Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
A múlt héten egy nagyobb megrendelés miatt néhány napra ugyan, de újra indult az ózdi kohó. Ez a kohó azonban már nem az a kohó, a régi, a daliás, amire mindenki emlékszik. Azt évekkel ezelőtt bezárták a városközpontban. Az Ózdi Acél Művek viszont még kitart az egykori acélváros szélén. A gyárat 1997-ben vásárolta meg a német Max Aicher GmbH, azóta egyre kevesebb emberrel, döcögő termeléssel ugyan, de működik.
Dombok karéjában áll az Ózdi Acél Művek. Még néhány éve is évi négyszázezer tonna acél jött ki innen, hétszáz ember munkájának eredményeként. Ma ennek a felére csökkent a létszám, és a múlt hetet megelőzően utoljára tavaly november 28-án folyt itt termelés. (Fotó:
Bődey János / Index)
Németh Zoltán két évig volt junior magyar bokszbajnok, mielőtt a sportot otthagyta volna a kohászatért. Habár az öntödében is kellett az erőnlét: az ember annyit emelt, küszködött egyegy csapolásnál, hogy alig lehetett azt bírni. Némethnek azonban mindez semmi volt, úgy érezte, meg tudná enni reggelire az egész világot. Ha végzett a munkával, a Rózsa sörkertben mulatott, esetleg a Páva étteremben, bár legtöbbször a régi nagyolvasztóval szembeni Kék acélban sörözgetett. Néha moziba ment, különösen a szamuráj-filmeket szerette. Aztán egy nap találkozott későbbi feleségével, és ez végett vetett a mozinak is, a sörözésnek is. Attól fogva az asszonnyal kellett szórakozni, mondja. (Fotó:
Bődey János / Index)
Az Ózdi Acélművekben nem vasércet, hanem hulladék-vasat használnak alapanyagként. Vasúti kocsikon hozzák a gyár területére, majd óriási tárolókba szórják a szállítmányt. A vascsőtől a biciklivázig, lemeztől a csorba gereblyéig van abban minden. Ide kerülnek a Samsung LCD tévéinek képernyő-öntőkeretei is, nehogy valaki még felhasználhassa azokat, de volt, hogy egy kockára sajtolt komplett Wartburg dőlt ki a vagonból. Néha a beszállítók földdel, vagy betonnal töltött hordókat küldenek, hogy így csaljanak a súlyon, egyszer pedig egy II. világháborús bombát találtak a hulladék között. (Fotó:
Bődey János / index.hu)
Anyagra vár Váradi Zoltán darukormányos. Az ötvenöt éves férfi kakukktojásnak számított a családban, amikor a kohászatot választotta: testvérei ugyanis bányászok voltak. (Fotó:
Bődey János / Index)
Acélt önteni olyan, mint levest készíteni, mondják, csak szakácskönyv helyett a Mengyelejev-táblázatot használja az ember. Az igazi, minőségi acélhoz a vason kívül kell egy kis króm, mangán, szilícium, vanádium, és egy csipetnyi molibdén. (Fotó:
Bődey János / Index)
„Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek, / Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.”, írta sok-sok éve a jónevű kohász, Ady Endre. (Fotó:
Bődey János / index.hu)
Az olvasztást irányítja Révai József kohómérnök. Ózdon hatezer tonna hulladékból lesz ötezer tonna késztermék. Az elektromos kemencében felhevített vasat 1650 fokon csapolják, a folyékony fémet pedig egy speciális tölcséren keresztül öntik ki. A hőálló anyag összetételét hétpecsétes titokként őrzi a gyártó. Zwackék sem árulják el, miből van az unikum, magyarázza Révai. (Fotó:
Bődey János / Index)
Napfény zuhan be vastag pászmában a miniacélmű ablakán. Az előtag megtévesztő: az épület valójában százharminckét méter hosszú és harmincöt méter magas. 2000-ben építették, jóval a válság előtt, amikor még minden szép volt és bíztató. (Fotó:
Bődey János / Index)
Rengeteget cigarettáznak a kohászok, de nem csoda: akkora a füst és a por a kohó mellett, hogy a dohányzás szinte könnyebbség a tüdőnek. (Fotó:
Bődey János / Index)
Kezdődik a csapolás a délelőtti műszakban. Az ózdi üzem alkalmatlan nemesacél gyártására, az innen kikerülő huzalokat leginkább az építőipar használja fel. (Fotó:
Bődey János / Index)
Pihennek a kohászok. Már a ’80-as évek végén megszűnt a szakképzés, azóta csak munka közben, a fogásokat ellesve lesz az emberből olvasztár, vagy hengerész. Van egykori cukrász, szakács és rendőr is a kohászok között, de nyitott az út a másik irányba is: az egyik hengerészből például vámos lett. (Fotó:
Bődey János / Index)
Ózdon sokáig minden az öntödéről szólt. Volt idő, amikor tizenhárom-ezren dolgoztak az Ózdi Kohászati Művek üzemeiben, amely a környék legnagyobb munkaadójának számított. A városban a ’80-as években még ötvenezren laktak, ma már alig harmincötezren élnek erre. (Fotó:
Bődey János / Index)
Az acélgyártásban a méret a lényeg. Óriásiak az üstök, hatalmas a karma a markolónak, minden nagy és zajos. Hetvenöt tonna fém fér egyszerre az elektromos kemencébe, amelynek három elektródája egyenként fél méter átmérőjű. Az egyik daru, a legnagyobb 165 tonnát képes megemelni, pontosabban ennek a többszörösét, de ennyivel szabad csak terhelni. Amikor a kohászok a Discovery csatornán látták azt a 80 tonnára hitelesített darut, amelyet a világ egyik legnagyobbjaként mutattak be, csak röhögtek. (Fotó:
Bődey János / index.hu)
"Te elfutsz a balszélen, beadod, a Tibi meg befejeli."
(Fotó: Bődey János / Index)
Az acélt tíz méter hosszú, tizenháromszor tizenhárom centis darabokba, úgynevezett bugákba öntik. Máshol itt rendszerint megáll a folyamat, Ózdon azonban nem végeznek félmunkát. A bugákat tovább préselik és formázzák, hogy végül hengerhuzalt, vagy betonacélt készítsenek belőlük. Ha nem is az itteni acélműben, de Ózdon készítették azt a kétezer tonna betonacélt a bős-nagymarosi vízlépcsőhöz, amely aztán az ismert okok miatt végül a kohászati művek nyakán maradt. (Fotó:
Bődey János / index.hu)
Dolgoznak a csarnokban az emberek Vass József sziluettje mögött. Vass József apját és nagyapját is Vass Józsefnek hívták, és mindketten a kohászati művekben dolgoztak, ahogy annyian még a családból. Vasst egyszer gyerekként édesapja a kabátja alatt csempészte be a gyárba, hogy lássa, mi folyik odabent. Az élmény meghatározónak bizonyult. Vass eleinte segédmunkásként kötötte a vasat, majd volt telepkezelő, gyártásközi ellenőr, dolgozott a hengersoron a kormánypadnál, a telefonkönyvben pedig ez áll még mindig a neve mellett: előhengerész-helyettes. Életéből eddig harmincegy évet töltött szoros kapcsolatban az acélgyártással. Azt szoktam mondani, ha rosszul lennék, hozzám már ne orvost hívjanak, hanem régészt, meséli. (Fotó:
Bődey János / Index)
Kohász áll hosszú, méla lesben. A régi kép arra az időre emlékezteti a kohászokat, amikor volt munka, huszonnégy órán át folyamatosan működött az öntöde, és ha csak két percre megakadt a termelés, már vörös fejjel üvöltöttek a főnökök. Nincs is jobb annál, mint ha lecseszik az embert, mondja nosztalgiázva az egyik munkás, majd hozzáteszi: ugye, értik. És persze, értjük. (Fotó:
Bődey János / Index)
Ahogy a bányászoknak, faiparosoknak, vagy éppen az erdészeknek van himnuszuk, úgy a kohászoknak is. „Zúzzad az ércet nemesítsd a fémet, / kell ez a honnak te derék kohász!”, így fejeződik be a dal, és ők zúznának, nemesítenének, csak lenne mit. (Fotó:
Bődey János / Index)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon