Marozsán Fábián: A legtöbben talán el sem tudják képzelni, min megyek keresztül

Az utóbbi hónapokban a tenisz hazánkban ismét kimagasló érdeklődést kapott a sportbarátoktól – a többi között Marozsán sikereinek köszönhetően –, a legfrissebb világranglistán 61. helyezett éljátékosunk most az eddigieknél nyíltabban beszélt arról, mégis mi mindennel jár a világ legjobb száz játékosa közé tartozni, és milyen apró dolgokon múlhat a siker, avagy kudarc.

Azt már a tavaly év végi, Indexnek adott karácsonyi nagyinterjújában részletezte Marozsán Fábián, hogy egyáltalán nem úgy alakult a felkészülése a 2024-es évre, mint ahogyan azt tervezte. Sérüléssel, illetve betegségekkel küzdött, amelyek hátráltatták abban, hogy bármilyen edzésmunkát végezzen.

Magyarország jelenleg legelőkelőbb helyen rangsorolt teniszezője először december 25-én fogott ütőt. Azt megelőzően ugyanis egy vírus tüneteként hámlott, felrepedt a bőre, és ettől vérzett, valamint annyira fájt a tenyere, hogy nem volt képes megfogni az ütőt. Két nappal később, az ünnepek után repülőgépre ült, és Hongkong felé vette az irányt. Ekkor viszont újabb nehézségekkel szembesült, amelyek egészen a február elején megrendezett Davis-kupa-párharcig hatással voltak játékára, hullámzó mértékben. Ebbe engedett most bepillantást.

Marozsán Fábián a Davis-kupa világdöntő-selejtezőt követően néhány napig még Magyarországon készült, edzett tovább, amely alatt időt szakított arra, hogy az éltenisszel járó nehézségeket is megossza a szurkolókkal, érdeklődőkkel, ahogy azt is, hogyan zajlottak az elmúlt hetei, és hogyan élte meg a Németország elleni találkozó napjait – mind fizikai, mind mentális téren.

Az Indexen adott exkluzív interjújában többek között szó esik arról, hogy

• milyen nehézségekkel kellett megküzdenie az Australian Open előtti felvezetőtornákon;
• hogyan érezte magát, amikor visszatért Magyarországra;
• mit jelentett számára első számú játékosként pályára lépni Tatabányán;
• hogyan zajlott a válogatotton belüli kommunikáció, amikor közölte a többiekkel, hogy nincsen megfelelő fizikai állapotban;
• hogyan néznek ki egy top 100-as teniszező mindennapjai;
• milyen nehézségekkel kell szembenéznie a pályán kívül;
• illetve mi mindent kockáztatott azzal, hogy vállalta a játékot.

Mert azt mindannyian láttuk, hogy tudása alatt teljesített a Davis-kupa-találkozón – sérülése és betegsége miatt –, a pontos miértekről, kiváltó okokról viszont még nem tudunk sokat. Kezdjük talán a legfontosabb a dologgal: hogyan érzi most magát? 

Még nem vagyok százszázalékos, de úgy gondolom, jó úton járok. Egyre jobban érzem magam az edzéseken, így remélem, hamarosan újra a legjobb formámban tudok pályára lépni. Rendkívül nehéz volt az elmúlt időszak – ahogyan azt már decemberben is említettem –, mivel értékelhető felkészülés nélkül utaztam ki előbb Hongkongba, majd utána Aucklandbe. A néhány nap edzés nagyon kevés az ATP-szintű versenyekre. Karácsony első napján fogtam először ütőt a kezemben, majd január 2-án már mérkőzést játszottam Roberto Bautista-Agut ellen, amelyen sima vereséget szenvedtem.

Egyáltalán nem éreztem a saját ütéseimet, lassabban mozogtam, nem tudtam felvenni a ritmust, így esélytelen voltam. Őszintén szólva a körülményekhez sem tudtam rögtön alkalmazkodni, másfél napot utaztunk, télből a nyárba, szükségem volt egy kis időre, míg akklimatizálódtam, illetve legyőztem a betegséget, amellyel küzdöttem. A hongkongi torna után viszont úgy éreztem, egyre jobban vagyok, csakhogy amint továbbutaztunk Aucklandbe, újra megbetegedtem, megfázáshoz hasonló tüneteim voltak.

