Elvileg lett volna lehetőségem megnézni a Ramonest, de annak idején még nem ez volt a fő gondom. Elég volt az összespórolt pénzemet az akkor frissen felfedezett évi egy Szigetre elkölteni, nem hogy még külföldre is szaladozzak a koncertek miatt. Persze egy igazi punkgyerek megoldotta volna, elstoppol akár Berlinig is, hogy szétrúgja pár német tarajos seggét, de én már csak ilyen csicska punk voltam késő tinédzser koromban, aki a szobája biztonságában ábrándozott arról, hogy milyen fasza is lenne kukákat borogatni Manhattan utcáin. Szóval hiába voltam már a fennállásuk alatt rajongó, élőben kimaradt a Ramones, a zenekar 1996-ban feloszlott, a reunion lehetősége pedig Joey Ramone énekes 2001-es halálával végleg elúszott. Van persze millió tribute csapat, ami játssza a legendás kvartett dalait, lehetne élőben Ramones-számokra szórakozni, de ilyeneket én nem nézek. Illetve egészen szombatig nem néztem, mert azért az, hogy Marky Ramone, a zenekar leghosszabb ideig regnáló dobosa Ramones-dalokkal haknizik a Volton, eléggé kötelező program.

Előtte viszont még szenvedtettem magam egy kicsit a Bullet For My Valentine koncertjén, amit a Parkway Drive strandcore-jához hasonlóan megint a metálosokra kifejezetten káros, délutáni napsütésben kellett élvezni. Már ha lett volna a Bullet For My Valentine-on bármi élveznivaló.

6

Klikk a képre még több Bullet For My Valentine-ért!Galéria: Bullet For My Valentine(Fotó: Huszti István / Index)

Pár éve, mikor a metál rúgott még párat, mielőtt kómába került, a Trivium mellett a Bullet For My Valentine volt az, akik a keménykedő metalcore-ból kilépve felfedezték maguknak a klasszikusosokat. Hirtelen sok kis vagány James Hetfield kezdett el pózolni a színpadon, akik a hardcore-os gyökerekre képesek voltak akár klasszikus thrash-t vagy Iron Maiden-es galoppozós metált is rárakni egy-egy Rob Halford-os sikoly mellett.

Mikor Tommy Ramone megunta a turnékkal járó stresszt, Marky Ramone lett a Ramones dobosa, még ha nem is sokáig. Hivatalosan személyes problémák miatt távozásra kérték a zenekarból, de 1987-től a feloszlásig ismét ő dobolt a legendás punkoknál. Szóval lényegében egy legendával beszélgettünk pár percet a Volt fesztiválos koncertje előtt.

Andrew W.K. énekel most veled, miért őt választottad?

Mert tetszik a partifilozófiája vagy akár életfilozófiának is mondhatnám, hogy mindenre megoldás egy jó buli. Nem akartam egy Joey Ramone-klónt a színpadra, olyan embert szerettem volna, akinek saját egyénisége van, és azt hozzá is tudja rakni a Ramones-dalokhoz.

Fotó: Huszti István / Index

Pár éve indítottad be a Marky Ramone's Blitzkrieget, amiben szinte csak Ramones-dalokat játszotok. Miért érzed fontosnak, hogy ápold a zenekar örökségét?

Akárhogy is nézzük, van egy generáció, reményeim szerint több is, aminek a Ramones munkássága sokat jelent. Amikor hivatalosan is visszavonultunk 1996-ban, a rajongók mind csalódottak voltak, és hangot is adtak annak, hogy szeretnék újra hallani a dalokat élőben. Ma már Johnny, Joey és Dee Dee is halottak sajnos, de az ő emlékük miatt sem hagyhatom, hogy az életük munkája ne éljen tovább.

A két évvel ezelőtti rekordnál is többen vettek részt a vasárnap délben zárult soproni VOLT Fesztiválon - közölte a két főszervező egyike, Lobenwein Norbert kevéssel a kapuzárás előtt. A mostani 110 ezres vendégszám mintegy 8 ezerrel több a 2011-esnél. A szombati záró bulin lépték túl a Lővér Kempingben tartott esemény befogadóképességének határát, ezért ki kellett tenni a megtelt táblát.

Fotó: Huszti Istvan/Index.hu

A szervezők már a kapunyitás előtt azzal kalkuláltak, hogy minden eddiginél több embert vonz a rendezvény.

Az osztrák sufni dj-ből lett világklasszis, mint sok más előadó, szintén nem tudta elkerülni a sikerrel együtt járó csökkenő kreativitás. Amennyire eredeti és kísérletező volt az régi Parov Stelar, olyan előre megtervezett és kitalált professzionális popszakmai teljesítmény volt a szombati koncert.

9

Képeinkért kattintson!Galéria: Parov Steral(Fotó: Huszti István)

A színpad látványvilága az 1920-as, 30-as éveket idézte, ami jól illik a Parov Stelar által csúcsra vitt electro swing zenéhez. A show legjobban sikerült eleme Daniela Hrenek ruhája volt, a minimalista kompozíció tulajdonképpen a banda zenéjének divatmárkai megfogalmazása volt. Egyszerre idézte a húszas éveket (mint a zenében a szaxofon és más rézfúvósok), volt elegáns, modern és egyszerű.

Az már kevésbé volt szerencsés, hogy Daniela, amikor éppen nem énekelt, egyszerűen hátat fordított a közönségnek és jobbra-balra rázta a fenekét. A valószínűleg erotikusnak szánt mozgás inkább tűnt valamilyen produkciós menedzser által kitalált időtöltő showelemnek.

Jamie Woon ismét Magyarországon adott koncertet a két évvel ezelőtti teltházas bulija után. A skót, maláj és kínai felmenőkkel rendelkező, meglehetősen közvetlen előadót a készülő új albumáról faggattuk a voltos fellépése előtt, de beszéltünk még a funky halhatatlanságáról illetve arról, mennyiben más a kínai közönség, mint a nyugati.

Két éve teltházas bulit adtál az A38-on. Mire emlékszel a koncertből?

Különleges élmény volt, mert esküszöm neked érezni lehetett, ahogy a vízen himbálózik a hajó. Mindenképpen az egyik legemlékezetesebb fellépéseim egyike volt.

Fotó: VOLT

Mi volt a legmeredekebb hely, ahol zenéltél?

Egy londoni bevásárlóközpontban kalapoztam, de nagyon furcsa volt az egész, mert jótékonysági célból csináltam, ők meg előre kifizettek engem. Én elkezdtem játszani mire kiderült, hogy nem konkrét koncertre gondoltak, hanem csak háttérzenére a bevásárláshoz. Főleg feldolgozásokat játszottam a boltok előtt, de állandóan kijöttek szövegelni az eladók, hogy hangos a zeném és menjek már át máshova. Így ötpercenként pakolhattam a cuccomat és kereshettem valami helyet, ahol nem akarnak meglincselni a boltosok, amiért zenélek.

Vajon lehet-e jó koncertet adni rossz zenével? Ezen gondolkodtam a Papa Roach fellépése után, ugyanis az említett együttesnek sikerült ez a bravúr, és simán el tudtam képzelni, hogy majd a kanadai Billy Talent is valami hasonlóra készül. Nem ez történt, ismét bebizonyosodott, hogy ha egy kanadai banda fogékony a giccsre, akkor képes azt egy idő után megmagyarázhatatlan magasságokba fejleszteni.

7

Galéria: Billy TalentFotó: Huszti István / Index

Nickelback, Avril Lavigne, Sum 41. Ha béna kanadai előadókról van szó, akkor talán legtöbb embernek ők jutnak eszükbe. A Billy Talent azért messze nem olyan kellemetlen, mint az előbb említettek, de a Volton azért megmutatták, hogy cicanacis emós időszak után bizony nehéz korrektül megöregedni.

A Papa Roach nem először járt Magyarországon, de a Volton a pénteki volt az első fellépésük. A koncertjük előtt Jerry Horton gitárossal beszélgettünk többek között arról, hogy milyen érzés a metálos olasz közönség előtt fellépni, illetve, hogy mi lenne, ha a lánya rendezne Papa Roach-klipet.

Fotó: Polyák Bea / volt.hu

Nagyon fiatalon, középiskolában kezdtétek a Papa Roach-ot. Van valami tanácsod a mostani gimis zenekaroknak?

Azért csináld mert szereted csinálni. Az esélye annak, hogy sikeres leszel és ebből fogsz megélni, főleg jól megélni, az nagyon kicsi. Dolgozz keményen, tegyél meg mindent ami tőled telik, nem lesz nehéz, hiszen szereted azt, amit csinálsz. Ha ez nehézséget okoz, és úgy érzed nem csinálnád, nincs kedved, valamit is a zenélés elé helyezel, akkor nem szereted eléggé.

Miután a Knife Party megerőszakolta az összes érzékszervünket, átnéztünk Bonobo fellépésére, aki ugyan legutoljára tavaly decemberben járt itt egy teltházas koncerten, most viszont rendes zenekari felállással láthattuk. Az óriási tömeget látva ráadásul komolyan felmerült bennünk a kérdés, hogy miért nem ez a műsor került a nagyszínpadra a primitív veretés miatt?

Bonobo

Fotó: Karip Timi

A Bonobo is hasonló megbecsülésnek örvend itthon, mint mondjuk a Thievery Corporation. Aki még életében nem hallgatott meg tőle semmit, az is biztos töltött már el egy-egy órát valami alter teázóban, ahol a brit producer diszkográfiája szólt a háttérben. Bonobo okos downtempójáról mondjuk nehezen tudtam elképzelni, hogyan is működhet élőben. Főleg azért, mert otthoni alváshoz is tökéletes.

A késparty kifejezés biztosan ismerős azok számára, akik az iskolai számítástechnika órákat vad Counter Strike-ozással töltötték. Ilyenkor az összes játékos kizárólag késsel támad egymásnak. Innen vette a nevét az ausztrál Knife Party is, amelynek két tagja egyben a Pendulum drum and bass produkció alapítója is. A Pendulumot talán nem kell külön bemutatni. A feloszlásuk ellenére is jönnek hozzánk évente legalább egyszer, hogy egy DJ szettes haknival örvendeztessenek meg. A Knife Party valószínűleg pont ezen koncepción alapján jött létre, hogy a lehető legbutább electrohouse-zal, nulla látvánnyal és egy műmájer DJ-vel simán felférjenek egy közepes méretű fesztivál nagyszínpadára.

Fotó: Karip Timi / Index

Alapvetően nem lenne baj azzal, hogy egyre több DJ ad nagyszínpados koncertet a fesztiválokon. Ez most a trend, ráadásul százszor olcsóbb és egyszerűbb elhozni egy nevesebb producert, mint egy komplett zenekart. Azonban egy nagyszínpados produkciónak mindig ki kell tűnnie valamivel a többi közül. Na, ez a Knife Partynak azzal sikerült, hogy ennyire olcsó, minőségtelen haknit az elektronikus zenében talán a '90-es évek óta nem láthatott a közönség.

Magyarország egyik rockújságírója mondta nekem nem olyan régen, hogy egy metálzenekar ne álljon színpadra strandgatyában. A kollégával nem egy dologban van nézetkülönbségünk, de valahogy ebben egyetértünk. Elég ehhez a színpadra nézve azt látni, hogy félmeztelen, strandoláshoz öltözött zenészek ugrabugrálnak, és közben agresszív metalcore szól. Egyszerűen nevetséges. Persze, nem kell mindent komolyan venni, de a hörgés és a szörfölés valahogy nem passzol.

Winston McCall, az ausztrál Parkway Drive együttes énekese a VOLT Fesztiválon

Fotó: Mohai Balázs

Az ausztrál Parkway Drive egyébként odáig merészkedett, hogy egyenesen egy tengerparti klipet csinált, amiben a térdig érő óceánban terpesztve vagy éppen szörfdeszkán gitároznak. Valaki ezt a metalcore műfaj egyik legviccesebb videójának tartja, és van benne némi igazság. A Parway Drive egyébként nem talált fel semmi újat, dallamos énektől mentes, kliséhalom metalcore-t játszanak, leginkább az In Flamestől nyúlt gitárharmóniákkal és riffekkel. Az ausztrál és a svéd tengerpartban ugyan nincs sok közös, de a srácok ezek szerint magukénak érzik ezt az amúgy nem túl barátságos hangulatú stílust.

A Volt fesztivál második napján bár nem főműsoridőben, de a Hurts volt a főzenekar, hiszen az utána következő Knife Party DJ haknija sok mindennek nevezhető, de méltó headlinernek semmiképpen sem. A Hurts viszont az otthon ülő Ustream-nézők és a helyszíni koncertlátogatók minden igényét kielégítette a csúszás ellenére is.

A berlini klubkoncert után, most fesztiválkörülmények között is bemutathatta Theo Hutchcraft és Adam Anderson, hogy végleg kinőtték a mélabús gyászhuszárok címet. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy Hutchcraft végigvigyorogta -bohóckodta a koncertet annak ellenére, hogy dalaik még mindig nem a bulizásról és napfényes tengerparton köttetett nyári szerelmekről szólnak.

7

Képeinkért kattintson!Galéria: Hurts a Volton(Fotó: Karip Timi)

Fesztiválon elővenni lassabb, érzelmesebb dalokat elég merész húzás, hiszen a legtöbb zenekar már két lírai számmal képes megölni a bulit, itt mégis sikerült, a Somebody To Die For és az Evelyn alatt is vevő maradt a közönség az egészre. Kylie Minogue Confide In Me című dalának átdolgozása után most egy kevésbé mainstream női előadóhoz nyúltak, és Björk Army Of Me dalát hurtsösítették.

