Terápiához nem jut, inkább gyógyszerezi magát a magyar társadalom

Bár a lelki és testi egészséghez való jogot elvileg az alaptörvény garantálja, a valóság máshogy fest: a mentális zavarok, pszichiátriai betegségek esetében a magyar egészségügy tömegesen hagy ellátatlanul vagy gyógyszeres tüneti minimálkezeléssel embereket – a lelki egészség a gyakorlatban nagyrészt csak annak jár, akinek telik rá. A rendszerszintű negligálás már csak nemzetgazdaságilag is értelmetlen: a kezeletlen depresszió tízszer annyiba is kerülhet, mintha érdemi terápiás lehetőségek állnának rendelkezésre.

A magyar lakosság 13 százaléka mutat középsúlyos depressziós tüneteket, a szorongásos zavarokkal együtt mérvadó adatok szerint ez 20 százalék, és máris 2 milliós számnál vagyunk egy nem egész tízmilliós országban. És akkor a skizofréniával, bipoláris zavarokkal, egyebekkel küzdőket még nem is számoltuk. Ha az érintettek közül csak minden második kerül az állapota miatt táppénzre, akkor az a becslések szerint havi 41 milliárd forint kifizetést jelentene az állami büdzséből, és ebben még nincsenek benne a kieső munkaórák miatti elmaradt befizetések és a GDP-csökkenés.

Ha ők mind járnának pszichoterápiába, annak összköltsége mai piaci áron számolva havi 5 milliárd forint alatt lenne – tizedannyiba kerülne tehát a tömegesen hozzáférhető terápia, mint ma a kezeletlen depresszióé. A számok egy pénteki konferencián hangoztak el a Francia Intézetben, az Eljut-e a pszichoterápia a rászorulókhoz? című esemény kérdésére tehát a válasz elég egyértelmű: ugyan, dehogy jut el, illetve csak nagyon kevesekhez. Elsősorban azokhoz, akik azt képesek megfizetni – miközben manapság egy átlagterapeuta már simán elkér 8-10 ezer forintot egy 45 perces szeánszért. Nem kell tehát nálunk attól tartani, hogy valamiféle, mondjuk Woody Allentől ismerős „terápiás társadalom” jönne létre, ahol boldog-boldogtalan tölti szabadidejét a pszichológusnál; nálunk az sem jut hozzá a szükséges ellátáshoz, akinek elemi szüksége lenne rá.

Igény pedig, ha sokan még mindig szégyellik is azt bevallani, ilyesmivel orvoshoz fordulni, lenne rá. Már az is egyértelmű jelzés, hogy arányaiban az egész EU-ban nálunk a legtöbb az onkológiai és a szív- és érrendszeri okokból bekövetkező halálozás (mindkettő összefüggést mutathat lelki problémákkal), és bár az öngyilkosságok számát sikerült a rendszerváltás óta jelentősen visszaszorítani, a depresszió népbetegség, a pszichiátriai osztályok pedig tele vannak alkoholistákkal.

Ezzel a jövedelmi kategóriával akár még jól is érezhetnénk magunkat a bőrünkben. De nem ezt tesszük

– mondta a konferencián dr. Perczel-Forintos Dóra (az idézett költségbecslések is a Semmelweis Egyetem klinikai pszichológus tanszékvezetőjétől származnak), megemlítve az simert tényt, hogy az élettel való elégedettség skálán Magyarország nagyon lent van, miközben a hasonló jövedelmű csehek és szlovákok például jóval följebb.

A depresszió a legnagyobb népbetegség

„A depresszió és más mentális zavarok mellett eltörpül a droghasználat is. A WHO 2020-ra azt jósolta, hogy világszinten a depresszió a második legnagyobb betegség lesz. Ez azonban kiesett munkaórák szerint már 2013-ra bekövetkezett. A depresszió világjárvány, akkor is, ha csak találgatni tudjuk, hogy ez pontosan mitől van” – tette ehhez hozzá Purebl György, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke, majd felsorolt néhány gyakran említett lehetséges okot: információs túlterhelés, a munka és a magánélet közötti egyensúly megbomlása, tartós stressz, az identifikációs pontok elvesztése, a cirkadián ritmus megzavarodása – utóbbi probléma jelentőségét mutatja, hogy ennek kutatásáért járt az idei orvosi Nobel is, pedig azt egyébként nem nagyon szokták alapkutatásokra adni. A depressziós világjárványra, mint Purebl mondta, másoknak egyszerűbb magyarázata van: eszerint ma is egy vadászó-gyűjtögető testben élünk, amihez tartozik egy XXI. századi agy, és nem telt el elég idő ahhoz, hogy a modernitáshoz biológiailag alkalmazkodjunk – eszerint a depresszió legfőbb oka a mozgáshiány. De ott van a vágyak és a tényleges lehetőségek távolsága is:

A mi kultúránk elvileg nagyon toleráns, de a felszín alatt muszáj fiatalnak, sikeresnek és gazdagnak lenni, miközben a nagy többségnek ez nem adatik meg.

A Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány által szervezett konferencia tulajdonképpen egy közérdekű adatigényléssel indult. Oriold Károly a NEAK-tól kérte le a hivatalos számokat, és azok valóban elég tanulságosak. Az adatok szerint Magyarországon összesen 560 ezer pszichiátriai beteg van, ennyien kaptak ilyen jellegű diagnosztikai besorolást. Megoszlás szerint közöttük leggyakoribb a

• szorongás (160 ezer ember);
• az ismétlődő depresszív zavarok (70000 fő);
• a depressziós epizódok (60000);
• a skizofrénia (35 ezer);
• a súlyos stressz által kiváltott reakció (25 ezer);
• és a bipoláris affektív zavar (22 ezer fő).

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a becslések szerint további másfél milliónyian lehetnek azok, akik a problémáik ellenére soha nem jutnak el orvoshoz vagy szakemberhez, nem diagnosztizálják őket, a helyzet még sokkal súlyosabb.

Az óriási számokhoz képest pszichoterápiás kezelést mindössze 93 ezren kapnak, a hivatalos adatok szerint átlagosan valamivel több, mint három alkalommal. Családterápiába 1700-an, csoportterápiába alig kétezren jutnak el. A többiek? A nagy többség megkapja az antidepresszánst az orvostól, és az egészségügyi rendszer részéről ezzel az ügy le van tudva. Évente 480 millió Xanax és Frontin tabletta, 80 millió Rivotril fogy Magyarországon – évi átlag 60 tabletta nyugtatót, szorongásoldót eszik meg tehát az átlagmagyar, a csecsemőket is beleszámítva.

Miközben ezekre a gyógyszerekre évi 6,4 milliárd forintot költünk, az összes pszichoterápiás beavatkozásért az állam alig tizedannyit, 662 millió forintot fizet.

Az OEP fillérekkel támogatja ezeket a gyógymódokat

– mondta a konferencián Oriold Károly.

Oázisok egy hazug pszichosivatagban

Bár a magyar állam 18 különböző pszichoterápiás beavatkozást ismer el, a hatósági támogatás olyan alacsony, hogy államilag támogatott terápia a gyakorlatban alig-alig létezik. Erről OEP-pontok döntenek, egy-egy pszichoterápiás alkalomra pedig csak 1500-2500 forint körüli összegeket lehet elszámolni, ami azt jelenti, hogy pusztán financiálisan nézve minden egyes államilag finanszírozott terápia ráfizetést jelent az intézmény számára. Hogy mennyire komoly problémák vannak a finanszírozással, az leginkább Vizi János, a Nyírő Gyula Kórház osztályvezetőjének szavaiból derült ki, aki az egészségügyben közismert adminisztrációs hazugságkényszereket foglalta össze egy erős mondattal:

Mi azt hazudjuk, hogy milyen beavatkozásokat végeztünk el, az OEP meg azt hazudja, hogy ki lehet hozni annyiból, amennyit adnak.

Ennek megfelelően főleg vidéken sok helyen nagyon nehéz hozzáférni az ellátáshoz. „TAJ-számra elérhető pszichoterápiás ambulancia csak annyi van az országban, mint a fehér holló. Néhány ilyen oázis létezik az országban” – tette hozzá saját előadásában Simon Lajos, a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájának docense, hozzátéve, hogy mivel hozzájuk a kliensek általában már gyógyszerekkel felvértezve érkeznek, nem kis feladat önmagában a gyógyszerekről való leszoktatás sem.

A nyolcvanas években még kilenc fekvőhelyes intézmény volt Budapesten, ahol rezsimszerű, komplex pszichoterápiás ellátás folyt, ezekből mára maradt összesen három: Tündérhegy, a Thalassa Ház és a Semmelweis Egyetem klinikája. Vidéken összesen még kettő van.

A pszichoterápiás osztályokat kiköltöztették, az épületeket konfiskálták, majd eladták

– foglalta össze tárgyszerűen a hanyatlástörténetet Harmatta János. „A kilencvenes évekig az államnak volt ellátási kötelezettsége, akkor megszüntették. Most már simán bezárhatnak egy osztályt, és pszichoterápiás helyeket sem kötelező létesíteni” – mondta az egyik oázis, a Tündérhegyi pszichoterápiás osztály vezetője.

Államilag fizetett magán?

A pénzhiány persze az egészségügy más ágazataira is igaz, a pszichoterápiának azonban két szempontból is speciális a helyzete: egyrészt, a közegészségügyön belül Magyarországon még ma is margón van, másrészt pedig kisebb lehet a helyzete rendezésére irányuló társadalmi nyomás amiatt, hogy a jobb érdekérvényesítő erejű fizetőképes kliensek megszokták, hogy alapból magánterápiákra járnak. A hagyományos, szomatikus gyógyászat felől nézve a pszichoterápia nem illik bele az orvoslás megszokott kereteibe, az orvosok egy része lenézi a terápiát; annak egyediségét, szervezeti önállóságát pedig sokszor maga a nagy intézmény veszélyezteti, ahová tartoznak. A terápiára még ma is teljesen életidegen szabályok vonatkoznak – semmi értelme például annak az ÁNTSZ-es előírásnak, hogy 120 centis magasságig csempe borítsa a terápiás helyiség falát, hiszen éppen egy kevésbé medikális környezet és atmoszféra segítené inkább elő a megfelelő terápiás helyzet kialakítását – és ez csak egy apró példa a sok közül.

Miközben állami pszichoterápiás helyre némi túlzással csak annak van esélye eljutni, aki akut krízishelyzetben, konkrét szuicid állapotban van és/vagy jó kapcsolatrendszere, vagy véletlen szerencséje folytán képes elérni, hogy felvegyék a nagyon kevés helyre (Budapesten jelenleg összesen 112 kórházi ágy áll rendelkezésre a komplex ellátást nyújtó pszichoterápiás rezsimek szerint működő osztályokon), a terápiás magánszektor virágzik, ezt azonban természetesen nagyon sokan nem képesek megfizetni. Ezért a szakmában évtizedes vágy, de inkább utópia, hogy az OEP-nek kellene legalább részlegesen fizetni a magán pszichoterápiák után, amivel többek számára lenne az ellátás megfizethető. Egy ilyen kofinaszírozós modell bevezetése azonban az egész mai magyar egészségügyi rendszer alapjait kezdené ki.

„Az államilag fizetett magánterápiának jelenleg nincs semmi realitása, inkább kis lépésekben kell próbálni haladni” – mondta a konferencián Purebl György, hozzátéve, hogy azért a pszichoterápia az EU-ban máshol is erősen alulfinanszírozott, Skandinávia és Németország kivételével sehol nincs rá elég pénz, és mindenhol hatalmas várólisták vannak. „Bár tudjuk, hogy mi működik, vannak jó hatékonyságvizsgálatok a pszichoterápiás módszerekről, a lehetőségekhez mégsem férünk hozzá, mert szűk a keresztmetszet.”

Vannak jó eszközök, mehetnénk akár autóval is, de ehelyett szamárral járunk.

Pszichés segítség a háziorvosnál

Gigantikus rendszerátalakítás nélkül is lehet azonban tenni néhány dolgot. Purebl a WHO részletesen kidolgozott javaslatait idézte a pszichoterápiás ismeretek, akár otthon is alkalmazható technikák terjesztéséről, mert ugyan „nem az öndiagnózis a cél”, a lehetőségek ismerete sokat segítene. „Még mindig azt hiszik, hogy a pszichoterápia ilyen beszélgetős dolog, aztán majd valami történik. De nem történik anélkül valami, hogy én, a beteg, nem teszem bele a magamét” – mondta a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke. Bár ő úgy látja, van pozitív változás a beidegződésekben, már nem érzik annyian szégyennek a pszichológust és általában a saját magukkal való foglalkozást (a nap folyamán ugyanakkor azt is lehetett hallani, hogy Észak-Magyarországon egy svájci modell szerinti kísérleti ellátás éppen azért vallott kudarcot, mert az emberek még a fogyasztó programra sem mertek bemenni, csak miután átkeresztelték azt zumbára), így is tömegével vannak olyanok, akiket azért nem diagnosztizálnak súlyos problémáik ellenére sem, mert a stigmától való félelmükben eszükbe sem jutna ilyesmivel orvoshoz menni.

Ebben sokat segítene, ha elég lenne mondjuk a háziorvosi rendelőn belül egy másik szobába átmenni, és például a pszichiátriai gondozókat átneveznék mentálhigiénés központokká. Ezt javasolja legalábbis Perczel-Forintos Dóra, a Semmelweis Egyetem klinikai pszichológus tanszékvezetője, aki a brit példát emelte ki. Ott egy komplex programmal sokat javítottak az elmúlt tíz évben a pszichoterápiák elérhetőségén, a minőségén, megnövelték a konzultációs kapacitást és sokkal jobb lett az utánkövetési rendszerük is. Mindezt nem nagy intézetekkel, inkább a közösségi ellátás fejlesztésével csinálják, és Perczel-Forintos Dóra szerint nálunk sem tök új intézményeket kellene létrehozni, hanem a meglévő, működő hálózatokat fejleszteni: nagy kórházak helyett a rendelőket, az elsődleges és a másodlagos szinteket, elérhetővé tenni sokkal több alacsony küszöbű terápiás ellátást, és kialakítani egy érdemi visszajelző rendszert, mert a legtöbb helyen ma azt sem tudják módszeresen figyelemmel követni, hogy javult-e a kezelés után egy depressziós páciens állapota.

Az alacsony küszöbű ellátás bevezetésére vannak modellkísérletek Magyarországon is, a legígéretesebbnek a „norvég lelki projektet” tartják. Ez egy norvég mintára létrehozni kívánt országos mentális prevenciós hálózatot jelentene, a projekt azonban a Norvég Alap elleni kormányzati támadás után évekre befagyott. Az eredetileg tervezett 30 helyszín helyett végül hat helyen létesült ilyen közösségi ellátási központ, de még mindig él az elképzelés, hogy minden járásban felállítsanak egy hasonló intézményt.

Erről Csányi Péter, az Emmi Népegészségügyi Főosztályának vezetője beszélt, és a konferencia résztvevőit, vagyis a terápiás szakmát láthatólag már az a tény önmagában is örömmel töltötte el, hogy a kormányzat részéről egyáltalán van párbeszéd. Csányi ráadásul támogatónak számít: bár az alapproblémával, a finanszírozással kapcsolatban ő sem tud ígérni semmit, azt megerősíti, hogy ők is szeretnék javítani a szélesebb hozzáférést, és azzal is kezdeni valamit, hogy nagyon sokakat ma nem is diagnosztizálnak. „A cél, hogy ne csak beutalóval, hanem alacsony küszöbű ellátásokkal is elérhető legyen a pszichoterápia. Több lelki egészségpontra van szükség, közelebb kell vinni a szolgáltatást a kliensekhez” – mondta Csányi, ami tekintve hogy vidéken nagyon sok helyen ma ezek az eljárások az állami rendszerben lényegében elérhetetlenek, fontos, de elég távoli célkitűzésnek hangzik. Sok idő nincs, mert mint az egyik hozzászólásban is elhangzott:

Nem lenne jó megvárni, hogy a potenciális kliensek pszichiátriai tüneteket produkáljanak.