Aucklandben viszont megnyerte első mérkőzését a naptári évben, a torna első fordulójában legyőzte a korábbi top tízes Gael  Monfilst. Úgy érezte, hogy mégis összeáll a játéka az Australian Open kezdete előtt?

Igen, pedig még Monfils ellen is betegen játszottam. De rengeteget segített, hogy végül megnyertem a mérkőzést, és ez lelkileg is jó útravaló volt a folytatáshoz. Úgy éreztem, jövök vissza a mély hullámvölgyből, és igaz, hogy a következő fordulóban két szettben kikaptam Ben Sheltontól, de több olyan apró, pozitív dolog volt, amelybe kapaszkodhattam, hogy igen, újra jó úton vagyok.

Utána az Australian Openen szerencsére jó sorsolást kaptam, Ausztráliában remekül mentek az edzések is, magabiztosan vágtam neki az első mérkőzésnek, amelyen a US Open-győztes Marin Cilic ellen győztem. Maximálisan beleálltam a játékba, egyre jobban éreztem az ütéseimet, ezzel együtt pedig az önbizalmam is nőtt, így a második fordulóban a 22. helyen kiemelt Francis Cerundolót is meg tudtam verni, ráadásul szettveszteség nélkül.

Nagyon örültem annak, hogy rögtön két mérkőzést nyertem a főtáblán, míg Fucsovics Mártonnal az első páros diadal is összejött, így összességében egy nagyon jó Australian Opent zártam. Alig vártam, hogy a magyar válogatott színeiben a Davis-kupán szerepelhessek – méghozzá hazai pályán.

Hogyan tért vissza Magyarországra? Nehéz alkalmazkodni a körülményekhez, az időeltolódáshoz, valamint a sokkal hidegebb időjáráshoz?

Sosem szerettem a hideget, így több hét kánikula után nagyon nehéz volt alkalmazkodni a magyar télhez, amit a szervezetem is megérzett sajnos. Elkezdtem ugyan itthon az edzéseket, de az első nap után hazamentem, lefeküdtem az ágyamba, és éreztem, a szervezetem feladja a harcot, megint lebetegedtem. Őszintén szólva nem tudom, hogy mi volt pontosan a bajom, vírusra, gyomorfertőzésre utaló tüneteim voltak, egyszerűen még arra sem volt erőm, hogy felkeljek az ágyból. Mindez alig néhány nappal azelőtt történt, hogy indultunk Tatabányára, a Davis-kupa-selejtezőre. Amire én nagyon készültem, és nagyon vártam.

Csütörtök estére, péntek reggelre lettem jobban, szombaton mozdultam ki először otthonról, hétfőn pedig már a helyszínen voltunk. Rögtön jeleztem Nagy Zoltán szövetségi kapitánynak és a csapattársaimnak is, nem vagyok elég jól ahhoz, hogy a legjobbat hozzam ki magamból a pályán. Akkor még tulajdonképpen abban sem voltunk biztosak, hogy ki tudok állni hétvégén, de kivárásra játszottunk. Hétfőn a két edzés helyett csak egyet teljesítettem, megnéztük, mennyire bírom a fizikai terhelést, de lassan javult csak az állapotom. Balázs György, az edzőm jelezte nekem és a szövetségi kapitánynak, szerinte az lenne a legjobb forgatókönyv, ha egész hétvégén a csapattal maradok, de nem lépek pályára – főleg, mivel a betegség mellett a combközelítő izmom is sérült volt, és ennek súlyosbodását kockáztattam.

Hogyan fogadta a magyar csapat a negatív híreket állapotával kapcsolatban?

A megméretéshez közeledve már látszott, hogy ki tudok majd állni, a kérdés inkább az volt, hogy milyen állapotban. Mert az egyértelmű volt, hogy a csúcsformától messze leszek, és nem fogok tudni úgy teljesíteni, ahogyan szeretnék, amire képes vagyok. Őszintén, nyíltan a csapat elé álltam, és elmondtam, mi a helyzet. Akármennyire fájt, tartottam tőle, hogyha pályára lépek, simán kikapok, és nem biztos, hogy úgy megéri játszani.

