Így fotózd a leépülő nagymamádat
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Talán könnyebb szembenéznünk saját mulandóságunkkal, ha előtte végigkísérünk valakit élete utolsó szakaszán. A legijesztőbb mindig az ismeretlen – a legfélelmetesebb, ha a felfoghatatlanba próbálunk belegondolni. Ha egy családtaggal éljük át.
Rachel Cox fényképész Shiny Ghost elnevezésű projektjében nagymamájával való kapcsolatát mutatja be, főként az asszony életének utolsó két évét dokumentálva. A nagymamánál agyi degeneratív betegséget állapítottak meg, mely az idegrendszert sorvasztotta. Fotózott beszélgetéseik alatt, elkapott mozdulatokat, és megörökítette a halál utáni történéseket is. Sokféleképpen próbálta megközelíteni az alanyt, hogy minél teljesebb legyen az a tárház, amiből később építkezve összerakhatja az emlékeit, képzeletében újrateremtve az elhunyt családtagot.
Az utolsó kép a koporsóról nagyon jellemző, hisz a nagymama fanatikus divatrajongó volt. Mintha a halál őt ugyan elvihetné, de a többiekben róla élő kép árulkodóan itt maradna. Ezért esett a család választása erre a díszes, osztályon felüli fémkoporsóra, amely ugyanolyan színű, csillogó metálfényezést kapott, mint az elhunyt kocsija, egy Cadillac. (Fotó:
Rachel Cox)
A nagymama nagy állatbarát volt, itt is kiskutyájával az ölében ül, kezében két teknőspáncéllal. Igazi régi vágású asszony volt, aki imádta a pletykákat, hiú, ám rendkívül nagylelkű és szeretetteljes is. (Fotó:
Rachel Cox)
Cox lefotózott mindent, amit a nagyanyjára jellemzőnek gondolt, mindent, ami meghatározta a róla benne élő képet, így például a drága, elegáns ruhadarabokat is. (Fotó:
Rachel Cox)
Kettejük kapcsolatuk nem volt felhőtlen, mivel Cox egyedüli unokaként nőtt fel, természetesnek vették és elvárták, hogy a lányos dolgok közös témáik legyenek. Ennek ellenére Cox tinédzserkorának végéig elég rosszul jöttek ki egymással. Cox szabadelvű ateista, nagymamája viszont konzervatív baptista volt: így bármennyire is szerette volna, a családi köteléken kívül nem sok közös volt bennük. (Fotó:
Rachel Cox)
A közös pontok egyre kényszeresebb keresése végül kétségbeesésbe torkollt. Ennek legjobb példája, amikor kettejük térdét összehasonlítva Rachel egészen a genetikai alapkészletig menekült. (Fotó:
Rachel Cox)
Amikor nagymamája nem volt teljesen tudatánál, így nem is reagált, Cox fizikai kontaktust próbált keresni vele. Kezébe vett a fejét, így próbálva összeolvadni, megérezni, mi is játszódhat le odabent. (Fotó:
Rachel Cox)
is szeretne lenni. (Fotó:
Rachel Cox)
A nagymamánál diagnosztizált demencia az agy személyiségünkért felelős részeit sorvasztja, előrehaladtával egyre kevésbé leszünk képesek kifejezni magunkat. A demencia kialakulásának valószínűsége az életkorral egyre nő, 65 évesen minden tizedik, 90 éves korban minden harmadik embert érint. (Fotó:
Rachel Cox)
A fotózások során lassan megváltozott valami, a közös munka során közelebb kerültek egymáshoz. Cox megértette, hogy az ellentétes politikai vagy vallási nézeteik igazából nem is olyan fontosak. Nagyanyja pedig egyre inkább megnyílt, egyre többször engedte magát természetesen, smink nélkül fényképezni. (Fotó:
Rachel Cox)
Cox sokáig viaskodott magában, készítsen-e képeket úgy, hogy nagyanyja nem tud róla. Mi legyen az előnytelen képek sorsa? Mit tegyen, hogy kettőjükről szóljon az egész, ne pedig a betegségről? Végül csak akkor készített fotókat, amikor nagymamája a lehetőségekhez képest magánál volt, és tudott róla, hogy fényképezik. (Fotó:
Rachel Cox)
A halál váratlanul jött, a család két napig várta, hogy Cox hazarepüljön. Amikor hazaért, órákig fotózta a testet, de csak egyetlen közös képet készített, a ravatalozóban a hamvasztásra várakozás közben. Távkioldót használt, egyenesen a kamerába nézett, így helyezte magát egy pillanatra a történetbe. Úgy érezte, mintha addig csak gyakorolt volna erre a pillanatra, pedig az évek alatt az asszony szerves része lett Cox fotós identitásának. (Fotó:
Rachel Cox)
Mindenkiről sokat elmond, milyen tárgyakkal veszi körbe magát. A vakuval telibevillantott szekrényben Cox azt az intimitást kereste, amit egy hiú ember személyes dolgai közé bekukkantva élhetünk meg. (Fotó:
Rachel Cox)
A betegség előrehaladtával a fotózások mind gyakoribbá váltak, Cox egyre több spontán képet készített. Követve nagymamáját a házban, dokumentált minden használati tárgyat, aminek a halál után esetleg jelentősége lehet, az üvegektől a bútorokon át egészen a ruhákig. (Fotó:
Rachel Cox)
A demencia általában emlékezetvesztéssel jár, Cox nagymamájánál azonban más tünetek jelentkeztek: az addig hiú és pedáns nő alig tartott rendet a házban, egyre kevésbé törődve a kinézetével, önmagával. (Fotó:
Rachel Cox)
A sorozat 2016-ban első díjat nyert a LensCulture portréfotó kategóriájában. Cox képei a Talley Dunn gallériában láthatóak, Dallasban.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon