A pamut világgá megy, és megszívja
További Godmode cikkek
Az Electronic Arts az egyik legjobban utált cég a gémerek körében; szidják az ötlettelenség miatt, bejáratott sorozatok futószalaggyártásra állításáért, olyan sikeres brandek elcseszéséért, mint a Sim City vagy a Plants vs. Zombies, az Origin nevű játékboltért és persze a Mass Effect 3 vége miatt (never forget). A cégnek évek óta nagyon kellene a jó PR, amihez persze az üzleti stratégiáját sem ártana átkalibrálni. Hogy erre megvolna a hajlandóság, annak nem sok jelét láttuk eddig. Aztán megjelent az Unravel.
A barátság aranyfonál
A svéd Coldwood Interactive első programja platformjáték, és itt máris nehéz megállni, hogy ne jusson eszünkbe a tavalyi Ori and the Blind Forest, ami szintén egy új stúdió debütálása volt, és szintén platformjáték. Ha pedig legalább egy fél képernyőt látunk az Unravelből, még Kirby's Epic Yarn (és kvázi folytatása, a Yoshi's Wooly World) is biztosan beugrik majd rövidáruboltból szalajtott világával, ugyanis az Unravel főhőse egy pamutfonálból kötött macskaszerű lény, Yarny.
A műfaj koordinátarendszerében azonban az Unravel egészen máshol helyezkedik el, mint a két másik említett platformer. A Kirby egy pörgő adrenalinbomba volt lenyűgözően cuki látványvilággal és olyan pályákkal, amik két kézzel szórták a jó ötleteket. Az Unravel sokkal visszafogottabb, lassabb és technikailag is egyszerűbb, cserébe viszont vannak olyan mélyebb rétegei, amiket a Kirby nem is akart megcélozni. Az Ori pedig egy hamar aljas tortúrává váló hardcore ügyességpróba volt egy szép mesébe csomagolva – az Unravelben kevesebb játékosnál fog elpattanni a cérna, a csomagolása viszont ennek is a egyik erőssége.
Ami könnyen elszakad
A játék ugyanis döbbenetesen szép, még úgy is, hogy az új generációs konzolok erejét csak apróságokban és a 60 fps-ben lehet tetten érni. Lenyűgöző, hogy a kétdimenziós ugrándozós hülyeségek hova jutottak el a parallax scroll óta (amit itthon 25-30 éve olyan nagy szeretettel írt le a játéksajtó minden második cikkben, hogy kitörölhetetlenül bekerült a kollektív gémertudatba). Az Unravel is kétdimenziós és ráadásul többnyire elég egyszerű pályákat tol az arcunkba, de mindenféle effektek révén annyi háttérben hulló őszi levél, gépsoron kattogó fogaskerék vagy más élethű apróság vibrál a képen, hogy könnyű azt hinni, 3D világot látunk, csak éppen a kamera oldalról vesz mindent.
Az egyébként teljesen hagyományos, balról jobbra haladó játékmenetet Yarny fonala színezi. A játék nagy ötlete, hogy a főhős a cselekménnyel együtt saját magát is gombolyítja, illetve éppen hogy lecsévéli: a fonállényből már a játék legelején kihúzódik egy szál, és amerre Yarny megy, arra húzza ezt tovább. Persze egy idő után így főhősünk elfogyna, ezért az útjába akadó (és egyben mentéspontként funkcionáló) pamutgombolyagokat felszedve felkötheti a gatyát további kalandokhoz.
A fonál persze központi elem a játékmechanikában, Yarny ezzel segítheti a továbbjutását: bizonyos tárgyakat meglasszóz és elhúz, másokon lengedez, két pont közé fonalhidat kötve pedig magasabbra ugrik a hídról vagy azon tárgyakat tol át. És nagyjából ennyi – ahhoz képest, hogy milyen szuper ötlet a madzaggal bűvészkedés, sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Az akadályok és azok megoldásai is túl hamar kezdenek el ismétlődni, és hiába nagyon szép – és máshogy szép – minden pálya dizájnja, a feltörők megoldása biztosan nem lesz akkora kihívás, mint egyhangúságuk elviselése. Illetve a fizikát modellező motor anomáliái is bosszantóak lesznek: olykor megmagyarázhatatlan okból nem sikerülnek ugrások, elakadnak tárgyak, és hasonló furcsaságok történnek, amikhez kötélidegek kellenek.
Össze lehet ugyan kötni
Hogy a repetitivitás (és ígérem, hogy játéktesztben utoljára írtam le ezt a szót) mégsem olyan zavaró, az nagyrészt Yarnynak köszönhető. Ahhoz képest, hogy egy szót sem szól, csak ritkán és gesztusokkal kommunikál a játékossal, gyorsan hozzánő az ember szívéhez. Már az a parás helyzet, hogy minden lépéssel fonalat veszít a testéből, előhozza, hogy a játékos segíteni akar neki – hát még ha jönnek a keményebb pályák (összesen tíz van, úgy a negyedik környékén válik gubancosabbá minden).
Mert kevés játékhős szív annyit, mint Yarny, aki minden szorult helyzetből csak futni tud, mert a jóisten meg a fejlesztők nem adták meg neki a képességet, hogy az X gomb megnyomására lövedéket küldjön az ellen arcába. A macskaszerű pamutemberke menekül rákok és madarak elől, több alkalommal pedig egy agresszív pocok próbálja éles fogaival elvarrni a sztori szálait. És akkor még ott a környezet is: vízbe kerülve Yarny hamarabb tönkremegy, mint a 60 fokos mosásba tett kasmír, későbbi pályákon pedig olyan pályaelemek jönnek, mint a csak úgy ott lengedező elektromos vezetékek vagy egy gépezet izzó alkatrészei – persze ezek azonnali halált okoznak, és a legutóbbi mentésponttól lehet csak felvenni a fonalat. Nem egészen három pálya után azt vettem észre, hogy jobban izgulok Yarnyért, mint az Ori and the Blind Forest rókájáért, pedig ott is elég hamar berántott a mese.
De a csomó megmarad
Az Unravel meséje viszont skandináv szerzőké, így nem lepődhetünk meg, hogy elég depressziós, vagy minimum melankolikus. A kezdő képsorokon egy nagymamát látunk, aki szomorkás mosollyal, nehezen mozogva jár-kel a házában, aztán Yarny az ő fonalaskosarából ugrik ki, és minden pályán a néni életéhez kötődő emlékekbe botlik. Ez egy idő után a játék lassú tempójával együtt elég meditatív tud lenni – nem nagyon emlékszem más játéknál olyanra, hogy a pályákat gyűrve egyszer csak azon kezdtem el filózni, hogy vajon történik-e bármi még a halál után (mármint a valóságban, nem a játékban). A történet végére pedig a lény által kihúzott fonál nemcsak a valóságban, de átvitt értelemben is átszövi a játékot, mindenféle túlzás nélkül katartikus a befejezés, érdemes érte elviselni a játékmenet hiányosságait. Amit az is megkönnyít, hogy a program nem kerül annyiba, mint az AAA-kategóriás játékok (az Originen 20 dollárért árulják éppen).
Az Unravelről hibáival együtt is ordít, hogy nagyon sok szeretettel csinálták a készítői. Ha megpróbálom távolságtartó módon a platformjátékok zsinórmértékével nézni, akkor azt kell mondanom, hogy nincs a műfaj legjobbjai között, még az elmúlt egy-két évben sem. Nem zseniálisan megtervezett pályákban van az ereje (mert ilyenek nincsenek benne), hanem az elégikus körítésben. Viszont akinek ez a felállás megfelel, annak emlékezetes élményt fog adni a játék – én speciel imádtam. Első játéknak nagyon meggyőző darab ez, és még azt a szentségtörést is megeresztem, hogy szívesebben látnék a jövőben több ilyet az EA-től, mint akármennyi Need for Speedet vagy Battlefieldet.
Rovataink a Facebookon