Natália
-3 °C
8 °C

Nem lesz nyugdíjasház

2006.10.13. 07:55
Össztűz zúdult az elmúlt évben a Magyar Tudományos Akadémiára. A gazdasági miniszter szerint nem elég hatékony, viszont nagyon sokba kerül a patinás tudományos szervezet. A tudományipar néhány szereplője szerint nem alkalmazható, nem forintosítható az akadémiai kutatóintézetekben zajló kutatás, a külföldön dolgozó magyar kutatók arra panaszkodtak, hogy az MTA szabályai lehetetlenné teszik a hazatelepülést. Meskó Attilát, az MTA főtitkárát a tervezett reformintézkedésekről faggattuk.

Kóka János a Nature-nek azt nyilatkozta, hogy az Akadémián több millió eurót költenek el évente, eredménytelenül. Akkor mire megy el a pénz?

Több tízmillió eurót költünk el évente, tavaly 35 milliárd forint volt a költségvetésünk. Az Akadémia a teljes magyar tudományosságért érez felelősséget, és anélkül hogy valaki látná, hogy mi a konstrukció, milyen célokra mennyi pénz megy el, nagy bátorságot igényel, hogy ilyen sommás véleményt fogalmazzon meg.

Az Akadémia költségvetésének körülbelül egyharmada a felsőoktatás támogatására fordítódik, a tiszteletdíjakból, a doktori díjból, a Bolyai ösztöndíjból többségében az egyetemen működő kollégák részesülnek. Az akadémiai kutatóintézetekben kis számban dolgoznak akadémikusok, akadémiai doktorok és Bolyai-ösztöndíjasok. Tehát több mint kétharmada ezeknek az összegeknek a felsőoktatásban működő tudományos elit támogatására fordítódik.


Fotók: Kövári Zoltán

Az Akadémia költségvetési keretein belül van ezen kívül az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok - a szerk.), amelynek működésébe az Akadémia vezetése sohasem szólt bele. Az OTKA pályázatainak több mint kétharmadát is egyetemeken dolgozó kutatók nyerik el.

Végül tekintsük át a támogatott kutatócsoportok rendszerét. Jelenleg 171 támogatott kutatócsoport van, 2007 januárjától már csak 79 lesz; de a támogatás összege változatlan marad, nagyjából kétmilliárd forint.

Ha ezeket az adatokat összesítjük, akkor láthatjuk, hogy nagyjából 11 milliárd forint az, ami közvetlenül az egyetemi szférát támogatja. De ezen túl is vannak olyan intézmények, például az Akadémiai Könyvtár, ahová nemcsak az akadémikusok járnak be, hanem döntően egyetemi-főiskolai hallgatók, oktatók használják. Számos tudományos társaságot támogatunk, sok nemzetközi társaságba fizetünk tagdíjat. Könyveket és folyóiratokat adunk ki, és - természetesen - nem csak az akadémiai intézetekben dolgozók műveit. Tehát a költségvetésünk egyharmadából az egyetemi és közgyűjteményi szférát, általában a magyar tudományosságot támogatjuk.

Mire fordítják a másik kétharmadot?

Miután a költségvetésünk egyharmada elment az egyetemekre, van rengeteg további intézmény is, amit fenn kell tartani, ami embereket, dologi költséget jelent. A könyvtárakat nem fogom bezáratni, a külföldön működő irodákat nem fogom becsukni, és nincs szándékomban lemondani mondjuk a Microsoft-licencet, amit minden intézetben használnak. A legfontosabb, hogy van egy intézethálózatunk, ami több mint ötezer ember munkahelye, akiknek én szeretném, hogy legyen fizetésük, ki kell fizetnünk utánuk a járulékokat, és szeretném hogy működjenek, ami szintén pénzbe kerül. Szinte az utolsó fillérig be van osztva a költségvetésünk, nulla körüli mozgásterem van.

