Függő vagyok, de nincs vele bajom

Szürreális élményben lehetett része annak, aki szerda este tíz és éjfél között jött ki a Westend mozijából egy film után. A mozgólépcsőn lefelé menet az ilyenkor rendszerint tök üres bevásárlóközpont képe helyett olyan látvány várta, mintha A gyűrűk urát keresztezték volna a Sziget egyik sátrával: a színpadon egy tetőtől talpig lovagi páncélba öltözött banda nyomja Billy Idoltól a Rebel Yellt műanyag Guitar Hero-gitárokon, előttük vagy 1500 ember zsúfolódik össze, a tömeg az emeleti műszaki áruház előtt egy 2-300 méteres sorban folytatódik a zárt pénztárak előtt.

A közönség láthatóan nem tudja eldönteni, hogy beszálljon-e csápolni, vagy röhögjön. Viszont a figyelmes szemlélő a tőmegben is fura alakokat fedezhet fel. Kalózok, hosszú fülű tünde lányok. Egy ezüstös bőrű, lila hajú, bőrpáncélos srác. Egy fehérre meszelt arcú lány vörös-fekete ruhában, a vállán hatalmas tüskék, a tüskéken koponyák. Fiktív mozinézőnk eddigre már teljesen össze van zavarodva, hát még ha megkérdezi valakitől, hogy mik ezek a maskarák. A halálmetálos videoklip-szereplőnek tűnő lányról például valami olyasmi definíciót kapna a bámészkodóktól, hogy ő egy tier5 szetes ud warlock, hiszen csak rá kell nézni, ez egyértelmű.

Midnight madness van, vagyis éjféli őrület; így nevezik azt, amikor egy új film, könyv vagy videojáték premierjének napján éjfélkor nyitnak a boltok, hogy a rajongók a bűvös dátum beköszönte után egy perccel már megkaphassák az adagjukat. A Westendet ellepő fura figurák a World of Warcraft kiegészítő lemezére, a Wrath of the Lich Kingre várnak, és csak azért nincsenek még többen, mert az országban még legalább 10-15 helyen tartanak kisebb-nagyobb boltok hasonló éjféli partikat. A tömegben egyébként néha fel is tűnnek konkurens boltok emberei szórólapokat osztogatva, hogy náluk nincs ekkora sor, és olcsóbb is a cucc.

Több mint 11 millióan játsszák ma a világon a World of Warcraftet, Magyarországon 20-30 ezer lehet az aktív előfizetők száma. Akik éjfélkor a boltok előtt tülekednek (sőt, állítólag már fél kilenc körül 50-60 emberes volt a sor a Westendben) a legkeményebb rajongók, vagy ahogy önironikusan magukat nevezik az Emmy-díjas South Park-paródia óta, a noliferek, akiknek mozgalmasabb a virtuális életük, mint az igazi. Vagy ahogy egyikük mondja: "Tudom, hogy függő vagyok, de nincs vele bajom." A közönség egyébként egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy azt a rajzfilm sugallná: középiskolás, de inkább egyetemista korú a többség, és meglepően sok a lány.

A színpadot a dumaszínházas Aranyosi Péter foglalja el, sajnos a pocsék hangosítás tönkrevágja a műsort, semmit nem hallani, a közönség az órára pislog, telefonálgat, jön az infó, hogy az egyik belvárosi boltnál csak 3-400 emberes a sor, viszont esik az eső. Átmenjünk? Maradjunk? Szörnyű dilemma. Aranyosi közben több előadásra való élményt gyűjt be a noliferekről, aztán átadja a helyét az eddig a közönségben szétszórt jelmezes figuráknak: verseny kezdődik, a legjobb jelmez jutalma a Frostmourne, egy gyönyörű díszkard (mondjuk megnéztem volna a büszke nyertest, ahogy felszáll a másfél méteres edzett acél bökővel az éjszakai buszra).

A bulira legjellemzőbb pillanat éjfélkor jön el, amikor a jelmezverseny eredményhirdetése közben a közönség egyszer csak ordítva visszaszámol tíztől, aztán testületileg megrohamozza a pénztárakat. Hajnal egyre kiürül a bevásárlóközpont, mindenki hazafelé robog, és azt számolgatja, hogy ha rögtön feltelepíti a programot, reggelig hány szintet tud lépni, és hány napot kellene ellógni a suliból vagy a munkahelyről a játék kedvéért.

A való élet most várhat egy darabig.