Itt lőtték agyon

Hetven évvel ezelőtt született az a törvény, miszerint Budapest zsidó polgárainak – otthonukat elhagyva – a számukra kijelölt csillagos házakba kellett összezsúfolódniuk. A házak többsége ma is áll, sokan a hetven év alatt egyszer sem tértek vissza, mert nem tudnak szabadulni az emlékeiktől, de olyan is van, aki még ma is ott lakik. Fotósorozatunkban mindenkit az egykor családja számára kijelölt csillagos házba vittünk vissza.

Márton Tamás, Népszínház utca 46. 

A mi házunkban, itt a Népszínház utcában az volt az érdekes, hogy az itt lakó keresztények nem mentek el a házból, hanem itt maradtak, és ahol tudtak, segítettek. Az, hogy ez a ház zsidó ház lett, az én édesapámnak köszönhető, mert összeköttetései révén 10 ezer pengőért sikerült ezt a házat is csillagos házzá nyilvánítani. Ami azt jelentette, hogy nekünk nem kellett elmenni, be kellett fogadnunk másokat. Hozzánk félig keresztény rokon családoktól érkeztek a zsidó rokonok.

Itt a házban rögtön az október 15-i nyilas hatalomátvétel után megjelentek a nyilasok, kettes csoportokba állítottak, és elvittek minket először a Teleki térre, majd a lóversenypályára. Mindenkit kitereltek, csak azért, hogy ki lehessen rabolni a lakásokat, de itt nem volt szerencséjük, mert az itt  lakó keresztények nem engedték be őket. Amikor már nagyon nagy volt a veszély, engem bevittek az árvaházba, hogy hátha azt nem fogják bántani. Nem sokkal utána a nagyanyámat és nagynénémet a gettóba vitték. Anyámat már korábban elvitette a házmester, őt deportálták Bergen-Belsenbe – ott halt meg, a felszabadulás után két nappal. Én az árvaházban véletlenül meghallottam, hogy onnan is elviszik a gyerekeket, ezért inkább megszöktem, és bementem a gettóba. Ez nehéz döntés volt, hiszen tudtam, onnan már nincs visszaút. 14 éves voltam. 

Január 18-án – akkor már enni sem volt mit – tépték fel a szovjet katonák a gettó kapuját, és kitereltek minket. Eljöttünk a Blaha Lujza térig, ott elkapott egy orosz, és letépte rólam a sárga csillagot. El nem lehet mondani, hogy nézett ki a város. A Corvin Áruház a pincétől a negyedik emeletig tele volt holttestekkel. A villamossín valami csoda folytán épen maradt, és minden második nap jött itt egy gőzmozdony, és vitt két-három vagyonnyi holttestet a temetőbe. Visszajöttünk ide, és az egész lakás egy romhalmaz volt. De itt lakunk azóta is.

Amikor a németek megszállták az országot, már sejtettük, hogy itt valami rossz készül, de fogalmunk sem volt semmiről. 1943 nyarán sétáltunk az anyámmal a Duna-parton, és hatalmas hajók úsztak lefelé, lehetett látni, hogy emberekkel vannak tele. Őket már deportálták északról. Ott ült az előkelő zsidó társaság a Duna-parton, és szörnyülködtek. És senkinek nem jutott eszébe, hogy egy év múlva ugyanilyen sorsunk lesz nekünk is.

Földes Anna, Báthory utca 17.

Mi a Báthory utca 15.-ben laktunk, és onnan költöztünk át ebbe a csillagos házba, apám egyik munkatársához, mi hárman. 1944 októberében apámat elvitték munkaszolgálatra, majd november 9-én anyámat is elvitték. Könyörögtünk, hogy hadd maradjunk együtt, de nem engedték, itt maradtam egyedül, 14 éves voltam. Nem mondták, hogy hova viszik, benne volt a gyalogmenetben Hegyeshalom felé. Egy levelezőlapot kaptam tőle összesen.

