Az elátkozott spanyol csatár, Raúl

A New York Cosmos-Tampa Bay Rowdies mérkőzés jelentette az utolsót Raúl Gonzázel Blanco, a korábbi spanyol és Real Madrid-legenda pályafutásában. A 38 éves csatár eredménysorát lényegében lehetetlen felsorolni: háromszoros BL-győztes, hatszoros spanyol bajnok, négyszeres spanyol szuperkupagyőztes. Nyert német kupát és katari bajnokságot, de talán a legmeghökkentőbb adat Raúllal kapcsolatban, hogy bár 1000-nél is több mérkőzést játszott, soha nem kapott egyből piros lapot.

Ez persze szorosan összefügg Raúl játékstílusával: a hihetetlenül technikás támadójátékos korának egyik legelegánsabb stílusú játékosa volt, aki emellett képes volt kőkeményen küzdeni is, ha az kellett az eredményhez.

Persze szinte bárhonnan képes volt gólt szerezni, ezt pedig meg is tette, méghozzá rengetegszer. Mindegyik után ugyanazzal az ünnepléssel, egy csókkal a jegygyűrűjére. A Bajnokok Ligájában tavaly november 25-én előzte be Lionel Messi a 71 gólos spanyolt, míg a Real Madridban két héttel ezelőtt vesztette el a legeredményesebbnek járó címet, Cristiano Ronaldo ugyanis a Levante elleni góljával lenyomta Raúl 323 gólos csúcsát.

A rivális ikon

Raúl 10 évesen a Madrid külvárosának számító San Cristóbal csapatában kezdett focizni 1987-ben. 1990-ben az Atlético Madrid ificsapatába került, ahol csak két szezont töltött, az Atletico ugyanis akkoriban számolta fel nevelőcsapatait takarékossági okokból, így Raúlnak is mennie kellett. Ő pedig a Real Madridhoz ment, ahol már 1994-ben, még 17 évesen be is mutatkozott a felnőtt csapatban, a második meccsén pedig már be is talált, pont az Atlético ellen.

A szezon végén bajnok, 1998-ra BL-győztes, 1999-re pedig spanyol gólkirály lett. Bár elképesztően fontos szerepe volt abban, hogy a Real Madrid 1990 után öt év kihagyással újra bajnok lett, és hogy 1998-ban 32 év után újra Bajnokok Ligáját nyert, nem elsősorban a páratlan eredménysor miatt marad örökre emlékezetes csatár.

Azt, hogy miért, két góllal mutatnánk be: az egyiket a Ferencvárosnak rúgta 1995-ben a BL-csoportkörben, a másikat pedig 7 évvel később a Leverkusennek a BL-döntőben.

Az elsőnél még csak 18 éves volt Raúl, és pont ezen a madridi mérkőzésen lett a Bajnokok Ligája történetének legfiatalabb mesterhármasát lövő játékosa. A 24. és a 25. percekben lőtt góloknál már duplánál járt, aztán jött a zárás a 84. percben, amikor Luis Enrique megindult a balon 5-1-es Real-vezetésnél.

Ahogy elindul a szélen, Raúlnak még nyoma sincs a képen. Megcsinál két cselt, majd bead, Raúl még mindig sehol. A labda eljut a hosszú oldalra, Esnaider visszafejeli Míchelnek, Raúl továbbra sincs a közelben. Csak akkor bukkan fel, amikor Míchel már lekészíti elé a labdát, neki pedig csak be kell vágnia ballal egy apró kis sprint után.

Ez Raúl: a semmiből jön, egy hajszálpontos érintéssel kivégzi az ellenfelét, aztán kezd mindent elölről. Előbb lő, aztán kérdez.

Ne feledjük, ezzel a góllal övé lett a BL történetének legfiatalabb mesterhármasa, mégis, hihetetlenül higgadtan fogadja a tényt. Kifut ugyan a reklámtábláig, de már fordul is vissza, és megy Míchelhez, hogy megköszönje a passzt. Azért elereszt egy apró mosolyt, mint aki tudja, micsoda jövő vár rá a BL-ben ezután.

Ésszel előre

A másik, a Leverkusen elleni döntős találata minden idők talán egyik legokosabb gólja, amit könnyű nem észrevenni, hiszen ezen a meccsen a másik Real-gól az a bizonyos félfordulatos lövés volt Zidane-tól, amire minden élő ember emlékszik, ha csak egyszer is látta életében.

Raúl viszont, aki mindig agyalt valamin, és mindig tudta, hova helyezkedjen, elképesztően átverte a németek védőjét, Lúciót. A gólhoz kellett Roberto Carlos és az ő hatalmas bedobása is, de az, ahogy Raúl beindul a felezővonal mellől küldött bedobásra, otthagyja a semmiben a védőt, majd kilövi a sarkot Hans-Jörg Butt mellett, a futballintelligencia tökéletes pillanata volt. Lúció hiába volt nagyobb és erősebb, és hiába nyert egy hónappal később világbajnokságot a brazilokkal, Raúl itt tanárian oktatta.

Ahogy erre is, úgy szinte minden góljára igaz, hogy az erőlködés legkisebb jelét sem lehetett látni rajta soha. Pedig életveszélyes volt fejjel, távoli bombákkal, közeli lövésekkel remek ütemű érkezésből, emelésekkel és finom csavarásokkal is. A megoldás, ahogy a kapuba lőtt, viszont soha nem a show része volt, csakis a leghatékonyabb megoldást választotta.

Thierry Henry sem véletlenül mondta róla, hogy

amikor játszik, csak a gól jár a fejében. Minden alkalommal, amikor labdához ér, tudod, hogy fel kell állj a székedből.

És amíg a hozzá hasonló csatárok góléhsége gyakran egy csapat sikerének a kárára megy, addig Raúl kvalitásaiból csak profitált a Madrid. 2002-ben, amikor a Leverkusen elleni BL-döntőt játszották, már a csapatban volt Luis Figo és Zinedine Zidane is, majd a következő években érkezett Ronaldo, David Beckham, majd aztán a második galaktikus korszakban többek között Cristiano Ronaldo. A portugál hiába dönt meg minden gólcsúcsot a Realban, minden 81 góljára jut csak egy nagyobb trófea, Raúl viszont 36 gólonként nyert bajnokságot, kupát, vagy Bajnokok Ligáját a Real Madriddal.

A spanyolra egyik szupersztár érkezése sem volt negatív hatással: 1994-től 2010-ig alig volt megingása a Realban, hiszen az 1995-96-os szezonban már 26 gólja volt, a 2010-es utolsó madridi idényéig pedig csak kétszer nem lőtt legalább 10 gólt. Soha nem tartották a leggyorsabb vagy a legerősebb játékosnak még saját csapataiban sem, hát még a világon. Voltak nála technikásabbak, jobban képzettek, és sokan azt sem gondolták volna róla, hogy meghatározó szerepe lehet a spanyol válogatottban.

A spanyol átok

Ott végül 102 válogatottságig és 44 gólig jutott. Egyik sem rekord a spanyoloknál (előbbiben a 162-szeres válogatott Iker Casillas, utóbbiban az 59 gólos David Villa vezet), de ennél biztosan jobban fáj Raúlnak, hogy a spanyol csapat elképesztő sikerei már nem vele jöttek.

Az 1998-as franciaországi világbajnokságon lőtte talán legszebb gólját a válogatottban, de azon a meccsen a hajrában elbuktak Nigéria ellen 3-2-re, ez pedig végül a kiesésüket jelentette a csoportkörben. Az utolsó, Bulgária elleni csoportmeccsen csak csere volt, de együtt sírt a pályán a többiekkel, miután hiába nyertek 6-1-re, az ő meccsükkel egy időben Nigériát 3-1-re verő Paraguay miatt nem jutottak tovább.

A 2000-es Eb-n csodás gólt lőtt a szlovénok ellen, a negyeddöntőben viszont 2-1-es hátrányban a kaput sem találta el büntetőből a franciák ellen, ami kiesést hozott nekik. Két évvel később sérülés miatt nem játszhatott, amikor a házigazda Dél-Korea büntetővel (és komoly bírói segítséggel) verte ki őket a vb-n. A következő Eb-n újra a csoportkör volt a vég nekik, míg 2006-ban újra a franciák intézték el őket.

Az akkor 29 éves játékost többé nem hívták be a spanyol csapatba - 2008-ban és 2012-ben Eb-t, 2010-ben vb-t nyertek nélküle.

A Realtól könnyeivel küszködve, hatalmas tömeg előtt búcsúzott 2010-ben – nagyon nem akart menni, de világossá vált, hogy José Mourinho nem számít rá Kaká, Karim Benzema, Gonzalo Higuaín, Cristiano Ronaldo és Ángel di María mellett, a padon pedig nem akart lehúzni egy vagy több évet. A Realtól két évre a Schalke 04-be ment, majd két év katari kitérő után 2015-ben az amerikai másodosztályban szereplő New York Cosmoshoz igazolt.

Nem véletlenül. A visszavonulása után New Yorkban marad, ahol a Cosmos nagykövete lenne, és a sportág népszerűsítésében venne részt. Egyelőre nem tervez visszatérni a Real Madridhoz, de tudja, hogy a távolabbi jövőben ez biztosan meg fog majd történni – ha nem is edzőként, de valamilyen munkakörben biztosan.

És örömmel várják is majd: amikor 2013 nyarán a Real egy barátságos meccsre visszahívta a katari Al Saddot, ahol Raúl játszott, a játékostársai az égbe dobálva köszöntötték a csatárt, mintha el sem ment volna három évvel korábban.

Amikor bejelentette a visszavonulását, azt is elárulta, melyik gólját tartja pályafutása legszebbjének: a legelső felnőtt gólját, amit második realos meccsén az őt nevelő Atlético Madridnak lőtt.

Az utolsót pedig pont a búcsúmeccsén, a Tampa Bay ellen lőtte: utoljára is a legendás bal láb villant, amivel kötényt lőtt a Rowdies kapusának.