Pandora, Gabriella
7 °C
14 °C

A tények megcáfolnak minket? Annál rosszabb a tényeknek

tenyek tevhitek c
2017.03.24. 13:58 Módosítva: 2017-03-24 14:32:52
Nehéz valakit tényekkel meggyőzni, ha a tények az illető énképét, világnézetét vagy meggyőződését veszélyeztetik. Sokan inkább elhiszik az álhíreket, ha azok a saját nézeteiket támasztják alá. A backfire effect néven ismert jelenség azt írja le, amikor a tények nem cáfolják, hanem megerősítik a tévképzeteket.  A post-truth korszakban egyre kisebb a súlyuk a tényeknek; az önkép sokaknak fontosabb a racionalitásnál. Egészen addig, amíg szembe nem jön a valóság.

2017-ben rosszabb ténynek lenni, mint 1950-ben amerikai négernek. Gyanakodva néznek, nem fogadnak be, megkérdőjelezik a létjogosultságunkat, és már a puszta létezésünk ténye is plafonig tolja egyesek vérnyomását. És ha valakinek megpróbálnák megmagyarázni, hogy nincs velük semmi baj, nem csak a kosárlabdából és az utcai harcokból áll az életük, az illető szája habzani kezdene, fehér lepedőbe tekerné magát, és teli torokból énekelné a Horst-Wessel-Liedet.

Ez persze szélsőséges reackió: a többség egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja a tényeket, ha úgy érzi, hogy az sérti egy mély meggyőződését.

  • A kreacionisták megkérdőjelezik Darwin evolúcióelméletét: szerintük a fosszíliák és a DNS-vizsgálatok nem megbízhatók, már csak azért sem, mert szembemennek a kereszténység állításaival.
  • Sokan hisznek benne, hogy az oltások autizmust okoznak, pedig az egyetlen tanulmányt, ami ezt az állítást alátámasztotta, később visszavonták.
  • A 9/11-es konteóhívők álmukból fölébresztve is meg tudják mondani az acél olvadáspontját: számukra ez a bizonyíték arra, hogy az amerikai kormány összeesküvést sző, hogy kialakítsa az Új Világrendet.
  • A klímaszkeptikusok fák évgyűrűit vizsgálva próbálják bebizonyítani, hogy a globális felmelegedés kamu, és a környezetvédelmi lobbi csak a piactorzító mechanizmusokat akarja rákényszeríteni a legnagyobb kibocsátókra.
  • És sokan elhiszik, hogy Obama, az a szocialista néger Kenyában született, mert látták a (hamis) születési anyakönyvi kivonatát.

Sorolhatnánk még a példákat az ufóhívőktől a meggyőződéses homeopatákig; a lényeg, hogy igen nehéz bárkit tényekkel meggyőzni, aki foggal-körömmel ragaszkodik a világnézetéhez. Ezen a hozzáálláson nem egyszerű változtatni.

Sajnos a meggyőzhetetlenség nem ugyanaz, mint az egészséges szkepticizmus: van egy pont, ahol a tények fenyegetővé, ellenségessé válnak. Ennek két fő pszichológiai komponense van: a kognitív disszonancia és a visszafelé elsülés, angol nevén backfire effect.

Ufók és racionalitás

I want to believe

A pszichológus Leon Festinger 1956-os könyvében (When Prophecy Fails) leírta annak az ufóhívő szektának a történetét, akik hittek benne, hogy eljön értük egy anyahajó. Amikor az ufók a megjövendölt időben – természetesen – nem jöttek el, a szekta tagjai nem ismerték be a tévedésüket. Ellenkezőleg: kétségbeesetten próbáltak másokat meggyőzni a nézeteik helyességéről, újabb és újabb időpontokra kitolva az idegenek érkezését.

Ezt a jelenséget hívta Festinger kognitív disszonanciának: azt a kényelmetlen érzést, amikor egyszerre két ellentétes gondolat feszül egymásnak. Az emberi agy elképesztő trükköket tud bevetni, hogy csillapítsa ezt az érzést, és a tények figyelmen kívül hagyása csak egy ezek közül.

A szociálpszichológus Carol Tavris és Elliot Aronson 2007-es könyvükben, a Mistakes Were Made (But Not by Me)-ben számos kísérletre hivatkozva írták le, hogy az emberek kényük-kedvük szerint hajlítgatják a tényeket, hogy azok illeszkedjenek a világnézetükbe: ezzel csillapítható a kognitív disszonancia. Tavris és Aronson nevéhez kötődik a választás piramisának (pyramid of choice) metaforája. Ebben a képben a két vitapartner a piramis csúcsán kezdi meg a vitát, és egyre jobban eltávolodnak egymástól, ahogy próbálják megvédeni a saját álláspontjukat – végül eljutnak a piramis két alsó sarkára. Vagyis látható, hogy a kiindulóponttól kezdve az érvek csak távolodni fognak egymástól, közeledni nem.

A backfire effect ennek egy különösen erős elfajzása: ez akkor lép életbe, amikor a tények veszélyeztetik az érintett világnézetét, és az új tények nem cáfolják, hanem megerősítik a korábbi meggyőződést. Tagadás, dackorszak, csakazértse.

Ökölszabály, hogy a félretájékoztatott emberek nem változtatják meg a véleményüket, ha az szembemegy az értékrendjükkel. Egy keményvonalas republikánust nem lehet zavarba hozni azzal, hogy Irakban nem találtak tömegpusztító fegyvereket; simán meggyőzik magukat, hogy Szaddám Huszein azokat még az ország lerohanása előtt megsemmisítette.

A kutatások szerint mindennek van egy még erősebb visszahatása: minél jobban erőltetjük a tényeket, annál inkább megerősítjük őket a véleményükben. Félretájékoztatottak ellen tényekkel harcolni olyan, mint benzinnel oltani a tüzet.

Brendan Nyhan és Jason Reifler 2010-es tanulmányukban több kísérletet is végeztek. A résztvevőket arra kérték, hogy olvassanak újságcikkeket, amikben politikusok nyilatkoztak. A cikkekben széles körben elterjedt tévhitek is szerepeltek. Az alanyok közül néhányan korrekt információkat tartalmazó cikkeket olvastak, míg mások olyan cikkeket kaptak, amikben légből kapott adatok szerepeltek. Ezután több kérdést tettek fel a cikkekről.

Nyhan és Reifler megállapították, hogy az emberek annak függvényében fogadták el a tényeket, hogy az támogatta-e a világnézetüket vagy sem. Akik hittek a népszerű tévképzeteknek, sokkal nehezebben változtatták meg a véleményüket, sőt, a tények hatására erősebbé vált az érzelmi alapú elkötelezettségük. Ilyen érzelmi alapon hozott öndefiníció a pártpreferencia is: a szavazókat gyakran úgy elvonja a párthűség, hogy elutasítják a nézeteiknek ellentmondó tényeket.

Gyilkosságok a láthatáron túl

Sokan a fact checking fontosságát hangsúlyozzák, azzal érvelve, hogy ha nem lennének álhírek, nem lehetne ilyen könnyen befolyásolni a tájékozatlan állampolgárokat. És csakugyan: egész korosztályoknak a Facebook az elsődleges hírforrás, ahol bárki megoszthat bármit, és semmi nem különbözteti meg az oroszlánkölyköt szülő Wicca-boszorkányról szóló bulvárhírt a New York Times oknyomozó riportjától.

A média szerepét tényleg nem érdemes alábecsülni. Mivel nem lehetünk ott egyszerre mindenhol, természetes, hogy külső hírforrásokra támaszkodunk, ha szeretnénk megtudni, hogy mi történik a világban. A post-truth korszak beköszöntéséért sokan a közösségi médiát, azon belül is a Facebookot hibáztatják, ahol korlátlanul terjedhetnek az álhírek. Pedig a meglátta-elolvasta-elhitte mechanizmus nem új találmány; ahogy George Orwell is írja a Légszomjban a vasárnapi lapokat olvasó anyjáról: „Azt hiszem, anya fejében az Alsó-Binfielden kívüli világ elsősorban gyilkosságok helyszíne volt.” (A történet az I. világháború előtti Angliában játszódik.)

