Eszter, Eliza
14 °C
19 °C

Itt a Netflix! De hogy ért el ilyen messzire?

GettyImages-490534501
2016.01.13. 18:51
Itt a Netflix! De hol a Netflix? Nézzen velünk egy kicsit a múlt heti bejelentés mögé: milyen kihívásokkal jár a cégnek a korábban sose látott mértékű terjeszkedés? Mit kezdenek vele, hogyan készültek fel rá? És milyen buktatókra, üzleti csatározásokra számíthatnak az amerikai példa alapján? Mi köze a netsemlegességhez az eszméletlen mennyiségű online videónak?

Nagy az öröm: Magyarországra is elért végre a Netflix, egyetlen havidíjért lehet korlátlanul és legálisan filmezni a neten. Ahhoz viszont, hogy ez lehetővé váljon, a cég elképesztő mennyiségű adatot mozgat meg. Már az amerikai adatforgalom bő harmadát teszik ki a Netflix-videók, miközben a torrentezés visszaszorulóban van.

Most hirtelen és váratlanul elindultak velünk együtt összesen 130 új országban, úgyhogy a feladat csak tovább bonyolódik. Az internethasználati trendeket elemző Sandvine szerint amikor a Netflix megjelenik egy-egy új piacon, 18 hónap elég lehet neki akkorára nőni, hogy kitegye a helyi adatforgalom 20 százalékát.

Amellett, hogy az elérhető tartalmak jogaiért is mindenhol birkózniuk kell, ez nyilván nagy technikai kihívás is. Hogy fogják kezelni ezt a problémát, és mi kell ahhoz, hogy meg tudják oldani a feladatot?

Kis dobozban sok-sok adat

Ahhoz, hogy vonzó szolgáltatást tudjon kínálni, a Netflixnek biztosnak kell lennie abban, hogy elérhető lesz a videózás zökkenőmentes működéséhez szükséges sávszélesség. Az online videószolgáltatással járó masszív adatmennyiséget a világ szinte minden pontjára megbízhatóan eljuttatni pedig nem olcsó feladat. De mindez nemcsak magának a Netflixnek, hanem az internetszolgáltatóknak is kihívást jelent, hiszen az ő hálózataiknak kell elbírniuk a megugró forgalmat.

Az online tartalomszolgáltatói piac viszont éppen fordítva működik, mint ahogy várhatnánk: nem a hálózatfejlesztés teszi lehetővé az adatigényesebb tartalom megjelenését egy-egy piacon, hanem ennek a nagy sávszélességet igénylő tartalomnak a betörése az, ami a fenntartható működéséhez szükséges fejlesztéseket motiválja. Ebből következik, hogy a Netflixnek eleinte nem kell nagy technikai újításokkal szöszölnie, ha belép egy új piacra. Ezek akkor jönnek, ha kezd igazán beindulni az üzlet.

A Sandvine szerint valamelyest az is csökkenti a kezdeti nyomást, hogy a mostani terjeszkedés sok fejlődő országot érint, ahol csak lassabb növekedés várható, hiszen az emberek kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy fizessenek a szolgáltatásért, és több helyen az elsődleges internetelérés a telefonokhoz kötött, ami megint csak nem ideális a netflixezéshez.

Mikor viszont felpörög a szolgáltatás, és az extra adatforgalom rázúdul az internetszolgáltatókra, a Netflix kiépítheti a saját tartalomszolgáltató hálózatát, vagyis CDN-jét (Content Delivery Network). Ez gyakorlatilag a saját szerverük, amelyet közvetlenül az internetszolgáltatóhoz telepítenek, hogy magának a tartalomfogyasztásnak a közvetlen közelében legyen az adat, így sokkal hatékonyabban lehessen kezelni és terjeszteni.

Amikor a hegy megy Mohamedhez

A CDN azért tesz lehetővé gyorsabb elérést, mert közelebb van a végponthoz, vagyis a felhasználóhoz, aki a tartalmat fogyasztani szeretné. Az adatoknak nem kell az egész rendszeren átutazniuk, közvetlenül az internetszolgáltatótól, a tartalomszolgáltatók oda telepített szervereiről érkeznek.