Egy hét múlva újra kolompoltak, le kellett vonulnunk ide, erre az udvarra, egy Laura nevű unokatestvérem jött ide segíteni nekem. Akkor Laurát és engem is elvittek a téglagyárba. Onnan a betegeket kiengedték, minket is, mert az unokatestvéremnek papírja volt róla, hogy csípőficamos. Utána a Szent István körút 30. hatodik emeletén bujkáltunk. Egy szobában voltunk tízen. December 10-én volt egy újabb razzia, akkor nyolcunkat kivittek a Duna-partra. Négyüket soha többet nem láttuk, valószínűleg belelőtték őket a Dunába. Amikor viszont visszajött értünk a három nyilas, minket elengedtek, még tíz pengőt is adtak. Soha nem tudtuk meg, miért.

Egy tánciskola vécéjébe bújtunk, emlékszem, amikor ott ültem, arra gondoltam, hogy izgatni fog-e még valaha egy számtandolgozat. Megvártunk, amíg világos lett, és visszamentünk a Szent István körútra, de ott még tartott a razzia. Akkor az unokatestvérem azt mondta, ő bemegy a gettóba, engem pedig elküldött egy árvaházba, bementem a Vilma királynő úti zsidó lányárvaházba, de aztán oda is jött a razzia. Nekünk, kamaszoknak azt mondta a rendőrfőnök, hogy tűnjünk el.

Nem tudtam már, hova menjek, elmentem anyám egyik keresztény unokatestvéréhez a József körútra, ahol illedelmesen megkínáltak süteménnyel, de nem kérdezték meg, van-e hol aludnom, így visszakerültem az utcára. Akkor az jutott eszembe, visszamegyek a saját házunkba a Hold utcába, mert emlékeztem, hogy ott a házmesternek az anyám vitt le ékszereket, hátha ott aludhatok. De az közölte, hogy nem. Az utcán aztán felismert egy ismerős zsidó asszony, akik családjával egy védett házban bujkált. Nekik volt védlevelük – ráírta az én papírjaimra az ő menetlevelük számát, és bevitt a védett házba. Ott bujkáltam aztán végig. Ott tudtam meg, hogy az apám, akit leszereltek a munkaszolgálatból, a gettóban van. Anyám soha nem jött vissza. Az unokatestvérem is meghalt, utolsó előtti nap eltalálta egy repesz.

Szász András, Barcsay utca 11.

Minket Budáról költöztettek ide, nagy szerencsénk volt, mert egy ismerős keresztény család megőrizte néhány értékünket. Eleinte még kijárhattunk a csillagos házból tíz és dél között, két órára. A sarkon volt egy bolt, ahol zsidók vásárolhattak. Ma is bolt van ott, valamelyik nap mentem arra trolival, akkor láttam. Felírták, hogy mit vettünk, és mikor, nehogy egy nap kétszer menjünk. Aztán már kimenni sem lehetett, a kapu állandóan zárva volt. Én nyolcéves voltam. Egyik nap az édesanyám rám nézett, és azt mondta: „Na, András, mi innen megszökünk.” Nem szólt senkinek, lementünk a földszintre, és anyám kinyúlt a kapu kukucskálóján, éppen elérte a csöngőt, és megnyomta. Elbújtunk a lift mögé, mikor kijött a házmester, aki persze nyilas volt, és mivel nem látott senkit, elment a sarokig. Mi meg kiszaladtunk.

Rohantunk egészen a Szentkirályi utca 26.-ig, ott volt apámnak egy ismerőse, aki azt mondta, hozzá bármikor mehetünk. Apám közben munkaszolgálatos volt a Margitszigeten. Az volt a dolga, hogy a német tiszteket, akik ott kezeltették magukat a szállodában, légiriadó idején a pincébe cipelje. Ott éltük aztán túl a háborút, a Szentkirályi utcában. Egy idő után az apám is lefizetett egy katonát, és odaszökött. De mivel katonaszökevény volt, az óvóhelyre nem jöhetett, olyankor őt bevetettük az ágyba.

