2010: a cloud computing éve

Megdöbbentő hírünk van: február elsejétől immár széles körben elérhető a Windows Azure. Ja, hogy mi az a Windows Azure? Jó napot kívánok, hát ez a legújabb cloud computing-platform és operációs rendszer. Még az is lehet, hogy az elkövetkező években többet hallanak majd róla, mint az Apple tabletjéről, bár az már tényleg durva lenne.

Egyelőre úgy tűnik, hogy akinek igazán van érzéke a trendekhez, azt jósolja, hogy ez az év a cloud computingról lesz emlékezetes, sőt az sem kizárt, hogy az egész évtized is körülötte forog majd. A Windows Azure-t pedig nyilván azért hozta létre a Microsoft, nehogy kimaradjon az évtized legjelentősebb trendjéből.

„Most már bizonyos, hogy a cloud computing menővé vált. Olyannyira menő, hogy mindenki beszáll, nehogy lemaradjon a versenyben” – írta nemrég Andrew Hickey a Channelweben, ahol össze is szedték a száz legmenőbb cloud computing-céget a platformárusoktól a biztonsági cégekig.

Azon lehet vitatkozni, hogy valóban létfontosságú, megkerülhetetlen technológiává válik-e a cloud computing, vagy megmarad varázsszónak, amit a területen munkálkodó cégek propagandagépezete tart életben. Az viszont biztos, hogy a cloud computing mindenütt jelen van, és naponta használjuk, ha tudunk róla, ha nem. Cloud computinggal foglalkozik a Google, az Amazon, most már a Microsoft, és közös projekt keretében szemezget vele a HP, az Intel és a Yahoo, nem beszélve további kisebb-nagyobb cégek százairól.

Mi az a cloud computing?

A cloud computing egyszerűen internetes számítástechnikát jelent, amiből a cloud, a felhő a megfoghatatlan, amorf, távoli internetet szimbolizálja, a computing meg az összes többit. A lényeg, hogy a számítási feladatok és az adattárolás nem a felhasználók  gépein, hanem távoli szervereken zajlik.

A magyarul néha „számítási felhőnek” nevezett technika a hétköznapi felhasználó szempontjából annyit jelent, hogy vásárol magának egy kis tudású, ennek megfelelően olcsó eszközt, akár lassú processzorral, kevés tárhellyel, telepít rá egy böngészőt, aztán felcsatlakozik valamelyik szolgáltató szervereire, és elvégzi, amit akar, anélkül, hogy bármilyen egyéb alkalmazást (képszerkesztőt, szövegszerkesztőt, táblázatkezelőt) kellene tennie a gépére. A másik oldalon hatalmas számítási kapacitású szervereket és gabonasilónyi adattárolókat kell elképzelni, amelyek futtatják a szoftvert, elvégzik a számítási feladatokat és tárolják a felhasználók adatait; a kettő között pedig karvastagságú kábeleket, amelyeken zökkenőmentesen áramlik az adat oda-vissza.

Nem akkora ördöngösség, mint ahogy hangzik: aki most egy pár tízezer forintos netbookon webmailezik, gyakorlatilag cloud computinggal foglalatoskodik: a levelek nem a saját gépén, hanem a szolgáltató szerverein tárolódnak, ha meg akarja címkézni, sorba akarja rendezni vagy ki akarja törölni őket, a feladatot nem a saját gépe, hanem a távolban futó szoftver végzi el helyette.

A cloud computing konkrét gazdasági vonatkozásai nyilvánvalóak: nem kell a szoftverért fizetni, vagyis nincs beruházási költség, a szolgáltatás azonnal használható, és a felhasználó vagy reklámokat néz a szolgáltatásért cserébe (Gmail, Yahoo), vagy előfizet rá , esetleg alkalmanként fizet a szolgáltatásért (Amazon EC2). A saját gép a rá telepített szoftverrel olyan, mintha saját autót vezetne és üzemeltetne az ember, a cloud computing meg inkább olyan, mint a BKV, a tömegközlekedés összes előnyével és hátrányával együtt.

Rég kitalálták

A cloud computing egyáltalán nem új ötlet, sőt szinte egyidős a számítástechnika elterjedésével: John McCarthy amerikai komputerguru már a múlt század hatvanas éveiben megjósolta, hogy eljöhet az idő, amikor a számítási feladatok elvégzése olyan közműre hasonlít majd, mint az elektromos hálózat. Egy ilyen közműhöz természetesen sokáig hiányzott maga a hálózat, vagyis a valóban az egész világot lefedő,  kereskedelmi és üzleti célokra is alkalmas internet, de a nyolcvanas évek végétől már ez sem volt akadály.

A cloud computing legelkötelezettebb élharcosa mindig is a Sun Microsystems volt, amelynek az elmúlt évtizedekben egész üzleti filozófiáját  meghatározta a szlogen, miszerint „the network is the computer”, vagyis hogy  számítógép maga a hálózat, ami gyakorlatilag azonos a cloud computing koncepciójával.

A Sun története azonban arra is jó példa, hogyan nem terjedt el széles körben a cloud computing, hiszen hiába tettek hitet az alapítók, Scott vagy John Gage folyamatosan a felhők mellett, a számítástechnikában sokáig azzal ellentétes trendek uralkodtak: a kilencvenes években a személyi számítógépek kapacitása egyre nőtt, hogy el tudjanak bánni a szoftverrel, amelynek hardverigénye hasonló ütemben növekedett. Csörömpöltek a modemek, csendben csordogált a neten az adat, és a cloud computing beteljesületlen álom maradt ugyan, de legalább megmaradt.

