Lenke
18 °C
31 °C

Megfejtették a vitorlázó sziklák titkát

2013.06.11. 16:43

Racetrack Playa egy kiszáradt, hegyekkel körülvett lapos sivatag. Nyáron szikkadt talaj, télen havas-jeges táj jellemzi a Death Valley Nemzeti Parkban lévő területet. A legfurcsábbak azonban azok a kövek, amelyek vitorláznak a homokban. Legalábbis úgy tűnik.

A kövek nagysága a számítógépes egértől a mikrohullámú sütőig terjed, mindegyiket egy nyomvonal követ a porban. Néhány nyom csak néhány méter hosszú, de vannak olyanok is, amelyek egy focipálya hosszát is meghaladják. A köveket nézve az az érzése támad a nézelődőnek, hogy ezek a kövek mozognak.

Sailing-Stones-Death-Valley-631
Fotó: Prisma Bildagentur AG / Alamy

A kutatók már évtizedek óta próbálnak rájönni, hogyan hagyhatnak egy ilyen kietlen tájon akár háromszáz kilogrammos kövek néhány száz méteres nyomot maguk után. Eddig számtalan magyarázatot találtak a jelenségre, köztük néhány vad ötlettel is előálltak. Fogták már mágneses erőkre, földönkívüliekre, misztikus energiamezőkre is.

1948-ban két geológus azt állította, rájött a probléma megoldására. Jim McAllister és Allen Agnew az időszakos áradással magyarázta a jelenséget. Ezt azonban cáfolták néhány évvel később, egy másik geológus elárasztotta a síkság egy részét és repülőgépek propellerével próbálta arrébb mozgatni a köveket. Sikertelenül.

Olyan elméletek is voltak, amelyek szerint vékony jégréteg keletkezik a talajon, és az erős szél tolja el a sziklákat. Ezek a kísérletek sem működtek, pedig itt is erős propellereket vetettek be a jégen álló kövek ellen. Évekkel később Paul Messina GPS-t használt, hogy térképet készítsen a vándorló kövekről és azt találta, hogy a nyomok közel sem párhuzamosak. Az az elmélet is kútba esett, amikor a kutatók kiszámolták, mekkora széllökésekre lenne szükség ekkora kövek megmozgatásához. A legalacsonyabb sebesség is több száz kilométer/órás kellene legyen.

A megoldásra végül Ralph Lorenz, a Johns Hopkins Egyetem bolygókutatója jött rá, aki éppen egy NASA-projekten belül kutatott a sivatagban a téli időszakban, amikor felfigyelt a vitorlázó kövekre. A köveket vizsgálva olyan nyomokat is találtak, amelyeknél a kövek összeütköztek és visszapattantak egymástól. A kutató rájött arra, hogy ez csak akkor lehetséges, ha jég borítja a köveket, hiszen egyébként nyomot hagyna a porban.

Egy konyhaasztalon végezte el a szükséges bizonyítást: vett néhány apróbb követ és műanyag edénybe tette ezeket. Öntött bele vizet, majd az egészet fagyasztóba tette. Az eredmény összefüggő jégfelület, amelybe bele voltak fagyva a kövek. Fejjel lefelé fordította az egészet, majd megszórta homokkal az alját. Amikor felolvasztotta a jeget, különösebb erőfeszítés nélkül el tudta csúsztatni a köveket a homokon, amelyek hasonló nyomot hagytak, mint a sivatagban.

A magyarázata szerint a kövek körül jég keletkezik, és mikor a jég hőmérséklete, és ezzel a halmazállapota megváltozik, a kövek megmozdulnak, odébb csúsznak. Ehhez a modellhez csak olvadásra van szükség, erős szelekre nem, mint a többi elmélet esetében. Így egyelőre ez áll a legközelebb a megoldáshoz.