Békési Róbert, Szent István körút 5.

Az a kapcsolatom a Szent István körút 5. számú házzal, hogy az apám ott bujkált, és a nyilasok onnan vitték ki a Duna-partra. Ebben a házban munkaszolgálatosok laktak, és a sarkon volt a Luxor kávéház, ami a háború alatt a Honvédelmi Minisztérium étkezdéje volt, ott tartottak egy csapat munkaszolgálatost.  Néha édesanyámmal elmentünk meglátogatni, neki voltak hamis keresztény papírjai, így nekünk nem kellett csillagos házba költözni. Én négyéves voltam.   Ahogy közeledett a front, a munkaszolgálatosok a pincében bújtak meg, de   a házmester elárulta őket, és a nyilasok mindenkit elvittek és belelőttek a Dunába. 

Amikor jött a front, visszamentünk a szülőfalumba, de mivel ott mindenki tudta, hogy zsidók vagyunk, ott is bujkálni kellett, főleg nekem, mivel semmilyen papírom nem volt. A disznóól mellett ástak egy nagy gödröt, és amikor zörögtek a kerítésen, oda kellett szaladnom, bebújtam a gödörbe, és magamra húztam egy kidőlt ólajtót. Csak a front elvonulása után jöttünk vissza Budapestre, és kaptuk a hírt, hogy apámat elvitték a nyilasok, és belelőtték a Dunába. Egyik életben maradt társát meglátogattuk, aki közvetlenül a felszabadulás után beállt a hadseregbe és tábornok lett. Ő akkor engem kézen fogott, és levitt a Duna-partra, és megmutatta, hol lőtték meg őket. Őt is csípőn lőtték, a Dunába ugrott, neki sikerült kiúsznia, de édesapám nem élte túl.

Forgács Zsuzsa, Csengery utca 64.

A Csengery utcában laktunk születésem óta, amikor kijött az a rendelet, hogy a zsidóknak el kellett költözniük a kijelölt házakba. Mivel a mi házunkat kijelölték csillagos háznak, így mi maradtunk. Hozzánk költöztek viszont a rokonok, tizenegyen laktunk a kétszobás lakásban. Édesapámat elküldték munkaszolgálatra, édesanyámat pedig kirúgták a munkahelyéről zsidó származása miatt.

Október 15-én, amikor a Horthy-proklamációt beolvasták, mindenki nagyon boldog volt a házban, de délutánra már átvette Szálasi a hatalmat. Hozzánk vagy azért jöttek be a nyilasok, mert szólt a rádió, vagy azért, mert állítólag valaki kilőtt a házból. Délután hat körül dörömböltek a kapun, berontottak a házba magyar nyilasok és német katonák, a főszónok a Dely Piroska volt. Lehajtottak mindenkit az udvarra, időseket, gyerekeket egy csoportba, a férfiakat és fiatal nőket egy másikba. Anyámnak volt annyi esze, hogy az apám levelét mutatta a sajátja helyett, így elhitték róla, hogy 41 éves, holott csak 36 volt. Így maradhattunk együtt, hiszen a 40 év alatti nőket külön elvitték.

Az unokatestvéremet előző nap engedték haza munkaszolgálatból, ő abba a csoportba került, akiket elvittek a Kertész utcai iskolába, ő nem is jött vissza soha, minket pedig elhajtottak a Nagymező utca felé. Dely Piroska kiemelte az anyámat és engem, és üvöltözni kezdett, hogy hogy képzeli, hogy a gyereket dédelgeti és lemarad. És akkor jött egy királyi katonatiszt, az unokáim még mindig nevetnek rajtam, amikor ezt mesélem, de valóban így történt, hogy a katonatiszt rászólt Dely Piroskára, hogy „hogy beszél ezzel az édesanyával? Nagyságos asszonyom én önt hazakísérem.” Abban a borzalmas feszült időben, amikor úgy lőtték az embereket, mint a verebeket, ez az ember az én sárga csillagos anyámnak azt mondta, hogy nagyságos asszony. És visszakísért minket a Csengery utcába.