A márciusban megjelent Exile című második Hurts-lemez előtt már átbeszéltünk a zenekarral sok mindent, de most is találkoztunk velük koncert előtt, ahol meséltek arról, hogy most táncosok és performance helyett a fényekre tolódott el a látványvilág fő tematikája, aminek csúcspontja a modiltelefonnal való hadonászás volt, bármennyire elcsépelten is hangzik.

A zenekar két tagja egy dologra panaszkodott, a melegre, ami fekete hosszúnadrágban, pólóban és bakancsban tényleg sokkal elviselhetetlenebb lehetett, de az imidzs nagy úr. Ha már a szomorú megsebzett szívű férfiak képét nem tudják konstans hozni, legalább a külsőségükben legyen minden a helyén.

A Thirty Seconds To Mars ijesztő jelenség. Nem is az, hogy ennyien szeretik, hanem hogy a zene minőségéhez és a blöff mértékéhez képest mennyien és milyen áhítattal borulnak le előttük. Nagyjából olyan a zenekar és a rajongótábora, mintha mondjuk egy ismertebb vallási szekta bemerészkedne a zenébe, és így próbálna meg mély mondanivalónak álcázott pénzlehúzást eszközölni.

A koncerten fizetett meet and greet volt (nagyjából annyit tesz, hogy találkozhatunk egy kis időre a zenekarral), amire az összes, 350-900 dolláros csomag elkelt, amiben ugye a fesztiváljegy ára nincs benne. A rajongók örömmel álltak lufikkal a kezükben a kordonoknál a kiadott parancsra várva, hogy feldobhassák a közönségbe azokat. A számok között hisztérikusan, eszüket vesztve sikoltoztak a lányok, mintha a szentlélek szállná meg őket éppen. A dalok alatt zokogtak a csoportokba verődött rajongók. Olyan ez, mint egy gondosan felépített agymosás, ami ráadásul alig szól másról, mint Jared Leto bugyinedvesítő képességéről.

Fotó: Ollie Millington

A színészből lett rocksztár ügyesen érzett rá, hogy mennyi lehetőség rejlik a külsejében, és igazából énekelnie sem kéne, csak állni a színpadon és szuggesztíven nézni, már attól elalélna a közönség. Kétség sem férhet hozzá, képes magára vonni a figyelmet, de a viselkedésén és a már-már eszelős tekintetén túl több pluszt nem ad. Képes elvétve jó számokat összerakni, viszont a legtöbb mégis se vége, se hossza giccses burjánzás. Énekhangja, hangterjedelme sincs igazából, bár legalább nem hamis. Testvére, Shannon Leto viszont egy intenzív, pontos dobos, de sajnos neki is a mesterséges zenei alapokra kell dobolnia, hiszen a trió felállással elég nehéz lenne reprodukálni a lemezek hangzását, így aztán a dob vajmi kevés esélyt kap a kibontakozásra.

Úgy alakult, hogy a Volt fesztivál első napján a két fő attrakcióból mindkettő valamennyire az egóról szólt. Mind az óriási blöffnek is beillő Thirty Seconds To Mars, mind a napjaink egyik legfontosabb rockzenekaraként számon tartott Queens Of The Stone Age olyan karakteres főnökkel üzemel, akik nélkül elképzelhetetlen a zenekar. Előbbiben a túlmozgásos Jared Letóé, utóbbiban a belassult Josh Homme-é ez a szerep. Kicsit messziről kell indulni, hogy megértsük, miért alakult így.

Fotó: Karip Timi / Index

A Queens Of The Stone Age elődzenekara, a Kyuss tipikus underground sztár volt, összeférhetetlen egyéniségekkel, kurva sok marihuánával és rendkívül karakteres hangzással. Valahogy a zenekar sorsában volt, hogy nem lesz hosszú életű. Ezt bizonyítja, hogy a volt tagok újraélesztési próbálkozását Homme minden erejével támadja. A Queens Of The Stone Age esetén Homme már nem követte el a korábbi hibákat, a zenekar a tagcserék ellenére is működik. Az egész róla és az ő univerzumáról szól, ami bizarr módon valóságos és látomásszerű egyben. Hogy emellett írtak néhány zseniálisan egyszerű és hatalmas slágert, az inkább csak ráadás.

Csütörtökön olyan koncertet adnak Sopronban Hajós Andrásék, amilyet sehol máshol.