Így is mindenki azt támogatta, hogy játsszak, főleg, hogy tudtuk, Piros Zsombor is betegen érkezett Tatabányára, Fucsovics Marci pedig azt emelte ki, hogy a tavalyi Dk-párharc alatt ő is sérülten játszott. Mindenki azt javasolta, hogy amennyiben tudom, vállaljam én is a játékot, egyúttal a felelősséget is azért, ha kikapok. Benne volt az is, hogy mentálisan sokat segített volna a németeknek, ha nem lépek pályára. Innentől kezdve egyértelmű volt, hogyha már játszom, akkor az utolsó pontig küzdök, és minden tőlem telhetőt megteszek – főleg címeres mezben, hazai pályán, telt ház előtt. Végül abban maradtunk, hogy az első, pénteki mérkőzést lejátszom Dominik Koepfer ellen, a szombati játékrendről pedig később egyeztetünk.

A pénteki nap nyitómérkőzésén – mint a válogatott első számú játékosa – két szettben , egy sima és egy szoros játszmában  kikapott a németek második emberétől. Hogyan érezte belülről a mérkőzést?

Nagyon bántott az eredmény, még annak ellenére is, hogy a második játszmában egészen a rövidítésig eljutottam Dominik Koepfer ellen. Próbáltam magam azzal motiválni, hogyha megnyerem a második szettet, akkor lélektanilag fölé kerekedhetek, úgy talán megnyerhetem a mérkőzést, de fizikailag éreztem, hogy nincs esélyem. Erre még rájött az is, hogy Koepfer rendkívül jól játszott, a vonalra ütötte a labdáit, nem hibázott, nem tudtam vele tartani a ritmust.

Rengeteget kivett belőlem a mérkőzés, jeleztem péntek este, hogy még fáradtabb vagyok, a lábam is fáj, így biztos, hogy másnap nem tudok két mérkőzést vállalni. Végig kötésben játszottam – egyetlen rossz lépés vagy kitámasztás, és sokkal nagyobb lehetett volna a baj, ezt nem kockáztathattam meg. Ennek fényében úgy döntöttünk a csapattal, hogy a páros mérkőzést még elvállalom Valkusz Máté oldalán, de 20 perccel utána az első egyénire már nem engem nevez a kapitány.

Valkusz Mátéval a korábbiakban nagyon jó párost alkottunk, veretlenek voltunk a Davis-kupában, abban reménykedtünk, hogy az összeszokottság, a hazai pálya, és az a bizonyos „Davis-kupa-faktor” segítségünkre lesz, legyőzzük a sokkal rutinosabb német kettőst. Végül sajnos nem így lett, két szettben kikaptunk.

Említette korábban, hogy rengeteget kockáztatott azzal, hogy mégis vállalta a játékot – egyúttal szombaton is pályára lépett, még annak ellenére is, hogy rosszabb állapotban volt, mint a pénteki játéknapon. Azt viszont már nem kockáztathatta meg, hogy egyéniben is játszik. Hogyan zajlik ez a teniszezők életében? Mi mindent veszíthetnek néhány hetes sérülés, majd abból a felépülés alatt?

Annak ellenére, hogy hónapok óta a legjobb száz tagja vagyok a világranglistán, ezáltal a legmagasabb kategóriájú versenyeken sok esetben már selejtezős mérkőzések nélkül indulhatok a főtáblán, még mindig újoncnak számítok ebben a mezőnyben. Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy például egy 500-as kategóriájú ATP-versenytől visszalépek – elesve a potenciális világranglistapontoktól, a pénzdíjtól – noha a főtáblán indulhattam volna.

Muszáj minden egyes ilyen alkalmat kihasználnom, mert az év első felében sokkal kevesebb védendő pontom van, mint lesz a szezon második felében, továbbá minden egyes magasabb szintű tornán aratott győzelemmel jobban bebiztosítom a helyem a legjobbak között. Márpedig jó világranglista-helyezés, heti több, magas színvonalú győztes mérkőzés nélkül tartós válogatott siker sem lesz a Davis-kupában, hiszen kellő ATP-tapasztalat híján nem tudjuk felvenni a versenyt a riválisokkal.