Aki nem tudott elég gyorsan lejönni – mert a lift ugye nem működött –, azt a nyilasok elkezdték belelőni a vécébe, 18 embert végeztek ki. Nagyapám eközben a pincében volt, mikor mi megérkeztünk, tőlünk tudta meg, hogy a nagymamát elvitték. A nagyapám akkor ott helyben meghalt, ő volt a tizenkilencedik.

A Csengery utcából aztán a Szent István parkba kerültünk, egy védett házba, de nem volt jó a papírunk, és a be kellett mennünk a gettóba. Amikor odaértünk, egy nő megszólított, hogy mit tud segíteni. Anyám azt mondta, hogy odaadom minden pénzemet, csak a gyereknek hozzon vitamint a gyógyszertárból. Mindenki azt mondta, hogy soha nem fog visszatérni, de eltelt egy óra, és visszajött, és tényleg hozta a vitamint. Ez volt az, ami kitartott januárig. Nem tudom, melyik házban laktunk, mert az anyám nem volt hajlandó megmutatni soha. Eleinte volt valami leves naponta, utána a védett házban maradt családrész küldött enni, amíg be lehetett küldeni ennivalót, de decemberben lezárták a gettót, akkor mentünk le a pincébe, karácsony másnapján. Ott borzalmas állapotok voltak, a latrina már rég kifolyt, az anyám minden reggel kiment az udvarra egy lavórral, a friss havat beletette, az estére megolvadt, és mindennap megfürdettek a hideg vízzel, én meg mint a malac, úgy visítottam. Amikor visszamentünk a Csengery utcába, a tizenegy emberből négyen maradtunk életben.

A Csengery utcában látható egy emléktábla azok emlékére, akiket ott öltek meg a nyilasok. A nagymama konyhaszekrényének a márványlapjára van felvésve a nevük. Minden októberben eljövök ide. 

Oláh Zsuzsa, Csanády utca 21.

Az olaszliszkai nagymamámnál voltam, amikor elkezdték elvinni vidékről a zsidókat. Anyám akkor azt akarta, hogy minél hamarabb kerüljek vissza. Ott a faluban találtak nekem egy paraszt bácsit, úgy kellett szólítanom, hogy apuka. Az ő nevén, Pásztor Zsuzsika néven jöttem haza a vonaton. Nagyszüleimet aztán el is vitték, Auschwitzban haltak meg.

Minket ide költöztettek a harmadik emeletre a csillagos házak kijelölése után. Itt laktunk az anyám, a nagynéném, az unokabátyám és én, apámat akkor már elvitték munkaszolgálatba. Négyéves voltam, de emlékszem, hogy mindent tudtam, mi az hogy zsidó, és mi az a halál. Esténként a felnőttek összegyűltek és sutyorogtak. Egyik este az anyám egy Olga nevű barátnője hozott mérget, és azt mondta, hogy legyünk mindannyian öngyilkosok, mert pillanatokon belül mindenkit elvisznek. Erre anyám azt mondta, akinek gyereke van, az nem lesz öngyilkos.

De egy pár nap múlva valóban szóltak anyuéknak, hogy viszik el az embereket. Ez volt a Duna-partos menet. Akkor beágyaztak minket az unokatestvéremmel az ágyba, és azt mondták, akármilyen kiabálást lökdösődést hallunk, maradjunk a takaró alatt, és csak ha teljes csönd van, akkor bújjunk elő. És egy így is volt, fogtunk egymás kezét a takaró alatt, hallottuk, hogy mindenkit elvittek, és amikor csönd lett, előmásztunk.

Aztán egy idő múlva megjelent az anyám és a nagynéném is. Őket vitték a Duna-partra, de kiugrottak a menetből egy kapualjba, mert szerencsére nem volt elég nyilas. Aztán egy kis idő múlva kaptunk hamis keresztény papírokat, megtanítottak pár nap alatt az összes imára, és az ostrom alatt keresztényként bujkáltunk egy pincében, aztán hazakerült az apám is az orosz munkaszolgálatról.

Amikor 14 éves voltam, jött egy vendégtanár órát tartani. Nagyon ismerős volt, és éreztem, hogy ő is mindig engem néz. Az óra után odahívott magához, és megkérdezte, hogy hogy hívnak, és nagyon kiakadt. Kiderült, hogy ő volt az az Olga nevű vegyész, aki megpróbálta az anyámat rábeszélni, hogy öljük meg magunkat.

Jakab Endre, Népszínház utca 59.

Mi itt laktunk ebben a házban, a Népszínház utcában. Itt majdnem mindegyik ház csillagos ház volt, olyan sok zsidó lakott a környéken. A nyilas hatalomátvétel után a légoltalmi parancsnok, aki a harmadikon lakott, kilőtt a házunkból, mire elkezdtek kiabálni a nyilasok, hogy ki lövöldözik? Ennek ürügyén elkezdtek mészárolni a nyilasok, akik mind magyarok voltak, és ott öltek meg 21 embert, köztük az én édesapámat is, aki hétvégére éppen otthon volt munkaszolgálatról. Egyenként vitték ki őket az utcára és lőtték őket agyon. Majdnem minden férfit agyonlőttek, még egy nyolcvanéves öregembert is. A németek közben a ház ablakait lőtték, és anyám is megsérült. Én 15 éves voltam akkor.

Sokan beszélnek zsidó ellenállásról itt a Népszínház utcában, de sajnos semmiféle ellenállás nem volt. Minket elvittek a lóversenypályára, este a rendőrség visszavitt minket a lakásba, és ott volt egy hatalmas vérfolt a ház előtt. A háborút végül egy védett házban éltük túl az édesanyámmal hamis svéd papírokkal, a háború után pedig rögtön kivándoroltunk. Franciaországba mentünk, utána tíz évet éltem Izraelben, majd kimentem Amerikába, és ott éltem 37 évig, aztán mégis visszajöttem. Hogy minek, azt ne kérdezze.

Szekeres-Varsa Vera, Tátra utca 4.

A Phönix utcában laktunk a szüleimmel, és amikor kijött a rendelet, hogy a zsidóknak mind egy helyre kell költözni, mi a Tátra utca 4.-be költöztünk, apám egy ismerőséhez. Október 18-án, tehát a Szálasi-puccs után azonnal, mihelyt lehetett garázdálkodni, megérkezett három ember szedett-vedett katonaruhába, nyilas karszalaggal, és megparancsolták, hogy délután háromra minden zsidó menjen ki az udvarra, és minden értékét hozza magával. A legfőbb céljuk ezeknek ugyanis az volt, hogy raboljanak. Többször elmondták, hogy aki nem adja át az értékeit, az felkoncoltatik. Nagyon szerették ezt a szót. Ezek mind magyarok voltak, német szót én egyáltalán nem halottam. Több mint háromszázan voltunk akkor már, hiszen addigra több csillagos házat kiürítettek, és összezsúfolták a lakókat egy másik házba; mi akkor 31-en laktunk a három szobás lakásban. A barátnőmmel a zongora alatt aludtunk, ketten egy matracon.

Háromlepedőnyi pénz és ékszer gyűlt össze az udvaron, és mindenkinek a zsebét is kiforgatták. Összekötötték a lepedőt, minket pedig kiparancsoltak a ház elé négyes sorokba, de mire ennyi ember kimegy, az nagyon sok idő, rettenetes káosz, hangzavar, csecsemősírás volt. És akkor megjelent négy másik nyilas, szabályos egyenruhába öltözve, fegyverekkel. Az egyik elkezdett üvölteni a minket kiterelő katonákkal, hogy hol a parancs, és mi történik itt. Falhoz állították őket, egyik pedig elmenekült. Visszatereltek minket a házba, mondták, hogy mindenki vigye el, ami az övé. A főnyilas tartott még egy nagy szónoklatot Szálasiról, és jegyzőkönyvet is felvettek az eseményről, amit az apám gépelt le az írógépével, a jegyzőkönyvet a mai napig őrzöm.

Miután sok nagyon befolyásos ember a frontvonal elől elmenekült nyugatra, mi egy ilyen gazdag fogorvos, vezérezredes lakásába költöztünk be hamis keresztlevelekkel, és ott éltük túl a háborút. Ott volt a házban a negyedik kerületi nyilasközpont, ahová a szüleim tiltása ellenére a felszabadulás után bemásztam. A rablott holmik olyan tömege volt oda felhalmozva, amit el sem lehet képzelni. Iszonytató mennyiségű étkészlet, ezüst, ékszer és szőnyeg. Ott a házban többször végig hallgattuk, hogy aki zsidót rejteget, és nem védi a bolsevik hordától a hazát, az felkoncoltatik. Egyszer le is lőttek egy négytagú családot a lépcsőházban. Otthagyták a holttesteket és közölték, hogy így jár minden bujkáló zsidó, én nekem pedig gyerekként mosolyognom kellett miközben ezt hallgattam.

1946-ban, amikor úgy éreztem, hogy én már felnőtt vagyok, elmentem a Madiszhoz hogy vegyenek fel maguk közé. Persze nem vettek komolyan, és ahogy ott álltam az irodában, egyszer csak megjelent az én főnyilasom. Kiderült, hogy akik minket annak idején a Dunába lövéstől megmentettek, álruhás cionisták voltak. Négy vagy öt ilyen kis csoport volt a városban.

Horváth Ágnes, Népszínház utca 30.

 A Nagy Lajos király útján laktunk, kilencéves voltam, amikor nekünk is csillagos házba kellett költöznünk. Bár a költözés az durva eufemizmus, a akkor már nem járhattunk iskolába sem, elvették az üzletünket is. Először ott jelöltek ki egy csillagos házat.

Jöttünk haza egyik nap a barátnőmmel, és nagyon meleg volt, úgyhogy levettem a kabátomat. Az iskolaköpenyemen azonban nem volt rajta a sárga csillag. Édesanyámat ezért úgy megverték, hogy bevérzett a tüdeje, és azonnal kórházba került, minket pedig kiköltöztettek ide, a Népszínház utcába egy másik csillagos házba. A János-kórházban nagyon jól bántak vele. Az orvosa azonban egy helyszíni ellenőrzés során azt találta mondani a nyilasoknak, hogy itt nincsenek zsidók, csak betegek. Ott helyben, a betegei előtt agyonlőtték. Én nem akarom mentegetni a németeket, de ezt mind magyarok csináltak. 

Édesanyám a tüdőbajjal a kórházból már a gettóba jött, mert akkor már ott voltunk, az ostromot még túlélte, és még haza is tudtunk menni nagyanyám lakására, de pár nappal később, éppen anyák napján meghalt. Engem a nagymamám nevelt fel, de az én lányomnak nem volt nagymamája, illetve volt egy másik, aki Auschwitzből jött vissza.

Amikor Izraelben voltam, a gyerekek azt kérdezték tőlem: ezt miért hagytuk? De hát mit tehetett volna egy kilencéves gyerek.

A képsorozat az OSA Archívum és a a Gláser Jakab Emlékalapítvány Teleki'44 kutatásának közreműködésével valósult meg.