Nem csak a tartalomszolgáltatóknak vannak saját CDN-jeik, független cégek is beköltöznek az internetszolgáltatók központjaiba, hogy a szervereiket bármelyik tartalomszolgáltató igénybe vehesse – tehát kisebbek is, amelyek saját szervert nem engedhetnek meg maguknak. Ilyen CDN-üzemeltető cégek például a Cloudflare és az Akamai.

Az első cég, amelyik a saját tartalmai számára telepített saját szervereket, a Google volt, de természetesen a többiek és követték, például a Facebook és persze a Netflix.

Enélkül a cég olyan tranzithálózatokat vesz igénybe, amelyek az országok között nagy távolságokat megtevő, nagy adatcsomagokat is hatékonyan tudják eljuttatni a helyi szolgáltatókhoz. Ezek a tranzitútvonalak viszont elég sokba kerülnek a Netflixnek, és az adatok átmozgatása a tranzithálózatokról a sajátjukra a helyi internetszolgátatóknak is kihívás. Ezért a Netflix abban bízik, hogy ahogy növekednek a helyi piacon, egyre több szolgáltató fogja igényelni a CDN-jüket, hogy az ő vállukról levegye a terhet, a Netflixnek pedig megspórolja a drága tranzithálózatokat. (Bár a szervereket a cég ingyen adja, a működtetésüket már a szolgáltatónak kell állnia, így azért kérdéses, hogy hányan fognak ebben belemenni.)

A Netflix 2012-ben jelentette be a saját CDN-jét, az Open Connectet, amely a globális terjeszkedés gerincét jelenti. Nem véletlen, hogy a nagy Las Vegas-i bejelentés előtti percekben a vezérigazgató Reed Hastings épp arról beszélt, hogy már több mint hatvan országba jutnak el a videóik az Open Connecten keresztül, napi 125 millió órányi streamelést biztosítva.

Maga az eszköz gyakorlatilag egy összekapcsolt merevlemezekből álló, nagy doboz, saját operációs rendszerrel. Az alapmodell 100 terabájt videót tudott tárolni, de az újabb változatok már majdnem 300 terabájtosak. Ez 10-11 év folyamatos HD-videónyi méret. A szervereket a cég a tartalmaival előre feltöltve adja oda az internetszolgáltatóknak. A teljes kínálat persze nem fér el rajtuk (ehhez állítólag 12 kéne), de az adott régióra szabják őket, hogy a legnépszerűbb tartalmak elérését biztosítani lehessen velük – párosával már egész jól lefedik az igényeket. Persze a kínálatot folyamatosan frissíteni kell, ezért minden egyes doboz kap egy napi 7,5 terabájtos csomagot az új tartalmakkal.

Az is sokat segíthet az adatkezelésen, hogy a cég decemberben jelentette be: idén év elejére a teljes videogyűjteményét újrakódolja, amivel 20 százalékot tudnak majd lefaragni a teljes adatforgalomból. Ezt az teszi lehetővé, hogy az új technológia egyesével optimalizálja a filmeket a tulajdonságaik alapján, így nem egységes paraméterek szerint tömörít mindent: ami többet elbír, azt kisebbre nyomják össze, ami nagyobb információmennyiséget igényel, hogy jó minőségben lehessen nézni, az meg nagyobb lesz. Így nemcsak az összesített adatmennyiség csökken, de sok film kisebb sávszélességen is megbízhatóan nézhető lesz, ami a fejlődő piacokon nem fog rosszul jönni a cégnek.

De a Netflix élete nem csak játék és mese. Hallottak már a netsemlegességről? Most fognak egy kicsit, hogy aztán világos legyen, miről szól a Netflix és az internetszolgáltatók dollármilliárdokról döntő cicaharca.

Vita az egyenlő internetért

A netsemlegességi vita már évek, de főleg 2014 óta tartja lázban Amerikát, és egészen széles körű figyelmet kapott ahhoz képest, hogy mégiscsak egy elvi-technikai vitáról van szó. A netsemlegesség tételmondata, hogy a szolgáltatóknak elfogulatlan hozzáférést kell biztosítaniuk minden internetes oldalhoz és szolgáltatáshoz. De mit mit is jelent ez valójában, a gyakorlatban 2016-ban?