A folytonosság még személyes szinteken is kimutatható, Eric Schmidt például, a Google mostani vezérigazgatója a kilencvenes években Sunnál szívta magába a cloud computing-filozófiát, és a két cég együttműködését azóta is a cloud computing elterjesztésének közös vágya élteti.

Dráma nélkül terjed

A cloud computing elterjedésében nehéz olyan mérföldkövet találni, mint amilyen a szoftveriparban a Windows, a mobiltelefóniában az iPhone vagy a keresőbizniszben a Google. Ezek között az egyik legfontosabb a Magyarországon viszonylag ismeretlen, 1998-ban alapított Salesforce, amely a „software as a service" (SaaS)-gondolat jegyében végzi  az ügyfélkapcsolatok menedzsmentjét (CRM), vagyis saját szerverein hosztolja a kliensek üzleti szoftvereit, akik a neten érik el az adatokat és az alkalmazásokat. Jóval később, 2006-ban indult el az Amazon EC2 (Elastic Compute Cloud) nevű szolgáltatása, amely lehetővé teszi ügyfeleinek, hogy a szerverein futtassák szoftvereiket, és rugalmas konstrukcióban fizessenek, de csak azokért az erőforrásokért, amelyeket valóban használnak is.

Hardverfronton az egyik legváratlanabb esemény az Asus EEE-je által 2007-ben elindított netbookforradalom volt. A kicsi, olcsó és gyengécske gép, illetve utódai véget vetettek a számítástechnikában hosszú ideje zajló fegyverkezési versenynek, vagy legalábbis lelassították azt, mert a felhasználók rájöttek, hogy a mindennapi feladatok elvégzésére és az online adattárolásra való eszközök ingyen elérhetők. Nem kell fizetős mailkliens, drága Office és Photoshop, ha ott van ingyen a YouTube, a  Flickr és a Google Docs.

Fényes évtized?

De valóban a cloud computingról szól-e az előttünk álló évtized? Attól függ, kit kérdezünk. A szakma természetesen elfogult, mert aki felhőben utazik, és cégek ezrei utaznak felhőben, törvényszerűen felhőpárti. A független elemzők véleménye viszont megoszlik, és még a jó nevű cégek is összevissza beszélnek, ha jóslásra kerül a sor.

A Forrester például tavaly márciusban azt jósolta, hogy a cloud computing „fényes évtized” előtt áll; hogy a recesszió ellenére – vagy talán éppen annak hatására – növekszik a SaaS-t használók száma, és a cloud computinggal foglalkozó cégek nyereséget várnak, különösen olyan területeken, mint  a CRM és a HCM (ez utóbbi a humántőke-mendezsment). Hasonlóan optimista következtetésekre jutott egy friss  felmérésében a felhőalapú emailrendszeréről ismert Mimecast, amely 565 it-menedzsert kérdezett meg, és azt derítette ki, hogy a szakemberek 64%-a nem használ ugyan cloud-szolgáltatásokat, de szinte ugyanekkora százalékuk tervezi, hogy felszáll a felhőre.

Ugyanaz a Forrester viszont, amely tavaly a cloud computing évtizedét hirdette meg, idén január végén azt jelentette, hogy az európai és észak-amerikai cégek mindössze 3%-a használ felhőalapú adattárolási szolgáltatást,  43%-ukat egyáltalán nem érdekli a felhő, további 43%-uk meg érdeklődik ugyan, de egyelőre esze ágában sincs használni.

Az üzleti szféra vonakodása több szempontból is indokolt. Az egyik ilyen szempont a szoftver, illetve általában szolgáltatás testre szabhatósága: sok cég saját informatikai rendszert használ, amelybe nagy összegeket invesztált, és nem szívesen dobná ki az ablakon. A legegyszerűbb példa a Gmail, ami úgy jön, ahogy van, és akármekkora céges előfizető kezdi használni, kénytelen azzal a felülettel, azokkal a szolgáltatásokkal megelégedni, amelyeket a Google éppen ajánl. Ha pedig elérhetetlenné válik a szolgáltatás, ami a legjobbakkal is előfordulhat, nem lehet tarkón vágni a rendszergazdát, hanem ki kell várni, amíg Mountain View-ban kijavítják a hibát.

A másik riasztó tényező a privacy, pontosabban annak hiánya. Még a magánszférájukra nem különösebben kényes netezőket is nyugtalanítja, hogy nem tudják pontosan, mihez kezd a szolgáltató a szerverein táralt adatokkal, kinek adja oda őket, milyen reklámot szervez rájuk és mi történik velük, ha a cég tönkremegy, vagy csak hirtelen pénzhez szeretne jutni. Az üzleti titkokat kezelő vállalatok, az olajtársaságoktól a bankokig, még ennél is kényesebbek adataik titkosságára, és nehezen fogadnak el egy olyan szolgáltatást, amely fölött nem bírnak korlátlan ellenőrzéssel.

A harmadik fontos kérdés a privacyvel szorosan összefüggő biztonság: ha egy cég másra bízza adatait, soha nem lehet teljesen biztos benne, hogy azok biztonságban vannak, illetve hogy a felhőben utazó partner mindent megtesz az üzleti titkok védelme érdekében. Egyetlen apró példa a közelmúltból: miután állítólagos kínai hekkerek januárban egy biztonsági rést kihasználva feltörtek néhány Gmail-accountot, a Google sietve bejelentette, hogy mostantól biztonságos https-protokollal védi a leveleket, ami egyúttal azt is jelenti, hogy egészen addig - főleg sebességi szempontokra hivatkozva – csak a bejelentkező oldalt védte, a leveleket magukat nem titkosította. Ismét a Forrester: egy tavaly decemberi felmérés szerint a vállalatok nagyjából fele a privacyvel és a biztonsággal összefüggő aggályok miatt utasítja el a felhők használatát.