A vb-meccs, amit otthagytak a nézők, de még a bíró is

Idegesítik a követhetetlenül pattogó labdák egy pingpongmeccs közvetítésében, túl gyorsnak találja a játékot? Jobban örülne egy olyan labdamenetnek, ami alatt letudhatna egy futballmérkőzést hosszabbításostul, vagy egy olyan meccsnek, ami alatt a Sátántangó is bőven lemegy ?

Az asztalitenisz hőskorában megtörténhetett, hogy két órát is küzdöttek egy-egy pontért. Ezután időlimit és némi fejetlenség jött, így érhetett véget egy világbajnoki döntő is döntetlennel.

Amikor egy gyerek úgy-ahogy megtanul pingpongozni, nem arra törekszik, hogy minél előbb csináljon egy pontot, hanem azt számolja, milyen sokszor tudja visszaadni a labdát. Nem tudni pontosan, miért, de az 1930-as évek közepétől valami ehhez hasonló taktikával kezdett játszani több asztaliteniszező is. A kifárasztásos pontokban bíztak, és nem feltétlenül azért, mert egy jó pár technikai elemre nem voltak alkalmasak az akkori ütők és borítások.

Az 1936-os prágai világbajnokságon már betegesen hosszú mérkőzéseket játszottak. A lengyel Alojzy Ehrlich és a romániai Paneth Farkas első labdamenete is mindenkit elrettenthetett a pingpongtól. Ehrlich a védekezőjátékosok királya volt, soha, de soha nem akart támadni, ráadásul egy a többiekénél jóval nagyobb méretű, péklapátszerű ütővel adogatta vissza a labdákat a legnagyobb nyugalommal. Csakhogy Farkas is valami hasonlót tervezett el.  

Éppen az volt a taktikám, hogy őrületbe kergessem az ellenfeleimet a nyugalmammal és labdabiztonságommal. Ehrlich is tudta ezt, még sem próbálkozhatott azzal, hogy támad, mert ahhoz nem volt elég jó

–  mondta egy hatvan évvel későbbi, Népszabadságnak adott interjúban.

A labda oda és vissza ment, a becslések szerint tizenkétezerszer úgy, hogy egyik játékos sem hibázott

– írta az akkori Daily Mirror.

A labdamenet fizikailag is egyre kimerítőbbé vált, Ehrlich karja beállt a nagy és nehéz ütőjétől, de ez sem roppantotta meg, átvette a bal kezébe, és úgy adogatott tovább. Ez teljesen észszerű megmozdulás volt részéről, de ezután olyan jelenetek követték egymást, amelyeket csak egy Hrabal-regényben tudunk elképzelni.

A soha véget nem érő labdamenetbe először nem is játékosok, hanem a meccs magyar bírója, Diner Gábor fáradt bele, 85 perc után le kellett cserélni, mert a labda ide-oda követésétől beállt a nyaka. A nézőket viszont nem lehetett cserélni, egyszerűen beleuntak a sokezernyi pingbe és pongba, és otthagyták a meccset.

„A prágai orfeumban, a Lucerna Hallban játszottunk, és miközben mi a pingpongasztalra koncentráltunk, a nézők leginkább a terített asztalra figyeltek. Előfordult, hogy az emeleti páholyból egy banánhéj pottyant le közvetlenül mellénk. Szóval, mit mondjak, nem voltak laboratóriumi körülmények” – emlékezett vissza Farkas. 

Ehrlich a pszichikai hadviselésre is ráerősített. A legenda szerint odaszólt a csapattársainak, hogy állítsanak már föl egy sakktáblát az asztal közelében. Ezt meg is tették, a lengyel pedig az ütögetés közben bemondta a sakklépéseit. Egy német dokumentumfilmben visszaemlékező Ehrlich azt mondta, ő végig nagyon gazdaságosan játszott, fonákkal adogatott vissza, míg Farkas jobbról és balról is nyesett, de eközben folyton rogyasztania is kellett a térdét, így a lábát is erősen terhelte. Emiatt Farkas volt az, aki először elfáradt, 2 óra 12 perc után elvesztette a labdamenetet. Az elsőt, miközben a teremben már sorban a tizenkettedik meccs is befejeződött. 

„Két óra elteltével érthetően kimerültem, de emiatt még nem rontottam volna el a labdát.  Ehrlichnek ritka szerencséje volt, mert az ominózus pillanatban az ütője nyelére pattant a labda, és onnan került az én térfelemre. Ettől furcsa falsot kapott, és nem tudtam mit kezdeni vele" – idézte fel az első pontot Farkas.

A játék ezután észvesztő tempóba váltott, a következő pont már húsz perc alatt megvolt. Igaz, ehhez teljesen ki kellett idegelni a kolozsvári játékost. Farkas egyszer csak azt vette észre, hogy a lengyelek Ehrlich táskájából előhúztak egy hosszú kést, egy méretes kenyeret és egy 60 centis kolbászt. Úgy tűnt, hogy Ehrlich állóháborúra rendezkedett be. Farkas ezt már nem bírta cérnával, pár támadóütés után teljesen kiborult, majd a labdával együtt az ütőjét is Ehrlich feje fölé vágta, és ordítozva kiment a teremből.

Később aztán folytatták a meccset, négy és fél órányi játék után Ehrlich nyert. „A poén után már két labdát látott, és állandóan a rossz labdába ütött" – írta Farkasról a Népsport. Ehrlich később elmesélte, a vb előtt nem hittek abban az ellenfelek, hogy képes lehet legyőzni román versenyzőt, még a 21-szeres világbajnok Barna Viktor is kinevette, de ő tudta, a védekező stílussal eredményes lehet.

Arról nincsenek feljegyzések, hogy Ehrlich többi meccse milyen hosszú volt, de a lengyel játékos világbajnoki ezüstérmes lett egyéniben, míg csapatban bronzérmet szerzett a prágai versenyen. Ugyanakkor a magyar sajtó folyamatosan a pötyögtető romániai csapaton viccelődött. Volt is miért, a francia Michel Hagenauer és Vasile Marin-Goldberger még hosszabb meccset játszott egymással, hét és fél óra (igen, ilyen hosszú a Sátántangó című film is) játék után, döntetlen állásnál sorsolással döntötték el a győztest, aki Marin-Goldberger lett.

Az Esti Kurír meg is hallotta a játékos bölcs intelmét: „Ha sokat ütsz – mondta Marin-Goldberger a másiknak – , biztos, hogy veszítesz. De ha nem ütsz, akkor győzhetsz is." Ezek után azt írták, hetekig is eltarthat az osztrák–román csapatdöntő.

Az ott játszó magyarok szerint a körülmények is sokat segítettek abban, hogy menjen a pötyögés, és ne lehessen gyorsítani a játékot, az asztalok puhák voltak, a labdák túlzottan ruganyosak, a hálók pedig két-három centivel magasabbak a szabványnál.

Az Ehrlich–Farkas-labdamenet ugyan véget ért, de lett folytatása. A cseh Lidové Noviny azt írta: „A prágai pötyögtető olimpia után az asztali tenniszt nem tarthatja sportnak."

A nemzetközi szövetség is érzékelte, hogy károsak a nézőriasztó mérkőzések, ezért bevezették az időkorlátot. A játszmák maximum harmincpercesek lehettek, az esetenként akár ötszettes meccsek 105 percig tarthattak, ha letelt az idő, akkor az nyert, aki éppen előnyben volt. Ha még így sem tudtak győztest hirdetni, mert egyenlő maradt az állás, akkor a bíró leléptethette az ellenfeleket.

Ez a szabály is hozott néhány furcsaságot, például vekkerrel érkező játékosokat és egy döntetlent az 1937-es világbajnoki döntőben, amit az osztrák Gertude Pritzi és az amerikai Ruth Aarons játszott. Utóbbi azt állította, hogy csak a meccs közben értesült arról, hogy érvényben van a 105 perces szabály. Már késő volt. A zsűri döntetlenre hozta a meccset, mindkét versenyzőt leléptette, így nem is hirdettek ki világbajnokot akkor. 2001-ben viszont a világszövetség rehabilitálta őket, és azóta mindkét pingpongos világbajnoknak tekinthető. Ez a döntés is pont olyan gyorsan született meg, mint egy pont Ehrlichéknél.

Felhasznált források:

• https://www.theguardian.com/observer/osm/story/0,,756899,00.html
• https://www.youtube.com/watch?v=89fYA8Je6J0
• https://en.wikipedia.org/wiki/Alojzy_Ehrlich
• Népsport, 1959. március 21., XV. évfolyam, 56. szám
• Népszabadság, 1996. május 3., 54. évfolyam, 103. szám
• http://magyarnarancs.hu/egotripp/melyi-jozsef-palya-a-magasban-99240
• Esti Kurir, 1936. március 27., 14. évfolyam, 72. szám
• Esti Kurir, 1936. március 19. 66. szám
• http://www.allabouttabletennis.com/basic-table-tennis-rule.html
• https://www.teamusa.org/USA-Table-Tennis/History/Hall-of-Fame/Profiles/Ruth-Aarons

(Borítókép: Trude Pritzi Fotó: Flickr)