A semlegességre leselkedő legnagyobb veszélynek a gyorsforgalmi sávokat (fast lanes) szokták tekinteni. Ezeknek a lényege, hogy az internetszolgáltatók pénzt kérnének egyes szolgáltatásoktól a nagyobb sávszélességért, vagyis a gyorsabb elérhetőségért, ezzel előnyben részesítve, aki ezt megengedheti magának, és versenyhátrányba taszítva mindenki mást. Ez a kép ugyanakkor kicsit csalóka, mert az internet felépítésének egy korábbi állapotán alapul, pedig ez időközben sokat változott.

Az internetet még ma is gyakran nagy autópályaként képzeljük el, ahová mindenhonnan beömlik a forgalom, és addig hömpölyög, amíg el nem ér a végcéljához. Pedig inkább egy komplex úthálózatról van szó, amely tele van összekötő- és kerülőutakkal. Valójában a priorizált elérés már évek óta működik, bizonyos tartalomszolgáltatók kiemelése szerves része az internet infrastruktúrájának. A nagy netforgalmat generáló cégóriások gyakran vagy közvetlen kapcsolatban állnak az internetszolgáltatókkal (ezt hívják peeringnek), vagy a szervereikkel beköltöztek hozzájuk (ezek ugye a CDN-ek).

Az alapmodell valahogy így nézett ki: a tartalomszolgáltató az internet gerinchálózatán (az autópályán) át eljuttatja az adatot az internetszolgáltatónak, amely továbbítja a felhasználóig. Ehhez képest ma a tartalomszolgáltató adatai

  • a gerinchálózaton utaznak az internetszolgáltatóhoz,
  • egy harmadik cég tranzithálózatán át jutnak el az internetszolgáltatóhoz,
  • közvetlenül az internetszolgáltatóhoz utaznak,
  • a tartalomszolgáltató saját CDN-szerverein ülnek az internetszolgáltatónál, vagy
  • egy harmadik cég szerverei biztosítják a közvetlen kapcsolatot.

A változás oka, hogy az adatforgalom már nem sok kis cég között oszlik meg viszonylag egyenlően, hanem tartalomszolgáltató óriásoktól érkezik az adat túlnyomó része. Ezért nagyjából úgy lehet a felhasználói oldalról nézve semleges internetet biztosítani – vagyis hogy minden ugyanolyan zökkenőmentesen érjen el hozzá az út végén –, hogy ha a színfalak mögött megtámogatják a kiugró forgalmú szolgáltatásokat, különben óriási dugó alakulna ki az autópályán. Ma a netforgalom fele érkezik csak nagyjából harminc cégtől, köztük a Netflixtől). A CDN-ek nélkül az egész streamingszolgáltatósdi nem működne, fenntarthatatlanok lennének a ma már egyre inkább alapvetésnek számító tartalomfogyasztási szokások, például hogy bárki bárhol HD-filmeket nézhessen kedvére az interneten.

Tehát ez a rendszer valóban előnyt jelent a nagy cégeknek, de erre az előnyre nincs is minden cégnek szüksége, csak azoknak, amelyek akkorára nőnek, hogy hasonlóan nagy adatforgalmat kell bonyolítaniuk – akkor viszont ők is bepakolhatják a saját CDN-jüket az internetszolgáltatókhoz. A kérdés az, hogy

mikor döntenek úgy ezek az internetszolgáltatók, hogy ezért súlyos pénzeket kérnek el.

Az igazi probléma, hogy ha néhány netszolgáltató túl nagyra nő és túl erős lesz, ez a pár óriás – Amerikában a Comcast, a Verizon, az AT&T vagy a Time Warner – dönti el, hogy mi, hogyan és mennyiért jut el a felhasználókhoz. A tartalomszolgáltatóknak nincs választásuk, mindenképpen csak rajtuk keresztül tudják elérni az embereket, ők az internet kapuőrei.

Ezért nem is a teljes semlegesség a „netsemlegesség” célja – ezt az internet már kinőtte a fejlődése során –, hanem a verseny fokozása az internetszolgáltatók között, hogy ne összpontosulhasson ekkora hatalom a kezükben. Ne dönthessenek úgy, hogy a saját tartalmaikat előnyben részesítik a hálózaton, és gyorsabban juttatják el a felhasználóhoz.

Ezt a legtöbb szakértő szerint megfelelő szabályozással lehet elérni. Az amerikai szabályozó szerv, az FCC szerepe ezért nagyon fel is értékelődött az utóbbi években. Eleinte inkább kétértelmű lépéseket tettek, de végül nehéz szülés után, 2015 februárjában megszületett az új szabályozás. A lényege, hogy az FCC információs szolgáltatóból újra telekommunikációs szolgáltatóvá minősítette az internetszolgáltatókat. Ez azért fontos, mert az utóbbiak gyakorlatilag a kritikus infrastruktúra részei, kötelesek ellátni alapvető szolgáltatási feladatokat, és általában is szigorúbban szabályozhatók. Ezt a státuszt még 2002-ben változtatta meg az FCC, éppen azért, hogy a lazább szabályozással ösztönözze a fejlesztéseket, úgy viszont nem volt jogosítványa, hogy számon kérje a netsemlegességet a szolgáltatókon.

Az új szabályozás júniusban lépett érvénybe, de addigra már lezajlott a Netflix és a nagy internetszolgáltatók, elsősorban a Comcast közötti háború.

Titánok harca

Az internet sorsának szimbolikus csatájában az online filmezés úttörője ugrott össze Amerika egyik legnagyobb internetszolgáltatójával. Azért robbant ki, mert a Comcast pénzt kért a Netflixtől, hogy az adathegyeket megmozgató videószolgáltatásnak elegendő sávszélességet biztosítson. A Netflix ellenkezett, és egyszer csak azt vette észre, hogy egyre több felhasználó panaszkodik a nézhetetlen videóminőség miatt.

A Comcast azért várta el a külön szolgáltatói díjat, mert a Netflix óriási mennyiségű adatot zúdít rájuk, miközben a másik irányba alig csordogál valami. Mivel ez az egyenlőtlenség az adatforgalomban tipikusan a videostreamelő szolgáltatásokra jellemző, így a Comcast a kritikusai szerint gyakorlatilag megadóztatja a videókat. Ez pedig már csak azért is aggasztó, mert amellett, hogy a Netfix csak rajta keresztül tud eljutni a nézőihez, egyben vetélytársak is: a Comcast a tulajdonosa az NBCUniversal tévétársaságnak, és saját streamingszolgáltatással is próbálkozik.

A Netflix direkt lassítására utal az is, hogy a két óriás között közvetítő tranzitszolgáltató szerint korábban, ha több forgalom érkezett felőlük, a Comcast egyszerűen bővítette a kapacitást, hogy zökkenőmentesen tudja kiszolgálni a felhasználókat. Mikor azonban a Netflix adatforgalma miatt kellett volna bővíteni, ezt egyszerűen nem tették meg.

Ez a birkózás fajult odáig, hogy 2013 decemberére – vagyis épp a Netflixnek kiemelten fontos szünidőre – a Netflix szinte nézhetetlenné vált a Comcast felhasználói számára. 2014 februárjában végül a Netflix beleegyezett, hogy fizet. Egy héten belül minden hálózati probléma megszűnt, a Netflix videóinak a minősége visszaugrott az eredeti szintre. Azóta ugyanígy fizetnek a Verizonnak, az AT&T-nek és a Time Warnernek is. A cég szerint ugyanakkor így is még mindig az internetszolgáltatók 99 százalékához külön díjfizetés nélkül juttatják el a tartalmaikat.

Az európai piacokon még kérdéses, hogy hogyan fog boldogulni a Netflix, de a netsemlegességnek októberben az EU által kiosztott pofon nem jó előjel – pláne, hogy az akkor elfogadott szabályozás célja részben éppen a nagy amerikai cégek megsarcolása.