fake news alhirek
Kép: szarvas

Az internetes hírforrások és az információ hozzáférhetősége a mindentudás illúziójával kecsegtet: látjuk az interneten, elolvassuk, nincs okunk kételkedni benne, és elhisszük, hogy igaz. Már csak azért sincs, mert a Facebook hírbuborékja, az echo chamber meggátolja, hogy eljussanak hozzánk a nézeteinkkel ellentétes hírek. De ha el is jutnak, akkor sincs semmi: több kutatás azt igazolja, hogy ezeket a híreket nem a Facebook intelligens algoritmusa, hanem az emberi agy önvédelmi mechanizmusa fogja visszakézből elhárítani.

Ha már a gyilkosságok szóba kerültek: húsz éve a 12 évesnél idősebbek korosztályában 1000 emberből 79,8-at ért valamilyen erőszakos bűncselekmény az Egyesült Államokban; manapság már csak 18,6-ot. Ehhez képest a Gallup felmérése azt mutatja, hogy az emberek szerint Amerika az elmúlt években veszélyesebb, erőszakosabb hellyé vált. Ez a tévképzet is a backfire effect mechanizmusát követi.

Túlhaladt minket az értelem

Még 1975-ben történt, hogy a Stanford Egyetem kutatói felmérést készítettek az öngyilkosságról. A résztvevőknek búcsúleveleket adtak; azt kellett eldönteniük, hogy a levelek közül melyik valódi és melyik hamis. Egyesek briliáns eredményeket értek el: huszonöt levélből huszonnégyről megmondták, hogy valódiak. A kevésbé tehetségesek alig tízről tudták megállapítani, hogy igazi-e.

Az egész csak egy trükk volt. A résztvevők felének azt mondták, hogy kimagaslóan teljesített, a másiknak pedig azt, hogy többnyire tévedtek. Ez csak a kísérlet második felében árulták el nekik; arra hivatkoztak, hogy csak vizsgálni szerették volna, hogy reagálnak, ha azt mondják, hogy igazuk van, illetve hogy tévedtek.

De ez is csak egy trükk volt. A kísérlet utolsó fázisában arra kérték a diákokat, hogy saccolják meg, hány helyes választ adhattak. Akiknek korábban azt mondták, hogy remekül teljesítettek, sokkal magabiztosabbak voltak az eredményeikben, mint azok, akiknek alacsonyabb volt a pontszámuk.

Ha egyszer kialakultak, a futó benyomások rendkívül hosszú ideig velünk maradnak.

– összegezte a tanulmány.

1976-ban ez még sokkoló felfedezés volt, de a post-truth korban már nem az. A struccpolitikát szokták úgy jellemezni, hogy a kellemetlen igazságot sokkal nehezebb elhinni, mint egy édes hazugságot, de ennek nem sok köze van a tájékozottsághoz. Intelligens, sokdiplomás, művelt emberek is gyakran hajthatatlannak bizonyulnak a tényekkel szemben, és (látszólag) irracionálisan viselkednek. A szakirodalom megerősítési torzításnak (confirmation bias) hívja azt a jelenséget, amikor valaki csak az értékrendjének megfelelő tényeket fogadja el, a többit elutasítja. (A hibás gondolkodási formák közül ez az egyik legjobban dokumentált: több szakkönyvet megtölt az irodalma.)

A kognitív tudományokkal foglalkozó Hugo Mercier és Dan Sperber könyve, az Enigma of Reason erre az ellentmondásra próbál megoldást találni. Mercier szerint az értelem evolúciós fejlemény, mint a színlátás vagy a felegyenesedés. Az értelem tette lehetővé az emberek együttműködését. Az együttműködést nehéz kialakítani és nehéz fenntartani, de a csoporthoz tartozás érzete evolúciós előnyt jelent. Az értelem és az intelligencia nem azért alakult ki, hogy absztrakt, logikai problémákat oldjunk meg vele, hanem hogy csoportban tudjunk működni.

Az értelemnek tehát alapvetően közösségképző funkciója van. A furcsának vagy értelmetlennek tűnő tetteket gyakran nem az intellektus hanem az interakció szemszögéből kell nézni.

Halászó-vadászó-gyűjtögető őseinknek még nem kellett véleményt formálniuk a Trump-adminisztrációról, és álhírek hitelességét sem kellett bírálniuk. Egy olyan evolúciós csökevény, mint az értelem, nem tudja tartani a lépést a modern világgal. Mercier és Sperber szerint a környezet túl gyorsan változott ahhoz, hogy a természetes kiválasztódás és az egyedfejlődés lépést tudjon tartani vele.

Vécécsészétől az egészségügyi reformokig

Z

Steven Sloman és Philip Fernbach, a Brown Egyetem és a Coloradói Egyetem kutatói könyvükben – The Knowledge Illusion: Why We Never Think Alone – a mindennapi használati tárgyak példáján mutatták be, hogy mennyire korlátozottak az ismereteink. Azt például mindenki tudja, hogy a vécé micsoda: egy porcelán test, vízzel töltve. Ha megnyomunk egy gombot vagy meghúzunk egy kart, a szerkezet mozgásba jön, és a víz eltűnik egy csőben. De pontosan hogyan?

A Yale Egyetemen végzett kísérletben végzős hallgatókat kérdeztek arról, hogy mennyire értik a mindennapi használati tárgyak működését. Arra kérték őket, hogy lépésről lépésre magyarázzák el olyan egyszerű dolgok működését, mint a cipzár, a hengerzár vagy a vécé, és hogy értékeljék a tárgyakkal kapcsolatos megértésüket. Az eredmények alapján a diákok önértékelése beleállt a földbe – mint kiderült, a vécé sokkal bonyolultabb konstrukció annál, mint hitték.

Sloman és Fernbach szerint ez a jelenség – amit ők úgy neveznek, hogy a mélység ismeretének illúziója (illusion of explanatory depth) – az élet minden területén megfigyelhető.

Az emberekre jellemző, hogy azt hiszik, sokkal többet tudnak a dolgokról, mint amennyit valójában tudnak róluk. Ennek a többi ember az oka. A mindennap használt vécénket valaki más megtervezte, ezért mások könnyen használhatják azt. Erről szól az emberi civilizáció története: az ember a saját tudását az intelligenciája és a kommunikáció révén a következő nemzedékre hagyományozhatta. Mindannyian mások szakértelmére támaszkodunk a mindennapi életben – ez valószínűleg az ősközösség kialakulása óta így van. Sloman és Fernbach szerint

olyan jól tudunk együttműködni másokkal, hogy észre sem vesszük, hol végződik a saját tudásunk, és hol kezdődik másoké.

A határok elmosódása a fejlődéstörténetre is kihatott. Ahogy az emberek újabb és újabb eszközöket találtak föl, azzal párhuzamosan a tudatlanság egy új rétegét alakították ki. De ez így van jól. Ha mindenkinek meg kéne tanulnia a fémmegmunkálás képességét, mielőtt a kezébe vesz egy kést, megrekedtünk volna a bronzkorszakban. De így nem kell megtanulnunk programozni vagy integrált áramkört tervezni, ha használni akarjuk a telefonunkon a Snapchatet.

A tájékozatlanság akkor válik veszélyessé, ha az alultájékozott személy a politika területére merészkedik. A vécét lehúzhatjuk, anélkül, hogy értenénk, hogy működne. De milyen alapon ellenezzük vagy támogatjuk a bevándorlás tilalmát? Ez a téma pár fokkal bonyolultabb egy vécécsészénél.

A téma nem ismerete általában nem gátja a véleményalkotásnak. Sloman és Fernbach felidéztek egy 2014-es tanulmányt, amit röviddel azután készítettek, hogy Oroszország annektálta a Krímet. A résztvevőket arra kérték, írják le, hogy kéne reagálnia a történtekre az Egyesült Államoknak, és hogy jelöljék be Ukrajnát egy vaktérképen. Érdekes összefüggést figyeltek meg: minél kevésbé tudta valaki, hogy hol van Ukrajna, annál inkább támogatta a katonai beavatkozás ötletét. (Érdemes megjegyezni, hogy a résztvevők többségének fogalma sem volt róla, hol van Ukrajna: átlagosan háromezer kilométert tévedtek, ami nagyjából a Kijev–Madrid-távolság.)

A vécécsészés kísérlet akkor vált igazán érdekessé, amikor Sloman és Fernbach a mindennapi használati tárgyakat politikai témákra cserélték. Egy 2012-es tanulmányban arra kérték a résztvevőket, hogy foglaljanak állást több kérdésben. Jó lenne egy egyszereplős egészségügyi rendszer? Nem kéne teljesítményalapú bérezést kapniuk a tanároknak? A résztvevőknek jelölniük kellett, hogy mennyire értenek egyet az egyes állításokkal. Ezután megkérték őket, hogy fejtsék ki a lehető legrészletesebben, hogy mivel járna ezeknek a bevezetése.

Itt már sokaknak problémái voltak. Amikor ezután újra megkérték őket, hogy értékeljék újra a nézeteiket, az egyetértés és az elutasítás mértéke sokkal kevésbé lengett ki. Amikor látták, hogy nem tudnak valamit bizonyítani, rögtön kevésbé voltak vehemensek.

Sloman and Fernbach szerint ez reményre ad okot. Ha mindenki több időt töltene azzal, hogy találgatás helyett elgondolkozik rajta, milyen következményekkel járna az ötletei gyakorlatba ültetése, rájönnénk, hogy sok területen mennyire tudatlanok vagyunk. Könnyebben eloszlana a mélység ismeretének illúziója, ha szembesülnénk a saját sekélyességünkkel.

Hagyomány kontra tudomány

Az új ismeretek befogadását és új nézőpontok elfogadását sokszor a hagyományok gátolják meg. A csodagyereknek tartott ázsiai diákok nem a bőrszínük, hanem a szorgalmuk miatt kapnak jobb jegyeket, de ez a szorgalom sok esetben a szülői szigorból fakad. Az emiatt felgyülemlő stresszt nem vezethetik vissza a szüleikre, nem tudnak belőle lázadással kitörni. A nyugati individualizmus arra biztat, hogy álljunk ki magunkért, de a kínai hagyományok mást mondanak: ott a konfucianizmusig visszamenő ősi törvény a felmenők tisztelete. A kínai család működése és a kínai államszervezés – egészen a szocialista hatalomátvételig – egymás analógjai voltak; hasonlóan ahhoz, ahogy az iszlám törvényalkotás jogszabályokká formálja a vallási törvényeket.

Ahol a gyakorlatiasság és a morális meggyőződés kéz a kézben járnak, ott nehezebb új információkra hivatkozva felborítani az illető meggyökeresedett világképét. A fenti példák esetében az érintettek azért utasíthatják el a racionális javaslatokat (ne hordjanak hidzsábot, egyenek disznóhúst, lázadjanak föl a szüleik ellen), mert az elméletet évezredek óta tartó működőképesség igazolja. Ugyan hogy befolyásolhatná egy új információdarabka több ezer év tapasztalatát? Vagy akár az illető életének néhány évtizedéét?

A tudományos módszertan nem mindig alkalmazható a való életre. A tudománynak épp az a célja, hogy ezeket az ellentmondásokat kiszűrje. Egy laborvizsgálatban nincs helye az elfogultságnak: ugyanannak a kísérletsorozatnak ugyanolyan eredményei lesznek New Yorkban és Tokióban is, és a kísérleteket végző tudósoknak nem áll érdekükben megerősíteniük vagy cáfolniuk ezeket az eredményeket. A tudományos módszertan azért hatásos, mert kiszűri az emberi gyengeségeket. Az egyének leragadhatnak, a tudomány viszont halad előre.

hear-no-evil-monkey

A pszichiáter Jack Gorman és lánya, a közegészségügy-szakértő Sara Gorman közös könyvükben – Denying to the Grave: Why We Ignore the Facts That Will Save Us – megpróbálták áthidalni a szakadékot aközött, amit a tudomány és az egyén állít. Gormanék főleg amiatt aggódtak, hogy a tévképzetek nemcsak bizonyíthatóan tévesek, hanem egyes esetekben akár halálosak is lehetnek. Ilyen például az a nézőpont, ami szerint az oltás veszélyes – pedig az oltást elkerülni az igazán veszélyes. Az immunizáció a modern gyógyászat egyik csúcsteljesítménye. De nem számít, hány tudományos tanulmányt végeznek az oltások biztonságosságáról, és hogy nincs összefüggés az immunizáció és az autizmus között, az oltáselleneseket ez nem győzi meg semmiről.

(A philadelphiai gyermekkórház igazgatója, Paul Offit gyakran felidézi azt az esetet, amikor a felesége, Bonnie egy oltást akart beadni egy kisgyereknek, aki rohamot kapott – alig néhány perccel azelőtt, hogy megkapta volna az oltóanyagot. Offit szerint ha a gyerek az injekció beadása után kapott volna rohamot, a szülőket semmilyen tanulmány nem győzte volna meg róla, hogy a gyerekük nem az oltástól lett rosszul.)

Gormanék szerint a ma önpusztítónak nevezett viselkedés egykor valóban adaptív volt. Hogy nem tudunk leszokni róla, annak pszichológiai okai vannak. És nem szabad megfeledkezni az élvezetről sem. Több tanulmány igazolja, hogy ha a nézeteinkkel egyező információval szembesülünk, az kellemes érzést okoz: az agy ilyenkor egy kis dopaminlökettel jutalmaz minket. Ugyanez történik a kokainistákkal is szerhasználat közben – csak itt az érintettek az önigazolástól tépnek be.

Gormanék nemcsak a gondolkodás és a viselkedés történetét katalogizálják: szeretnék kijavítani a hibáit is. Szerintük kell lennie egy olyan módszernek, amivel az emberek meggyőzhetők róla, hogy az oltás jó a gyerekeknek, a fegyvertartás meg veszélyes. (Széles körben elterjedt, statisztikailag viszont kimutathatatlan nézet, hogy a lőfegyver birtoklása növeli a biztonságot.) Csakhogy eközben ők is belefutottak az általuk ismertetett problémába. A tények ismertetésével nem lehet másokat meggyőzni, mert ezeket egyszerűen félresöprik. Célszerűbb az érzelmekre hatni – bár tény, hogy ez pont a tudományos megalapozottságnak tenne keresztbe.

Tanuljunk meg vitatkozni

Ethan Porter és Thomas Wood tanulmánya szerint a backfire effect nem kizárólagos és nem is túl gyakori jelenség. Porter és Wood összesen 36 témakörben vizsgálta 8100 résztvevő véleményét politikai témákban. A vitatott témák közül csak az iraki tömegpusztító fegyvereknél észlelték a backfire effect hatását, de összességében azt tapasztalták, hogy a résztvevők fogékonyak a tényekre, még akkor is, ha azok ellentmondanak az ideológiai meggyőződéseiknek.

De ezzel nemcsak a politikatudomány szakértőinek kell foglalkozniuk: ez a téma alapvetően arról szól, hogy hogyan kell megvívni egy nyilvános vitát. Ennek az alapjaival jó, ha magunk is tisztában vagyunk – ki tudja, hátha egyszer itt, Magyarországon is szükség lesz rá, ahol az emberek David Hume-mal fekszenek és René Descartes-tal ébrednek.

Mit tehetünk a meggyőzhetetlen emberekkel szemben?

  • Próbáljunk érzelemmentesen hozzáállni a vitához.
  • Vitatkozzunk, ne támadjunk. Semmi ad hominem vagy ad Hitlerum.
  • Hallgassuk figyelmesen a másikat, és próbáljuk pontosan megfogalmazni az érveinket.
  • Tartsuk tiszteletben a másikat.
  • Vegyük tudomásul, hogy a másik miért tart ki a véleménye mellett.
  • Próbáljuk érzékeltetni, hogy az új tények nem szükségszerűen járnak együtt a világnézet megváltoztatásával.

Egyáltalán nem biztos, hogy ez garantálni fogja a sikert, de tiszta lelkiismerettel ez minden, amit megtehetünk. És persze figyeljünk oda saját magunkra is; hátha kiderül, hogy mi vagyunk azok, akik csökönyösen figyelmen kívül hagyjuk a tényeket.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)