A világ legjobb játékosai, akik hosszú évek, évtizedek óta teniszeznek a legmagasabb szinten, könnyebben meghozhatják a döntést, hogy végül távol maradnak egy-egy versenytől, hiszen rutinosak, szakmailag és anyagilag egyaránt stabilak. Nekem még minden adandó lehetőséggel élnem kell, akkor is, hogyha nem vagyok százszázalékos állapotban.

Tegyük fel, hogy egy komolyabb sérülést összeszedek, amelyből két hét alatt ugyan felépülök, de a nulláról kell kezdenem a felkészülést, így további két hetet vesz igénybe a fizikai felkészülés – így már rögtön négy kihagyott hétnél járunk, amely négy potenciális verseny jelent. 

Fucsovics Mártonon kívül hosszú évek óta nem volt top százas teniszezők, majd a sikereinek köszönhetően immár az ön nevét is a legjobbak között jegyzik. Mindez persze magával vonja a sokkal nagyobb elvárásokat, úgymond teljesítménykényszert. Tatabányán első számú játékosként játszott, mégsem tudott tudásához mérten teljesíteni, amely után a közösségi felületeken számos fórumozó  negatív véleményt formált . Mennyire nehéz ezt kezelni, hogy minden héten szinte elvárás a siker? Főleg, hogyha a magyar válogatottról van szó.

Rendkívül szerencsétlenül jött ki, hogy éppen a Davis-kupa hetén romlott a fizikai és egészségügyi állapotom. Mivel a magyaroknak az olimpia, a világbajnokságok, a címeres mez jelenti a legtöbbet, jóval kevesebb visszhangot váltott volna ki a gyengébb teljesítményem, ha ugyanez Ausztráliában történik velem. Még akkor is, ha ott már az első fordulóban kiesek.

Valahol természetes, hogy a magyar válogatott érdekli a legjobban az embereket – ezért telt meg mindkét nap a tatabányai csarnok –, és nekem is szívügyem a Davis-kupa, az olimpián is nagyon szeretnék ott lenni, most nagyon jól állok.

De a tenisz másképp működik, mint a klasszikus olimpiai sportágak. És én is ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Annak ellenére, hogy mindig próbálom a lehető legprofibb módon menedzselni mindennapjait, edzéseimet, felkészülésemet, a teniszéletnek számos buktatója van, amelyet az emberek nem látnak, nem követnek, csak annyit észlelnek belőle, hogy kimegyek a pályára – mint Magyarország legjobb játékosa –, aztán alig ütöm át a labdákat a hálón. Ilyen szempontból borzasztóan nehéz megfelelni az összes elvárásnak, és talán nem is kellene. Bár én hajlamos vagyok rá, hogy mindenkit magam elé helyezzek.

Melyek azok a buktatók, amelyek a legnagyobb nehézségekkel járnak a mindennapokban?

Az talán többször elhangzik, hogy egy teniszező több mint 30-35 héten keresztül utazik egy évben, ami azt jelenti, hogy a legtöbb egyéni sportágra jellemző klasszikus formaidőzítés lehetetlen. Folyamatosan, egyenletesen magas szinten kell teljesíteni ahhoz, hogy valaki odaérjen a legjobbak közé. Aki ezt nem tudja tartani, visszaesik a ranglistán, rosszabbak lesznek a lehetőségei minden téren.

Viszont azzal, hogy odaértem a világelitként számontartott top százba, a még nagyobb teljesítménykényszeren, az új, kiaknázandó lehetőségeken, magasabb szintű versenyeken felül is jelentős terhek szakadtak a nyakamba, amelyeket hirtelen nem tudtam a lehető legjobban kezelni. Ez valószínűleg benne van abban is, hogy az utóbbi időben sokat voltam beteg.

Korábban a legtöbbször autóval jártam a környező tornákat, nem volt annyi repülőút, időeltolódás. Az emberek nem látják azt, hogyan utaztam, elhagyták-e a csomagomat a reptéri transzfernél – volt, hogy két napon keresztül egy hátizsákból éltem –, vagy bármi ilyen apróság történhet, ami kihatással lehet a teljesítményemre. Az év jelentős részét az edzőmmel vagy utazóedzővel töltöm hotelekben a világ különböző pontjain, rendkívül kevés időm van saját magamra, amikor egyedül vagyok, és el tudok mélyedni a gondolataimban, ehhez is alkalmazkodnom kell még.

