Már megint a becsületünkkel szórakoznak
További Godmode cikkek
„Olyan ritka finomság, amit ki kell élvezni, és elnyújtani, amíg lehet: elvállalni minden egyes mellékküldetést, felkutatni még a patkányoktól hemzsegő csatornákat is. Hogy zajosan vagy csendben, pacifistaként vagy vérben gázolva, az már rajtunk múlik” – ezt írtam négy éve a Dishonored című akciójátékról, és nagyjából ennyivel tudom elintézni a nemrég megjelent folytatását is. De azért kifejtem, mert megérdemli.
Második részt csinálni egy sikeres videojátékhoz hálás dolog, bár gyakran könnyebb útra csábítja a fejlesztőket. Pár új grafika, pár új ellenfél, új pályák, és hopp, máris kész mondjuk egy Bioshock 2. Na, a Dishonored 2 nem ilyen, bár ez is a „nagyobb, hosszabb, vágatlan” receptet követi.
Kezdjük azzal, hogy az elkövető Arkane Studios eredeti terveiben nem is szerepelt második rész; a Dishonored 2 ötlete az első játék egyik kiegészítőjének alkotása közben merült fel, illetve abból nőtte ki magát. Szerencsére nem úgy, mint mondjuk a Dragon Age 2 (amiről ordított, hogy csak egy felpumpált dlc), hanem baromi sok újdonsággal, de azért a végeredmény mégis ismerős maradt.
Emily and ivory
Például más a helyszín, és ha akarjuk, a főszereplő is. Az első részben bemutatott technofantasy világból akkor egy bálnaolaj-termelésre épülő iparvárost, Dunwallt kaptuk meg, ezúttal viszont a délies hangulatú Karnacát járhatjuk be, aminek tervezésekor a grafikusok európai mediterrán városokat vettek alapul. Karnaca a játék titkos főszereplője: minden sarka idegen, mégis szépen passzol a sorozat fiktív birodalmába – már csak azért is, mert a főhős ebben a városban is űzött vad, és ugyanúgy regimentnyi katonát és elektromos őrkaput kell kicseleznie, mint az előzmények idején.
Ez a főhős lehet a Dishonored néma orgyilkosa, Corvo Attano, de egy új karakter, Emily császárnő is. Emily az első részben még kislány volt, de azóta eltelt 15 év és trónra került, Corvo pedig a személyes testőre lett. Ez a szitu rögtön a játék elején felborul, amikor egy hívatlan trónkövetelő érkezik, azt állítva, hogy ő az első részben meggyilkolt császárnő féltestvére, és benyújtja igényét a trónra, nem éppen diplomatikus módon. Belépőjének vége az, hogy Corvo vagy Emily menekülni kényszerül, a másikuk pedig fogoly marad – a játékos dönti el, hogy melyikkel menti meg a másikat.
Mivel a két karakter eléggé különböző játékstílust képvisel, már az első pályákon érezni, hogy kétszer is érdemes végigtolni a játékot (ami így összesen 50-60 játékórát jelent). Emily arzenálja és mágikus trükkjei a megtévesztést és a csendes megoldásokat támogatják: például egy távol álló őrt közel tud rántani, hogy kevésbé nyílt terepen intézze el, vagy megidézhet egy képmást magáról, ami elvonja az ellenséges elemek figyelmét, ő meg addig eltűnik a balfenéken. Sunnyogásra Corvo is képes, de ő a direktebb megoldások embere, és varázslatai is ezt segítik – patkányhordát ereszt ellenlábasaira, az időlassítással pedig szorult helyzetekből vághatja ki magát, mármint szó szerint. Persze van fejlődési rendszer, a varázslatok (nem csak az említettek, van fejenként hat) turbózhatók, és persze hagyományos fegyverek, gránátok is akadnak mindenféle lövedékekkel (bár ezeket nem szórja két kézzel a program), akárcsak olyan kütyük, amikkel a városrendészet gépeit hekkelhetjük meg.
Mindennek a következménye pedig megint az, amiért az első részt annyira lehetett szeretni: sokféleképpen lehet játszani vele, a lehetőségek szabadságát végig érezni, és ha valahol kicsit megakadunk, lehet más módon próbálkozni (én például szeretek aprítani, de amikor egy kupacban sok az ellen, inkább sunnyogok, így spórolok a nyílvesszőkkel és a lőszerrel is). A két főhőssel pedig a lehetőségek száma még több lett.
Mondjuk próbálkozni kell is, mert az ellenség is intelligensebb lett. Karnaca őrei gyorsan összeszaladnak, és ehhez nem is kell meglátniuk minket, elég, ha ügyetlenül rejtjük el egy társuk hulláját. Ha pedig meglátnak, nem a szokásos rutin megy (kicsit keresnek, aztán mindenki vissza a helyére), hanem módszeresen kutatni kezdenek utánunk, minden árnyékos helyre benéznek, és pikk-pakk megtalálnak, ha csak lapulunk, és valahogy nem játsszuk ki őket. De lőpárbajban is olyan okosan manővereznek és osztják meg a figyelmünket, hogy az néha már egészen felháborító.
Jól áll neki a távolság
Akit a grafikai csúcsteljesítmény érdekel egy játékban, annak viszont nem feltétlenül a Dishonored 2 a jó választás. Az első rész óta eltelt négy év, bejött egy új konzolgeneráció, és az Arkane motort is cserélt a sorozat alatt (a második részt már a Void nevű saját fejlesztésű engine hajtja, ami az id Tech 5 motorra épül), de mindezt mégis csak részben érezni. A karaktermodellek például rondák, és Karnaca is csak akkor szép, ha nem nézzük túl közelről. A játék zenéje és szinkronhangjai viszont megint nagyon erősek, akárcsak az elődben. És egy nagy csorbát sikerült kiköszörülni ezen a téren: Corvo megszólal!
Engem őszintén szólva nem zavart, hogy a grafika nincs pariban az Uncharted 4-ével, mert a játékmenet bőven kárpótolt – az már sokkal jobban fájt, hogy megint egy nem túl eredeti bosszúsztorit körítettek az akcióink köré. Ráadásul átvezető jelenetek nem is nagyon vannak, a történet inkább állóképekből meg a megtalált olvasható iratokból bontakozik ki. És egy kalapból előhúzott, elfeledett féltestvér, akiről soha senki nem hallott eddig, tényleg? Ezen azért már túllépett a videojátékos narratíva.
Ezzel együtt a Dishonored 2-ben legalább olyan jó móka helyreállítani a becsületünket, mint az elődben (akár többször is). Az év egyik legjobb játéka, és részemről készen állok újabb négy év múlva egy folytatásra, remélhetőleg kicsit összetettebb sztorival. (Ja, igen. A játékot PS4-en teszteltük, de jegyezzük meg, hogy pécés verzió súlyosan tele van programhibával, ami elég nagy felzúdulást keltett pár hete. Azóta kijött több patch, és állítólág már elég stabil, játszhat vele a master race is.)
Rovataink a Facebookon