A költségvetésünk nem elegendő az intézményekben a fizetések és a járulékok kifizetésére, tehát ha nem volna komoly bevétel máshonnan, le kellene csökkentenem az intézetekben a létszámot. Ez viszont nem akarom megtenni, és nem azért, mert megalomániás vagyok, hanem az ország érdekében, ugyanis Magyarországon az ezer munkavállalóra eső kutatók száma körülbelül az európai átlag fele. A kutatók számát emiatt nem csökkenteni, hanem növelni kell, és azért tudjuk ezt megtenni, mert számos európai uniós, külföldi és más belföldi pályázatot nyernek el az intézeteinkben dolgozó kiváló kutatók.

Miért van szüksége a magyar tudományos elitnek egy elit nyugdíjasházra? 

Nem lesz nyugdíjasház. Nincs mód rá immáron, a gazdasági helyzetünk nem teszi lehetővé. A terveket valóban bemutattam a közgyűlésen, mert odáig jutottunk el a projekttel. Ez egy régi történet. Amikor először betévedtem az Akadémiára, éppen a nyugdíjasházról volt szó. Idős akadémikusok nyugdíjasházat óhajtottak. Aztán mikor a tudomány doktora és egy tudományos bizottság elnöke lettem, részt vettem a közgyűléseken, mi került szóba előbb-utóbb? Hogy legyen már nyugdíjasház. Később levelező, majd rendes tag lettem, és még mindig nyugdíjasházat akartak.

Amikor főtitkárhelyettes lettem, az akkori főtitkár azt mondta, hogy itt három dolog nem fog megvalósulni, és ebből az egyik a nyugdíjasház. Emiatt én nagy ügybuzgalommal próbáltam a nyugdíjasház ügyét előrevinni, és odáig jutottam el, hogy egy 12. kerületi telkünkről a ráépített házakat és lakóikat próbáltam a polgármester segítségével máshová elhelyezni, és készítettünk egy előzetes tervet is. A polgármester beleegyezése megvolt, a fedezet egy része is megszerezhetőnek látszott, gondoltam, hogy az idős akadémikusok hadd legyenek boldogok, hogy a több évtizedes vágyuk beteljesül, és lesz egy nyugdíjas házuk.

Azonban ez már tavaly májusban eléggé kétesélyes volt, és azóta az ország gazdasági helyzete olyanná vált, hogy elképzelésünket nem valósíthatjuk meg. Még nem épült meg semmi, és a belátható jövőben nem is fog. Szép álom volt, de nincsenek meg az objektív feltételei. Úgyhogy az ezen való mosolygást abba lehet hagyni.

Az OECD 2005-ös ajánlásai mégis erősen kritizálják az MTA intézményrendszerét, benne az életfogytig adományozott, folyamatos teljesítménytől független, havi 400 ezer forintra rúgó akadémikusi díjazási rendszert. Egyes számítások szerint a 365 akadémikus éves szinten hat Nobel-díjnyi javadalmazásban részesül, miközben más országokban a tudományos akadémiák tagjai tagdíjat fizetnek, nem pedig állami pénzt kapnak.

Ez nem kiemelt javadalmazás. Egy kutató az EU tizenötök bármely országában, amikor elkezdi a munkásságát, nagyjából 2000 eurót keres, és elég hamar, öt-tíz év múlva eléri a 3000 eurót. A vezetők, akikkel az akadémikusok összehasonlíthatók, havonta 5-8000 eurót keresnek. Szeretném, hogy a fiatalság lásson maga előtt valami kívánatos, kiemelkedő teljesítménnyel elérhető célt, és ne azt hogy a pályája csúcsán esetleg kap 1800 eurót és vége, hanem tudja, hogy érdemes Bolyai ösztöndíjasnak lenni, aztán tudomány doktora disszertációt írni, majd, mondjuk, 50-60 éves korában előbb levelező taggá, később rendes taggá válni. Mert akkor megkapja ezt a bizonyos pótlékot, aminek a nettó értéke a levelező tagnál mondjuk 1000, rendes tagnál 1300 euró, és ezzel a meglévő 1800-at kiegészíti. Muszáj a tudományos elitnek egy perspektívát adni, mert az ifjúság egy pillanat alatt el tud innen távozni. A magyar intézeti igazgatók, ha csak az alapjuk volna, nem érnék el a havi 2000 eurót.

Az se normális, hogy az egy főre eső magyar GDP megközelíti az uniós átlag kétharmadát, a kutatói fizetés viszont csak az egyötöde. És akkor a munkafeltételekről, az infrastruktúráról még nem is beszéltünk. Pedig emiatt mennek el az emberek, nem azért, mert kiutálja őket valaki.

Pedig néhányan mégis ezt mondják: a külföldön dolgozó magyar kutatók és az MTA konfliktusát a sajtóban nyíltan felvállaló Szabó Csaba farmakológus szerint a kritikán aluli bérezésen túl az is probléma, hogy a magyar tudományos elit kontraszelektált, a tehetség nem érvényesülhet.

Ez nem igaz. Szabó Csaba munkásságát ismerem, már 32 éves korában megkapta a tudomány doktora címet az Akadémiától, nem igaz hogy diszkrimináltuk a modora miatt, ami pedig nem azóta romlott el. A fiatal kutatók európai ösztöndíjára is felterjesztettük ezelőtt két évvel, de a brüsszeli bizottság nem ítélte meg neki. Azóta két másik fiatal kutatót is felterjesztettünk, és ők mindketten meg is kapták. Ezek után az orvosegyetem hazahívta, a rektori fizetés háromszorosát és teljesen szabad kezet kapott, és elnyert egy, a magyar viszonyokhoz képest óriási összegű NKTH (Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal - a szerk.) pályázatot.

Ekkor az volt a bánata, hogy nem nevezték ki azonnal egyetemi tanárnak. Én 35 évesen adtam be a doktori dolgozatomat az Akadémiához és három évig tartott míg elbírálták, 40 éves lettem, mire egyetemi tanárnak kineveztek. Ezt azért nem sietik el, a szabályzat szerint előbb habilitálni kell. Szabó nem óhajtott habilitálni, olyan új szabályokat akart, amik senki másra nem érvényesek. Ha egy évig tanított volna, és aztán habilitál, negyvenéves korára szintén egyetemi tanár lett volna. Ő viszont azt választotta, hogy sértődötten elmegy. Ez egy személyiségjegy nála.

Szabó Csaba nemcsak a személyét érintő kérdésekben állt nyilvánosság elé, széleskörűen bírálta az Akadémiát. Elavult, autoriter, bürokratikus, nem elég hatékony és a privilégiumait őrző szervezet képét festette.

Sommásan azt kell mondanom, hogy nem volt igaza. Néhány fogyatékosságunk van, ezeken szeretnénk változtatni, de én úgy értékelem - ismervén az ágazati kutatóhelyeket, az egyetemeket, a nemzetközi adatokat -, hogy az MTA most egy még meglévő, egybefüggő, jól vezetett, jól működő tudományos szervezet. Az Akadémián körülbelül a magyar kutatók egyhatoda működik, tizenötezerből körülbelül kétezerötszázan. Ugyanakkor az összes magyar tudományos publikáció körülbelül fele az Akadémián működő kutatóktól származik, negyvenegynéhány százalék az összes publikációban, és csaknem ötven százalék a hivatkozásokban.

Tehát ez az egyhatod körülbelül ugyanannyit produkál, mint a másik öthatod. Ezért merem azt állítani, hogy az MTA eredményes, jól működő testület, az ország egyik értéke. A világ egészével összehasonlítva is a legtöbb tudományterületen a világátlag fölött van a publikációk száma, néhány területen pedig a hivatkozások száma és az impaktértéke messze fölötte. Nincs olyan, amiért szégyellni kellene magunkat.

Az MTA 2005 végén nyilvánosságra hozott stratégiájában mégis úgy fogalmazott, hogy szabadalmak tekintetében az 1990-ben még elért jó eredmények harmadára estünk vissza, a sereghajtók csoportjába kerültünk.

Ebben az is közrejátszik, hogy nagyon sok esetben a gyárak, például a gyógyszergyárak, nem egyeznek bele, hogy a közreműködő akadémiai kutatóintézet benne legyen a szabadalomban. Az érintett kutatót beveszik, de az intézményt nem. Tehát rengeteg olyan szabadalmunk van, amiben akadémiai alkalmazott szerepel, de nem mint az MTA szabadalma jelenik meg.

Szabó Csaba szerint a legtöbb egyetemen és akadémiai kutatóintézetben nincsenek szabadalmi ügyvivők, és gyerekcipőben járnak a technológiatranszfer-irodák. Így a tudományos közlemények szabadalmi bejelentések nélkül jelennek meg, a bennük levő szellemi értékek közkinccsé válnak, azokat bárki, bármelyik országban szabadon felhasználhatja.

Én 2005 májusától vagyok főtitkár, és ez volt az egyik első dolog, amin változtatni akartam. A  Magyar Szabadalmi Hivatallal egyezményt kötöttünk, tanfolyamokat szervezünk, de az előrelépéshez idő kell. Abban igaza van, hogy jobban kéne hasznosítani az eredményeinket, és remélem hogy pozitív változást hoz ez az együttműködés.

Az Akadémiával kapcsolatban gyakran elhangzik az a bírálat is, hogy a magyar tudománypolitikára vonatkozó döntéseket az Akadémia tagjai hozzák, és pozíciókba csakis az Akadémia tagjai választhatók. Kertész János akadémikus a legutóbbi közgyűlésen az OTKA az Akadémiától való függetlenítését javasolta, de ezt a közgyűlés elvetette. Miért?

Az Akadémia - sem az elnök, sem a közgyűlés, sem én - nem szól bele abba, hogy az OTKA hogyan ossza el a pénzt. Az OTKA elnökét az MTA elnöke és az oktatási miniszter együtt terjeszti fel a miniszterelnöknek, és ő nevezi ki három évre. Kertész János javaslatát nem söpörtük le az asztalról, hanem korrekt, demokratikus módon szavazásra tettük fel a kérdést, hogy az OTKA itt maradjon, vagy egy minisztériumhoz, és ha igen, melyikhez kerüljön. A kollégák rájöttek, hogy nem tudnak ennél jobb helyet találni, mint hogy maradjon az Akadémia költségvetésében, de egy olyan független státuszban, amibe az Akadémia eddig sem szólt bele, és ezután sem fog beleszólni. Egyetlen ellenszavazattal, egyhangúlag foglalt állást a közgyűlés, hogy maradjon.

Boda Miklós, a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) vezetője is úgy nyilatkozott, hogy az MTA finanszírozási rendszere a belső embereket segíti, és amikor változtatni próbált a pályázati szempontokon, leküzdhetetlen ellenállásba ütközött.

Boda Miklósnak nincs kötődése az Akadémiához, nem akadémikus, és a köztestületnek sem tagja, ő a kormányzat által az NKTH élére kinevezett elnök, akivel én korrekt, jó munkakapcsolatra törekszem. De megmondom mi az óriási különbség az MTA és az NKTH között: az NKTH az MTA költségvetésénél több pénzt oszt szét olyan módon, hogy összesen egy irodája van. Nem ugyanaz biztosítani 5830 ember munkahelyét, a teljes magyar tudományos elit működőképességét, mint beszedni az ipartól a kicsit több pénzt, és aztán szétosztani.


A nyilvános vitában az is felmerült, hogy az MTA forrásként próbálja kanalizálni a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalnál elkülönített, alkalmazott kutatásra és fejlesztésre szánt forrásokat is.

Én sohasem próbáltam kanalizálni. Természetesen nagyon örülnék és nincs kétségem, hogy jobban használnánk fel mint ahogy most történik, de én ilyet sohasem javasoltam. A kanalizálás annyit jelentene, amit Boda Miklós egyébként Vizi E. Szilveszter elnök úrnak meg is ígért, hogy az MTA és az NKTH közösen olyan pályázatot ír ki, ami konkrét gazdasági sikerekkel kecsegtet, és amiben intézetek és egyetemi tanszékek közösen vehetnének részt. Mivel én a szavát komolyan vettem, az intézetekkel beszéltem, előzetesen bekértem a lehetséges pályázatokat. Majd Boda Miklós közölte, hogy ő ezt soha nem mondta. De most rögzítem: nem kívánok tőle pénzt, csak úgy, hogy az értékes pályázatokat, amik arra érdemesek, támogassa. Akkor fognak a dolgok jól menni, ha együttműködünk.

Az NKTH és az MTA ellentétében szerepet játszik az alapkutatás vagy alkalmazott kutatás dilemmája?

A két dolog ki kell hogy egészítse egymást. Pont az a jó benne, hogy ha az Akadémia az alapkutatásokat végzi, méghozzá nemzetközileg is magas színvonalon, és ami oda jut, hogy már alkalmazásba is vehető további befektetésekkel, akkor azt az NKTH elviszi egy sikeres innováció után akár a termelésig. A két intézmény nagyon jól kiegészíti egymást, az intézmények általában akkor veszekszenek, ha ugyanazt csinálják. Nincs beleprogramozva a két intézmény alapelveibe, hogy ellentét legyen, nem tudom, hogy mitől alakult ki, én ezt már így örököltem, és szeretném megváltoztatni.

Tehát az MTA alapkutatáspárti, miközben a kormányzat részéről egyre gyakrabban fogalmazódik meg, hogy a tudományba való társadalmi befektetésnek valamiféle gazdasági hasznot kéne hajtania.

Én is az ellen vagyok, hogy csak azért kutassunk valamit, mert már húsz éve kutatjuk. Ugyanakkor az alapkutatásban a világ tudományosságát kell követni, akkor is, ha nem látszik, hogy mikor lesz abból az eredmény. Tehát én amellett vagyok, hogy az Akadémia bizonyos intézményei igenis végezzenek olyan kutatást, amiből nem lesz spin-off, nem lesz szabadalom, csak éppenséggel a tényeket megismerjük. Hogy egy nagyon egyszerű példát mondjak: globális klímaváltozás. Milyen szabadalom lesz abból? Mégis komoly jelentősége van annak, hogy nagyon sok kutatóintézetünk vizsgálja, hogyan változik a csapadékmennyiség, a napfényes órák száma, a hőmérséklet, milyen a hatása a növényzetre a különböző területeken, és esetleg tíz év múlva komoly előnyök származnak abból, hogy meg tudják mondani, milyen fajtákat érdemes termelni.

Vagy a szeizmológia. Abból sem lesz spin-off. Mégis, hogy mi hazánk földrengés veszélyeztetettsége, komoly jelentősége bír. Magyarországon ritkák a rengések, de tudnak néhány milliárd forint kárt okozni, és nem tudjuk megjósolni őket. Vagy a Csillagászati Kutatóintézet. Minden kultúrállamban van ilyen, és van egy speciális terület, a változó csillagok, amiben a mi Csillagászati Kutatóintézetünk kiemelkedő. Egy tízmilliós ország nem engedheti meg magának, hogy mindent elhanyagoljon, amiből nem lesz azonnali haszon. És akkor még a bölcsészettudományról nem is beszéltem. Abból mikor lesz spinoff? De milyen ország az, ahol nincs mondjuk értelmező szótár?

Tucatnyi spinoff cég van az Akadémia környezetében, ezek nagyon jól működnek. Nem igaz hogy nincsenek, az igaz hogy nincs elég, és az is igaz hogy vannak olyan területek, ahol soha nem is lesznek.

Ugyanakkor gazdasági jelentőséggel bír az is, hogy az Akadémia konferenciákat szervez. Nemcsak magyar, hanem európai és világkonferenciákat is, ez az országimázs szempontjából nagyon fontos, innen tudják a világban, hogy létezik Magyarország, létezik magyar tudomány. Ha csak azt számítja valaki, hogy hány vendég jön ezért ide, az is több milliárd forint. Természetesen nem az Akadémia küldetése, hogy fellendítse az idegenforgalmat, de évente több ezer külföldi jön, és az ország kedvező arcát látják.

2007-13 között az Európai Unió 54 milliárd eurót különített el kutatásfejlesztésre. Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke szerint sikeres pályázatok esetén hazánk évi 40 milliárd forintnyi összeget nyerhet el ebből a forrásból. Reálisnak tartja ezt a célkitűzést annak fényében, hogy 2002 óta mindössze 16 millió eurót nyertek az akadémiai kutatóintézetek európai uniós pályázatokon?

Vizi elnök úr becslése tisztán arról szól, hogy mi minden évben a lakossággal arányosan nyerünk ebből az alapból. De ha csak a kutatókat nézzük, az fajlagosan (ezer munkavállalóra eső kutatót tekintve) nagyjából a fele az EU átlagának, tehát nem az ország lélekszámával lesz ez arányos, hanem a kutatói létszámmal. És csak akkor, ha a magyar kutatók átlagosan ugyanolyan jók, mint az európai kutatók. Én megkockáztatom hogy igen, sőt egyes területeken még jobbak is. Szerintem évi 20 milliárd volna a realitás az egész ország számára, és ha az Akadémia ennek mondjuk az egyharmadát nyeri el, az szerintem szintén reális. Tehát az én becslésem az, hogy 6-7 milliárd évente, és ennyit el is kell nyernünk. És kívánom, hogy az ország tudományos közössége elnyerje a másik tízegynéhány milliárdot, de az Elnök úr 40 milliárdja sincs kizárva. De ahhoz az is kell hogy a kutatók létszáma növekedjen, és az infrastruktúra jelentősen javuljon.

Milyen segítséget ad az MTA a pályázatokhoz?

A főosztályt, amely korábban a Nemzetközi Tudományos Kapcsolatok Főosztálya volt, én Európai Tudományos Kapcsolatokra változtattam, és deklaráltan az a fő céljuk, hogy az EU-s kutatásfejlesztési pályázatokhoz való hozzáférést segítsék. A szakmai részletekben természetesen nem tudunk segíteni, azt a vegyészeknek, fizikusoknak, szociológusoknak kell elkészíteniük. De hogy a pályázatok elszámolásában hogyan lehet ügyesen eljárni, és tapasztalatcserében igen. Tehát általános tájékoztatást adunk a várható fejleményekről, de a konkrét pályázatírást az egyes intézményekben azoknak kell csinálni, akik pályáznak majd. És ezt egész jól csinálják. Az elején vagyunk, valami megindult, hogy ez mennyire lesz sikeres, az egy-két év múlva dől el. Mert nem  a magyar költségvetésből kéne kuncsorogni, hanem az Unióból és más helyekről kéne pénzt hozni. 

Úgy tudjuk, hogy a GKM jelenleg is dolgozik egy reformterven, hogy az MTA modernebb, hatékonyabb intézménnyé váljon. Eközben az MTA-n is dolgozik egy reformbizottság. Ismeri a GKM reformterveit?  

Én nagyon remélem, hogy a GKM nem az MTA reformján dolgozik, mivel az az MTA feladata és kompetenciája. Remélem, hogy a minisztérium egy olyan anyagot készít, ami a magyar tudománypolitika egyik szeletének megvalósítására alkalmas. Van egy ilyen anyag, ezt elküldték az akadémiának véleményezésre néhány nappal ezelőtt. És van egy másik anyag, amit Pléh Csaba főtitkárhelyettes úr alkotott, "Az európai uniós Magyarország tudománypolitikája" címmel, ez a honlapunkon is hozzáférhető. Az alapvető megállapítást már meg tudom mondani: egy évvel ezelőtt is volt kétféle anyag, majd az volt a miniszterelnök úr kérése, hogy a kétféle anyagot gyúrjuk egybe, és egy koncepció legyen. Ugyanúgy, ahogy egy évvel ezelőtt, most is az a véleményünk, hogy fölösleges újra elővenni egy anyagot, ami egyszer már össze volt dolgozva egy másikkal.

Miben állnak az Önök reformintézkedései?

Többek között a nemzetközi tudományosságban meghonosodott bírálati rendszer bevezetése, és nem csak a támogatott kutatócsoportok esetén, ahol már megtörtént, nem kis felzúdulást keltve. Idén volt egy úgynevezett elnöki keret. Ez egy kísérlet volt: az intézetek igényt jelenthettek be, és 300 millió forintot úgy osztottunk szét, hogy megnéztük hogy eddig milyen uniós pályázatokat nyertek, és milyeneket akarnak a jövőben még csinálni. Aki többet nyert, többet kapott az elnöki keretből is. Az elnöki keret egy másik részére, szintén összesen 300 millió forintra, gazdasági kapcsolatokkal, közvetlenül hasznosuló kutatásokkal lehetett igényt benyújtani, ott meg azt néztük, hogy az utóbbi öt évben a gazdasággal milyen kapcsolata volt az illető kutatócsoportnak vagy intézetnek. A titkárság sokkal többet dolgozott, mert ellenőriznünk kellett a leírtakat, és az igazgató urak sem örültek, mert azt gondolták, hogy ahogy tavaly volt, úgy legyen idén is. Ráadásul a támogatott kutatócsoporti pályázatunkon a doktorok több pályázatot nyertek el, mint a levelező tagok, és mindkét csoport többet kapott mint a rendes tagok. Sok rendes tag nem nyert, és méltatlankodtak is. Például ezek reformértékű, nem könnyű döntések voltak.

És ez nem okoz belső feszültségeket? 

Valóban  bizonyos feszültséget kelt a megváltozott működésmód. De én úgy érzem, hogy ez az Akadémiának hasznára fog válni. Számos pici lépést megtettünk, amit reformértékűnek mondhatok, de egy idő után az ember beleütközik az alapszabályba, és főleg a törvénybe. Úgyhogy az október 30-ra összehívott rendkívüli közgyűlésnek pont ez lesz a célja, hogy módosítsa az alapszabályt. Hogy tovább egyszerűsítsük az ügyvitelt, javítsuk a működést, a teljesítményen alapuló elosztást, erősítsük a nemzetközi kapcsolatokat, a felesleges bürokráciát még levagdossuk, ehhez kell a közgyűlés.

Többen keveslik a pici lépéseket, és azt mondják, hogy az egyetemek, kutatóintézetek támogatását a minőségtől és az alkalmazhatóságtól kellene függővé tenni. Mit szól ehez?

A minőséggel teljesen egyetértek, most is így próbálunk működni, minden intézetigazgató figyelmét felhívtam rá hogy a finanszírozásuknál ezt figyelembe fogjuk venni, lényegében már az elnöki keret is erre szolgált. Az alkalmazhatóság már kérdőjeles dolog, ahol ez érvényesíthető, ott jó, ahol nem érvényesíthető, ott veszélyes és hibás lenne erőltetni. A néprajz vagy nagy íróink kritikai kiadásai sohasem lesznek alkalmazhatók, ezeknek a célja az ország kultúrszintjének az emelése, amire ráfér a javulás. Furcsa módon úgy tűnik, hogy azok az országok, ahol a kultúra magasabb szinten van, gazdaságilag is sikeresebbek lesznek.

Mit tesznek az agyelszívás ellen?

Ez is finanszírozási kérdés. Nagyon remélem hogy az a negyvenegy kutató, akiknek az eddig maximum hároméves fiatal kutatói ösztöndíját meghosszabbítottuk, itt marad. Nagyon remélem hogy a Bolyai-ösztöndíj, az OTKA posztdoktori ösztöndíjai, a tudomány doktorai címek is marasztalják a kutatókat.

És ha már elmentek, de hazatérnének, beszámítják a külföldön végzett munkájukat? Vajta Gábor Dániában dolgozó embriológus a Nature-nek úgy nyilatkozott, hogy az Akadémia szabályai szinte kizárják a hazai tudományos életből a külföldön dolgozó orvos-kutatókat.  

Tizenegy osztály működik az Akadémia keretein belül, ebből egyetlen osztály volt, az Orvosi Tudományok Osztálya, amelyik a saját doktori szabályzatában bizonyos különbséget tett a Magyarországon és a külföldön dolgozó kutatók publikációs tevékenysége között. Majd amikor ez nem nagyon tetszett itt sokunknak, megváltoztatták. Nem hiszem, hogy a rendszer tökéletes, de nem rosszabb, mint mondjuk Ausztriában. Természetesen nem tudunk úgy működni, mint Finnország, Svédország vagy Németország, de olyan irányban szeretnénk haladni. És ha szépen békében hagyják dolgozni az Akadémiát, akkor ezt meg is fogja csinálni.