Ami népszerű, azt utálják

A mém szót Richard Dawkins evolúciós biológus alkotta meg a gén és a miméma (utánzás) szóból, 1976-os Az önző gén című könyvében. Dawkins szerint ahogy a gének az evolúció alapkövei, a kultúrában a mémek felelnek meg ennek: önálló terjedésre képes kis kulturális egységek, amelyek másolhatók, módosíthatók és továbbörökíthetők. Mém alatt nagyon sok mindent érthetünk: mára a legismertebbek az internetes mémek, azokon belül is a képeken lévő vicces feliratok, de bőven akad videó (például a Harlem Shake), sőt viselkedésforma is (innen a legismertebb a planking és a milking).

Az internetezők egy része úgy gondolja, nincs mindenkinek joga ahhoz, hogy használja ezeket a mémeket: ezt a jelenséget hívják mémelitizmusnak. A mémelitizmus egy online ideológia, amely a popularizálódó, a mainstream médiában terjedő mémekkel helyezkedik szembe.

Az elitizmus már jelen van az online közösségekben az első fórumok, a Usenet megjelenése óta. A netezők egy csoportja 1993-ban – amikor az internetet elkezdett terjedni, és jóval többen hozzáférhettek – kijelentette, hogy eljött a végtelen szeptember, és most már sosem lesz olyan az internet, mint volt. Azóta is rendszeresen előkerül, hogy mennyivel jobb volt régebben egy-egy online jelenség, például 1998 táján az Internetto Törzsasztal, csak hogy egy közeli példát mondjunk.

Gyakorlatilag ugyanez a jelenség játszódik le napjainkban a mémekkel: a digitális népművészet népszerűsödése, a közösségi média térnyerése furcsa módon apró, de összetartó közösségek létrejöttéhez vezetett – akik úgy gondolják, megmondhatják egy-egy mémről, hogyan helyes, és alkalmazható-e. A magyar mémek között nemrég a hungaromémek környékén volt erős ez a mozgalom: a korai befogadók egy része rögtön utálni kezdte a mémet, amint az félelmetes gyorsasággal népszerűvé vált.

Népszerű, ezért nem szeretjük

Az emberi természet része, hogy érteni akarjuk a vicceket. Senki nem szereti, ha kihagyják valami jó dologból. Ha egy mémlaikus azt látja, hogy egy közösség folyamatosan ismételget egy mémet, akkor levonja a következtetést, hogy a mémnek tuti viccesnek kell lennie. Majd továbbgondolja, ő is újra beküldi, de már hibásan, rossz kontextusban – ez a fajta viselkedés viszont mémelitisták érvelését erősíti.

Kulturális tőke

Ha egy felhasználó sok időt tölt egy közösséggel, lassan megtanulja, mit fogadnak el, ítélnek el, tartanak viccesnek vagy vetnek meg. Ezt hívják a magyar szakirodalomban Pierre Bourdieu fogalma nyomán bensővé tett kulturális tőkének (embodied cultural capital). Ez az adott kultúrában töltött idő alatt szerezhető, mindenkinek saját karakterén, gondolkodásmódodon keresztül fejeződik ki.

Ez a szellemi kincs alakulhat át objektivizált kulturális tőkévé, vagyis egy közösség tagja egy-egy alkotással közvetítheti a közösség megtestesült kulturális tőkéjét – például mémekkel  . Jó analógia egy festmény: bárki lehet a tulajdonosa, de ahhoz, hogy a befogadó igazán élvezni tudja   a festményt, meg kell értenie annak kulturális jelentését, kontextusba helyezve, anélkül, hogy elmagyaráznák – valahogy így van a mémekkel is.

A mémelitizmus vallói szerint ha valaki nem ért egy mémet, azért nem érti, mert nincs meg a megfelelő kulturális tőkéje. Nem élték meg a kultúrát, hogy tudják, mit jelent. Megnézhetik ugyan az adott mém eredetét a knowyourmeme.com-on, de akkor sem érthetik meg mélységeiben, igazán.

Utálják a médiát

A mémelitisták egyik problémája a mémek bekerülése a média fősodrába (például az Index Mémeskút mellékletébe). Úgy érzik, hogy ezzel eladják őket, a közösség moralitása, integritása, alapjai pénzre válthatók sikerért cserébe.

Gyakran előjön ez a fajta elitizmus a videojátékok, filmek és a zene kapcsán is. Gyakran megfigyelhető jelenség, hogy egy kisebb közösségből indult termék, szellemi betevő változik csak azért, hogy jóval populárisabb legyen. Így pedig eladhatóbb: ha több embert érnek el, az mindig jobban pénzre váltható. A végeredmény általában az, hogy a keménykötésű, legelhivatottabb rajongók, elfordulnak az adott dologtól, mondván: „Népszerű, ezért már szar”.

4chanes keménymagtól a gagyiig

Hasonló drámai események az interneten is lejátszódtak: a 2004-ben, a LiveJournal egyik felhasználója által elindított LJDrama eredetileg a felhasználók életének drámai eseményeit örökítette meg. Egy idő után a szolgáltatást lekapcsolták, és helyére a Encyclopedia Dramatica került, amely növelni próbálta elérését  szélesebb rétegek felé is.

Ekkor felfedezték maguknak az internet legnagyobb trolljai, a moderálatlan 4chan /b/ fórumának felhasználói. Az eredmény nem maradt el a várakozásoktól: a Dramaticából a trollok mennyországa lett, telepakolták mindenféle felnőtteknek szóló tartalmakkal. Az alapító ennek hatására lecserélte az oldalt az erősen moderált Oh Internet-re.

Ekkor nagyon sok korai felhasználó úgy érezte, eladták őket, az oldal pedig elveszíti népszerűségét. A felhasználók támogató és tiltakozó táborra szakadtak, utóbbiak Encyclopedia Dramatica.ch néven az eredeti hagyományokat folytató oldalt hoztak létre.

Ez a viselkedés hatványozottan jellemző a 4chan gerincét alkotó felhasználókra, akik úgy gondolják, ők találták fel a spanyolviaszt, tőlük származik az összes valamire való mém, és az olyan oldalak, mint a 9gag és a Reddit csak lopnak tőlük.

Az internetes rák

A mémelitisták fogalmak sokaságát alkották meg a mémekkel kapcsolatos jelenségek pontos leírására. Az egyik ilyen, elég durva analógiájuk az internetes rák: ez lehet egy mém vagy szubkultúra, amely úgy terjed az internet különböző zugaiban, ahogy a rákos sejtek az emberi testben. Pejoratív értelemben használják annak leírására, amikor túlságosan népszerű lesz egy mém, például az Advice Animals. Az persze, hogy ki mit tart rákos folyamatnak, halott vagy erőltetett mémnek, mindig szubjektív dolog, nem közmegegyezés kérdése.

A mémek dinamikus entitások: egy idő után kimennek a divatból, főleg, ha a vicc vagy az ötlet, amelyre épít, elavul. Jó példát jelentenek erre a demotiváló poszterek, amelyek 2010-ben voltak a csúcson, azóta pedig folyamatosan veszítettek népszerűségükből. Még most is lehet néhányat találni, azonban már nem kapnak akkora figyelmet, mint korábban.

A régi és a halott mémek között azzal tehetünk különbséget, hogy egy régi mém alkalmilag használatban van, a halottat viszont nagyon ritkán látni. Ha kontextus nélkül ismételgetnek egy mémet, a közösség úgy dönt, hogy a mém halott, és nem használják többet.

Igazuk is lehet

A netes elitizmus megszületésétől kezdve több sebből vérzik: a 4chan például mémek tekintetében mára elvesztette eredeti súlyát – mostanában eleve sokszor a Redditen, sőt a Youtube-on születnek az újdonságok. Az emberek pedig nem hülyék: ha megtalálják a megfelelő információkat, bőven képesek megérteni egy mémet, eredeti kontextusával együtt – mindez csak megfelelő dokumentálás kérdése. Más lapra tartozik, hogy akarja-e ezt a szűk közösség.

A digitális kultúra pedig folyamatosan alakul, változik, az viszont tény, hogy egyre többen csinálnak egyre több mindent az interneten. Nemrég José Ortega y Gasset spanyol filozófus és tömegkultúra-kutató még azon kesergett, hogy a tömegek elfoglalták az elitnek fenntartott szórakozóhelyeket, létesítményeket, kultúrát, most ezen tömegek fórumokra szakadt része ugyanezt teszi az interneten, az internettel.

Mint sok mindenben, itt is valahol középen lesz az igazság: ahogy Ortegának is igaza volt sok mindenben, a fórumozók is jogosan háborodnak fel azon, amikor a reklámszakemberek fogják, és saját márkájukhoz felhasználják a közösség által megteremtett és fenntartott kulturális javakat. Minden ilyen próbálkozás gyakorlatilag alapból halálraítélt. Így járt például a Microsoft is: a Double Rainbow Guyból készítettek reklámot, az eredményt mindenki döntse el maga.

Ez a mém:

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!