Épül a csapatom, amely próbálja a lehető legtöbb terhet levenni rólam, de mivel azért dolgozunk, hogy minden a leginkább rám legyen szabva, egyelőre nem tudom kivonni magam az összes folyamatból, hiszen még mindig újabb és újabb tagok csatlakoznak a stábhoz – a legújabbak decemberben –, én viszont keveset vagyok itthon, így azért elég nehéz megalapozni a közös munkát. Ez néha elviszi a figyelmet a teniszről, de ez az időszak le fog csengeni, amint beáll a rendszer. Nincs azonban minta sem itthon, amihez nyúlni tudunk – a többi magyar teniszező más utat járt be, mint aminek mi próbáljuk kitaposni az útját.

Továbbá még a bizonytalanságot emelném ki, mint nehezítő faktor, ami állandó kísérő a mindennapokban. A Davis-kupa előtti órákban például még feküdtem az ágyban és azon gondolkoztam, mi lenne a legjobb megoldás, játszak-e, vagy sem, mit nyerhetek, mit veszíthetek. Ekkor már régen az előttem álló mérkőzésre és a pihenésre kellett volna koncentrálnom...

Miután lemondtam a marseille-i 250-es tornát, a nevezési listát kellett figyelnem, hogy a rotterdami torna főtáblájára, ahol első várakozó voltam, felkerülök-e – és mivel ez csütörtökön derült csak ki, rögtön át kellett foglalni a repülőjegyeket, teljesen átszervezni az időbeosztásomat, hiszen selejtezőre készültem, a helyszínen edzőpartnert keresni, és sorolhatnám. 

A legtöbben valószínűleg el sem tudják képzelni, min megyek keresztül a mindennapokban, és mindezt még meg kell tanulnom kezelni. Nem olyan ez, amilyennek a legtöbben gondolják, hogy ha ott vagy a legjobbak között, akkor csak kimész a pályára, és megnyered a mérkőzést, ha pedig ez éppen nem sikerül, akkor rögtön rossz játékos vagy. De elmondhatom, hogy ezen a téren is fejlődök, és annak ellenére, hogy még mindig szeretnék mindenkinek megfelelni, tudom, hogy ez az esetek többségében nem lehetséges. Szeretném a saját utamat bejárni, úgy menedzselni, felépíteni a karrieremet, ahogyan azt a csapatommal jónak látjuk, ehhez pedig hozzátartozik, hogy alkalmanként a „sötét oldalról” is mesélek.

Kitért arra is, hogy az év legnagyobb részét edzőjével tölti, vele utazza a világot, viszont Ausztráliába hárman utaztak, a fizioterapeutájával együtt. A következő versenyekre is ugyanígy tervez, hogy könnyebb legyen menedzselni a mindennapokat, plusz egy ember segítségével?

Egyelőre nem, olyannyira, hogy Rotterdamban nem is a vezetőedzőmmel, Balázs Györggyel utazom, hanem az utazóedzőmmel, Tatár Zsolttal. A rotterdami, majd a dohai versenyen még egészen biztosan vele leszek, aztán, ha minden jól alakul, akkor a dubaji 500-as tornán csatlakozik hozzám Gyuri. A legnagyobb versenyekre, gondolok itt Grand Slam-tornákra, vagy ezres versenyekre, már tervezek magammal vinni plusz egy embert, erőnléti edzőt vagy fizioterapeutát, mert jelenlétük rengeteget segít nekem – egyúttal az edzőmet is tehermentesíti, így nem mindent neki kell intézni.

A felgyorsult, top százas életvitellel járó nagyobb felelősség mellett is természetes, hogy néha eljön nálam is a pillanat, amikor azt mondom, elég, és csak a teniszre szeretnék koncentrálni. Nem mehet túlságosan el a fókusz, hiszen ezen a szinten már nincsen könnyen nyerhető mérkőzés – minden sikerért százhúsz százalékot kell nyújtanod a pályán. Igyekszem a jövőben is a tudásom legjavát nyújtani, és további sikerekkel megajándékozni a magyar teniszéletet, a szurkolókat, a követőket. Mert nagyon jó érzés, hogy többek között miattam lett a sportág hazánkban sokkal népszerűbb az elmúlt hónapokban.

(Borítókép: Getty Images)