg lett volna lehetőségem megnézni a Ramonest, de annak idején még nem ez volt a fő gondom. Elég volt az összespórolt pénzemet az akkor frissen felfedezett évi egy Szigetre elkölteni, nem hogy még külföldre is szaladozzak a koncertek miatt. Persze egy igazi punkgyerek megoldotta volna, elstoppol akár Berlinig is, hogy szétrúgja pár német tarajos seggét, de én már csak ilyen csicska punk voltam késő tinédzser koromban, aki a szobája biztonságában ábrándozott arról, hogy milyen fasza is lenne kukákat borogatni Manhattan utcáin. Szóval hiába voltam már a fennállásuk alatt rajongó, élőben kimaradt a Ramones, a zenekar 1996-ban feloszlott, a reunion lehetősége pedig Joey Ramone énekes 2001-es halálával végleg elúszott. Van persze millió tribute csapat, ami játssza a legendás kvartett dalait, lehetne élőben Ramones-számokra szórakozni, de ilyeneket én nem nézek. Illetve egészen szombatig nem néztem, mert azért az, hogy Marky Ramone, a zenekar leghosszabb ideig regnáló dobosa Ramones-dalokkal haknizik a Volton, eléggé kötelező program.
Előtte viszont még szenvedtettem magam egy kicsit a Bullet For My Valentine koncertjén, amit a Parkway Drive strandcore-jához hasonlóan megint a metálosokra kifejezetten káros, délutáni napsütésben kellett élvezni. Már ha lett volna a Bullet For My Valentine-on bármi élveznivaló.
Pár éve, mikor a metál rúgott még párat, mielőtt kómába került, a Trivium mellett a Bullet For My Valentine volt az, akik a keménykedő metalcore-ból kilépve felfedezték maguknak a klasszikusosokat. Hirtelen sok kis vagány James Hetfield kezdett el pózolni a színpadon, akik a hardcore-os gyökerekre képesek voltak akár klasszikus thrash-t vagy Iron Maiden-es galoppozós metált is rárakni egy-egy Rob Halford-os sikoly mellett.
Na ilyesmi akar lenni a Bullet For My Valentine is, kár, hogy a nyilvánvaló hatások mellett jó dalokat nem tudtak írni. A legjobb bizonyíték erre, hogy hallottam a zenekar lemezeit, még koncerten is voltam régebben, de a helyzet az, hogy semmire nem emlékszem belőlük, és ezt az amnéziámat még a voltos fellépés sem gyógyította meg. Olyan volt a buli, mintha egy elég ügyes, de teljesen ismeretlen metálzenekart láttam volna életemben először, akikből még lehet majd valami, ha megnőnek. Ott is hagytam az egészet, mert ráadásul még az énekes Ramones-pólója is ott villogott vészjelzőként, hogy nekem már rég egy színpaddal odébb kéne állnom az igazi bulira várva.
Marky Ramone nem alapító tagja a Ramonesnak, de két szakaszban ő dobolt a legtöbbet a punkzenekarban. Először azért rúgták ki, mert Dee Dee Ramone basszusgitárosnál is jobban szerette, ha nem józan, másodszor pedig nem is rúgták ki, hanem feloszlott a csapat. Marky pár éve döntött úgy, hogy ideje feleleveníteni a ramonesos emlékeket, összerakott egy nagyjából harmincdalos setlistet csupa klasszikusból, az ismeretlen Ramone-imitátor gitáros és basszusgitáros mellé elhívta Michale Graves egykori Misfits-frontembert, hogy azért legalább az énekes ne hasonmás legyen, és elkezdett kvázi Ramones-koncerteket adni. A Voltra viszont nem Graves jött, hanem a mocskos fehér ruhában fellépő partiállat Andrew W.K., akinél jobb választás nem is lehetett volna a posztra.
Aki fénykorában látta a Ramonest, mind azt mondja, hogy olyan volt, mintha egy gyorsvonat száguldott volna át az emberen. Nagyjából harminc rövid, fülbemászó popdal, megállás nélkül, a koncert pedig még véletlenül sem érte el soha az egy órát. Ez volt most itt, Magyarországon is, szóval Marky Ramone teljesen autentikusan vezényelte le a dolgot. Ha már tribute, akkor legyen igazi. Az egyik dal még le sem csengett, mikor a basszusgitáros beszámolt, és már jött is a következő. Egyedül, szintén a régi időkre emlékezve, egy Stephen King-es szöveg szakította meg a nagy rohanást a Pet Sematary előtt, de többször nem babráltak ilyen hülyeségekkel, csak letolták egyben az egészet, a kis létszámú közönség pedig üdvözül mosollyal az arcán rugdosta egymást.
Andrew W.K. világított rá a legjobban, hogy mi is volt ez az egész, mikor a ráadás előtt megkérdezte, akarunk-e még több Marky Ramone-t. Igen, a koncert arról szólt, hogy Marky Ramone dobolását halljuk, amiben nincs semmi cifrázás, szóló, felesleges színezés, csak az atompontos kettő-négy. A minimál stílust ugyan még az eredeti dobos, Tommy Ramone tanította meg neki, de Marky fejlesztette tökélyre, és ezt még így, 56 éves korában is perfektül hozza.
Olyan volt a Marky Ramone's Blitzkrieg fellépése, mintha egy tökéletesen működő öreg motort beleraktak volna egy felújított, sőt, tulajdonképpen a nulláról újra felépített karosszériába. Picit csalódás, hogy nem az eredeti, de így is baromi jól néz ki, és ami a lényeg, hogy akár csak régen, most is húz, mint az állat.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon