Sport nélkül maradtunk volna Sztálinváros

A Dunaferr női kézilabdacsapata éppen tíz éve nyert BEK-et, a futballisták és a férfi kézisek egy évvel később voltak bajnokok, miközben az egylet hokisai is folyamatosan nyerték az aranyakat. A 90-es évek végén, az ezredfordulón a dunaújvárosi sportolókat irigyelték, mára azonban a városban inkább az átmulatott éjszaka utráni másnapossághoz hasonló az állapot, amellyel az egykori sikerekre emlékeznek vissza.

A balladai homályt az is fokozza, hogy a történetet legjobban ismerők vagy egyáltalán nem hajlandóak beszélni a történtekről, vagy az általánosságok szintjén mozognak, azt sugallva, a részletek kínosak is lehetnek rájuk nézve. A nosztalgia helyett az a vélemény dominál, lehet, hogy sok volt a bajnokcsapatból, sok volt egyszerre öt sportágban az ország legjobbjának lenni.

Szocializmus újratöltve

Az akkori – a kívülállókat is lelkesítő – sikereket utólag és tisztes távolságból tekintve, a dunaújvárosi aranykor nemcsak az eredmények miatt lesz különleges, hanem attól is, amilyen körülmények között lérejött. Kívülről nehezen átlátható struktúrák, személyes motivációk és a sportnak szerepet tulajdonító vezetők kellettek a történethez. A cégcsoport a legnagyobb sportsikerek idején is állami tulajdonban volt, ez a tény teszi különlegessé a történetet. A Dunaferr 90-es évek második felére elérkezett aranykora gyakorlatilag a 60-70-80-as évek szocialista típusú sportegyesületeit idézi. Azt a kort, amikor nagyvállalatok, bányák álltak a futballcsapatok, klubok mögött, amikor a vállalati vezetők hatalmukat és forrásaikat felhasználva futtattak fel egyesületeket és – minimum informálisan – maguk is hasznot húztak az elért sikerekből.

A Dunaferr SE a 90-es évek elejéig nem volt országosan meghatározó sportegyesület. Csapatai soha sem szóltak bele a bajnoki aranyak sorsába, a klub sikerei elsősorban az egyéni sportágakban születtek. Dunaújvárosban a kezdettől fogva jelen volt a sport, aminek nyilván szerepet is szántak a politikiai vezetők: a frissen alakult Sztálin Vasmű SK-t rögtön a másodosztályú futballbajnokságba sorolták 1952-ben, és első nekifutásra fel is jutott az NB I.-be. Azonban a következő évtizedekben – talán egyéni motivációk hiányában – a biztos anyagi háttér mellett sem itt találták ki, hogy legyen egy bajnok futballcsapat a kor szintjén irigylésre méltó stadionnal, ahogyan azt a Horváth Ede vezette Rába-gyár tette Győrben. Azonban évtizedek óta komoly sportiskolai háttér működött itt – ez most is megvan –, amely sok fiatalt vonzott máshonnan a városba.

Egyéni motivációk

A rendszerváltáskor sem utalt semmi a későbbi eredményekre, aztán a Dunaferr a 90-es évek elején a széteső magyar nehézipar egyetlen nagy szereplőjeként talpon tudott maradni. A sportbeli áttöréshez több tényező volt szükséges, de a legerősebb felhajtó erőnek a személyes ambíciók tűnnek. Vagyis az, hogy néhány, a sportot kedvelő vállalati vezető egyszerűen úgy döntött, százmilliókat, milliárdokat áldoz erre a célra.

Ezek a személyes indítékok leginkább az egyesület akkori elnökéhez, Szabó Józsefhez kötődnek. A Dunaferr SE élén a nyolcvanas évektől álló vállalati vezetőnek – aki a 90-es években a Dunaferr-csoport legnagyobb cégének, az Acélmű Kft.-nek volt a vezérigazgatója – tulajdonítja mindenki a későbbi sikereket. Az Újvárosban most is csak Dzsoni bácsiként emlegetett Szabót erős, határozott vezetőnek írta le mindenki, olyasvalakinek, aki élet-halál ura volt akkoriban, de akinek a fellépése kellett a nagy eredményekhez. Volt olyan, aki hiú, nárcisztikus személyiségként jellemezte, aki szeretett a sikerekben sütkérezni, villogni az elért eredményekkel. A sportegyesület egykori elnöke most is megközelíthetetlenként viselkedik, a megbeszélt interjút tíz perccel a találkozó előtt mondta le mondvacsinált okokkal, más esetben az elkészült tévéinterjút tiltotta le, mert nem tetszett neki a vágás.

Szabó annak az Acél XXI. Kft.-nek volt az egyik tulajdonosa és vezetője, amely 1995-ben egyedüli indulóként elnyerte állami pályázaton a Dunaferr vagyonkezelői jogát. Később sokat támadták ezt a szerződést. A lényege az volt, hogy a Dunaferr-menedzsment huszonegy tagja alapított egy céget, amely az előírt vagyonnövekedés teljesítése esetén járó sikerdíj fejében vagyonkezelésbe vette a cégcsoportot. Lehet, hogy vitatható volt az Acél XXI. szerepe, de egyértelmű, ezek a több évtizede a Vasműnél dolgozó vezetők nagyon jól ismerték a vállalatot. És ahogyan egyik megszólalónk fogalmazott, Dunaújváros messze van Budapesttől – vagyis talán kevesebb a kontroll, könnyebb a saját utakon járni.

Jobban megy a munka

A Dunaferr elnök-vezérigazgatója, Horváth István a társadalmi szerepvállalás szükségességével magyarázta a versenysport felfuttatását. Az biztos, hogy a vállalat a korábbi évtizedekben is fontos szerepet játszott a város életében, több jelentős intézményt (például a rendelőintézetet) épített. Horváth a sporttal kapcsolatban arra a vélekedésre alapozott, hogy egy ilyen méretű és ilyen adottságokkal rendelkező városban a sport lehet a legtöbb ember számára a szórakozás. És ha ez a szórakoztatás magas szívonalú, a Vasműben is jobban megy a munka.

A vállalat szempontjából reklámhordozónak is tekintették a sportegyesületet, annak elenére, hogy az acélipar nem igazán tűnik érzékenynek ezen a téren. A sportsikerek nemcsak feltették a térképre a várost, hanem – vallották a Dunferr egykori irányítói – megkönnyítették a kapcsolatfelvételt a tárgyalásokon. Egy a magyar sportéletet általában jól ismerő megszólalónk azt mondta, társadalmilag, üzletileg is hihetetlen tekintéllyel bír, ha valaki például egy nemzeti futballszövetséget vagy egy ilyen komoly sikereket elérő klubot irányít.

Milliárdok

Az egyik, ha nem a legfontosabb tényező a pénz. Az egykori elnök-vezérigazgató nem tudta pontosan felidézni, mennyit áldozott sportra évente a vállalat. A történetet jól ismerők, illetve kevésbé tűz közeli szereplők adatai egymilliárd forinttól két és fél milliárd forintig terjednek. Viszonyításképp: ha most áldozna valaki 2,5 milliárd forintot sportra egy évben, abba beleférne a BL-döntős győri női kézilabdacsapat, az egy éve KEK-győztes veszprémi férfi kézilabdaklub, az öt év alatt négy bajnoki címet szerző DVSC futballcsapata és az Euroliga-elődöntős soproni női kosarasok fenntartása, és talán valamennyi maradna még másra is. De az egymilliárdból is futná Görbiczék és a futballbajnok versenyeztetésére. Vagy egy másik vonatkoztatási lehetőség: a Dunaújvárosnál háromszor nagyobb Szeged önkormányzata jelenleg körülbelül egymilliárd forintot költ sportra, létesítményfenntartásra és a városi egyesületek támogatására.

Az sem teljesen egyértelmű, hogyan került a rendszerbe ennyi pénz, milyen megoldásokkal jutott el a sportegyesülethez a támogatás – megszólalóink az átláthatatlan, bonyolult, jelzőkkel illették ezt. Annyi kiderült, hogy az SE vezetői úgy is kihasználták a klub és a Dunaferr közötti szoros kapcsolatot, hogy a vállalatcsoportnak beszállító vagy más vele kapcsolatban lévő cégek adakoztak a sportra. A dunaújvárosi sportban jártas, de a Dunaferr SE egykori irányításában részt nem vevők között most már általános a vélekedés, hogy a Vasműtől származó pénz egy része nem jutott el a sportolókig. Ám ez soha sem bizonyosodott be, senkit sem vontak még felelősségre ilyen okból.

Annál is inkább, mert a sportra áldozott pénz hozta a sikereket, illetve a Dunaferr sportolói a legjobban fizetettek közé tartoztak az országban. Igaz, a legjobb futballisták sem keresték meg a legendákban szereplő évi nyolcvanmillió forintot, de a női kézilabdacsapat legnagyobb sztárjainak fizetése a 2000-es évek elején elérte a havi kétmilliót.

Mennyi az annyi?

Gazdaságilag, pénzügyileg igazolható volt-e ekkora összeg sportcélú elköltése egy állami cég esetében? Egymilliárd forint egy több tíz milliárd forint forgalmú cégcsoport esetében is mérhető tétel. Több – természetesen a sporthoz kötődő – megszólaló úgy vélekedett, lehet, hogy egy állami cégtől ez túlzott nagylelkűség volt, de legalább jó célokra költötték. Volt sportvezető, aki egyértelművé tette, ma üzleti alapon nem lehet sportot szponzorálni, felesleges a racionálitás kérdésének a feszegetése. Egy közgazdász pedig azzal árnyalta a képet, hogy leszögezte: teljes mértékben nem lehet irracionálisnak nevezni ezt a fajta támogatást, de ilyen mértékben üzletileg biztosan megalapozatlan volt.

Az biztos, hogy a szurkolók mindig is hálásak voltak a sikerekért. Egyikük úgy fogalmazott, a sportbeli eredmények kapaszkodót, új identitást kínáltak a 90-es években az egykori szocialista város lakóinak. Az egyik sportvezető is erre erősített rá, amikor kijelentette: "Sport nélkül maradtunk volna Sztálinváros." A mondatot azzal magyarázta, hogy a 90-es évek eredményei nélkül jóval ismeretlenebb, a kívülállók számára jelentéktelenebb hely lenne Dunaújváros. A drukkerek sokáig lelkesek voltak, konvojok kísérték a hokisokat 96-ban a pesti bajnoki döntőre, majd négy évvel később szintén tömegek követték Győrbe a futballistákat a BL-selejtezőkre. De az is kiderült, egy idő után nem bírták a túlkínálatot: ahhoz, hogy valaki minden sikert láthasson, még normális jegyárak miatt is túl sokat kellett volna költenie belépőkre. Annyi sportszerető pedig nem lehet egy 50-60 ezres városban, hogy ennyi sportágra jusson megfelelő közönség.

A vég

A aranyakor végét az Acél XXI. bukása jelenette. A céggel 2000 végén bontotta fel az ÁPV Rt. a vagyonkezelői szerződést, majd parlamenti vizsgálat is folyt a megállapodás ügyében. Ennek fényében nem volt váratlan, hogy Szabó Józsefet leváltották az Acélmű Kft. éléről, az annál inkább meglepetést okozott, hogy 2002 tavaszán az egyesület elnöki posztjáról is távoznia kellett – a közgyűlés annak ellenére nem választotta újjá, hogy egyedüli jelölt volt. A Dunaferr új vezetése töredékére csökkentette a korábbi támogatást, a szakosztályok egy része pedig önállósodott, megpróbált úgy működni.

A Dunaferr jó tízves sikertörténete utólag mesterséges kísérletnek is tűnhet, amely szembement a gazdasági racionalitással, a város eltartóképességével. Az eredményeket, az aranyakat már nem vehetik el az újvárosiaktól, de az önámítás évtizede után nagyon nehéz volt hozzászokniuk a magyar sport realitásaihoz.