Ausztráliában kevesebb a bunkó

2016.10.03. 21:12

Inkább playboyszimulátornak hívtam a majd két éve megjelent Forza Horizon 2-t annak idején, és igazából főleg arra voltam kíváncsi, mikor leültem a harmadik rész elé, hogy ezen sikerült-e változtatni, vagy még mindig egy gyönyörű, de idegesítően COOL játék maradt a sorozat.

A második részben ugyanis minden klappolt, egy dolgot kivéve: a kerettörténet szerint nagyvilági suttyókkal csapattuk, azzal a fajtával, aki minden szó végét elharapja és tesónak hívja minden ismerősét a Facebookon. Egészen addig nem volt baj, amíg az autóban ültünk, de amint valami történt a dél-európai suttyókat tömörítő autóverseny-bulisorozaton, máris irtózva tartottuk el magunkat attól, amit láttunk.

A most megjelent harmadik részben ez szerencsére szinte teljesen megszűnt. Most már nem egy résztvevője vagyunk a hipergazdag, vagy magukat annak kiadó autóőrültek versenyének, hanem maga a szervező. Mivel két éve pont a főszervező volt a leginkább tenyérbemászó alak, óriási könnyebbség, hogy a menőnek, trendinek, fiatalosnak gondolt seggfejek száma nagyrészt nullára csökken a játékban (egész addig, amíg el nem kezdünk a véletlenszerűen elénk sodort, valódi játékosokkal is játszani).

Én, a versenyszervező

A történet szerint nem egyszerűen versenyezni fogunk, hanem megszervezni az ausztráliai bulit. Ez nagyjából annyit jelent, hogy míg korábban azért versenyeztünk és teljesítettünk különböző feladatokat, hogy mi legyünk a legkirályabb sofőrök a világon, most azért fogunk versenyezni és különböző feladatokat végrehajtani, hogy az így megnyert pénz és bezsongatott nézősereg segítségével a legőrültebb autós fesztivált rakhassuk össze. Ez valójában főleg abból áll, hogy minél több versenyt nyerünk meg, annál több újabb és érdekesebb versenyben indulhatunk el.

A baj csak az, hogy a játék rögtön olyan magasra teszi a lécet, hogy aztán már nem is nagyon ugorja meg többször. Az első különleges versenyben egy katonai dzsippel megyünk, amit egy helikopter cipel, miközben mi egy buggyval csapatunk a dzsungelen át. Ez talán a teljes egyjátékos kampány legjobb pár perce, és persze iszonyat bénának kell lenni, hogy elrontsuk, de akkor is, sokat ígér, hogy ilyen a nyitány.

Aztán sajnos ez az érzés már csak nyomokban jön vissza, sokkal többször leszünk úgy a dologgal, hogy aha, tök jó, de ilyet már láttam. Méghozzá nem máshol, mint a Forza Horizon 2-ben.

Oké, igazságtalan lenne azt mondani, hogy a fejlesztők csak a textúrákat meg a növénytípusokat váltották le, de az első és legnagyobb különbség, ami az előző részhez képest eszembe jut, az az, hogy onnan tudom, hogy Ausztráliában vagyunk, hogy a forgalom a rossz oldalon jön szembe, miközben kétszázzal csapatod neki a kanyarban. De ezen túl igazán tényleg semmi olyan nincs, ami az előző részben, mármint vezetési mutatvány szempontjából ne lett volna. Szerencsére ez nem jelenti, hogy unalmas lenne a dolog, sőt, csak épp ritkán lesz olyan érzésünk, hogy na, ezt holnap azért elmesélem a haveroknak.

És ez annak ellenére fura, hogy a fejlesztők állítása szerint a játék térképe kétszer akkora, mint a második részé volt. Igen, van dzsungel, meg város, meg sivatag, meg tenger, ráadásul most talán még kevesebbszer van olyan, hogy nem tehetjük meg, hogy úgy döntünk, hogy itt és most azonnal lekanyarodunk az útról, és keresztülcsapatunk árkon bokron. De, szinte bármikor megtehetjük, és kell egy kis idő, míg megszokjuk, hogy hiába nyerünk így meg versenyeket, ha közben kihagyunk minden extra pontot, amit az elegáns versenyzésért meg a látványos trükkökért kapunk.

Egy új rendszerben mi magunk is összeállíthatunk emlékezetesnek szánt versenyeket – valójában elég könnyen lekoccoljuk a kereteket a szerkesztés közben, mert hacsak nincs valami nagy ötletünk, attól még nem lesz izgalmasabb egy dzsungeljárat vagy egy tengerparti csapatás, hogy nem a megfelelő autóval, hanem valami százmilliós ritka vassal vágunk neki. Szerencsére a Blueprint elnevezésű rendszerben a mások által tervezett események is elérhetők, és némi keresgéléssel lehet egész jókat is találni – a lényeg az, mint mindig, úgy most is csak annyit ér a pályaszerkesztő, amennyire ügyes az, aki használja.

A többjátékos mód viszont kifejezetten jól sikerült. Ha van pár haver, akivel össze tudunk állni, akkor a kooperatív kampány is izgalmas tud lenni, főleg akkor, ha történetesen nem a világ legjobb sofőrjei vagyunk, viszont a barátaink közül páran azok. Nem a gép ellen játszva, hanem a haverokkal bandázva hirtelen megtelik élettel az, ami korábban kicsit kotyogott a semmiben állva. Különösen látványos ez a kotyogás, ha játszottunk már korábbi Forza-részekkel: újdonság nagyon nincs, viszont nem is olyan céltudatos szimulátor, mint a Motorsport-sorozat.

Ahol csak akar, forduljon jobbra

Persze ez azért is van, mert ez nem szimulátor, itt nem a pontosságon meg a kicentizett kanyarokon van a hangsúly, hanem azon, hogy ha épp kedvünk van hozzá, akkor keresztülvághatunk a dzsungelen, vagy szó szerint leugorhatunk a strandra kicsit pörögni a homokban. A Forza Horizon 3 igazi feelgood játék, és nem csak azért, mert tűzoltófecskendővel osztják a kocsikat meg a pénzt benne, hanem mert tényleg nincs más dolgunk benne, mint azt csinálni, ami épp eszünkbe jut.

És hogy ne legyen hiányérzet, a végére leírom, hogy igen, a játék gyönyörű. Én két dologba tudok belekötni, az egyik, hogy nem túl szép, ahogy a fövenyre kicsapó hullámokban száguldva szórjuk magunk mögé a vizet, a másik meg az, hogy amikor esik az eső, nincs az a kameraállás, amin ki lehetne látni, de amúgy a kocsik, a táj és úgy általában minden úgy van összerakva, ahogy azt 2016-ban kell. Igazából már ezért is megéri kipróbálni a játékot, meg a 350 autóért, meg a 400-nál is több útszakaszért, vagyis a tartalomért, ami benne van. Az aktuális rész a sorozattól megszokott módon mindenféle kis izével dugig tömve érkezik, bőven többel, mint amennyit egy átlagember meg tud találni és ki tud próbálni addig, míg a következő rész be nem fut majd valamikor két év múlva.

Ne maradjon le semmiről!