A fegyver, amit senki nem mert megépíteni

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

A hidegháború éveiben alaposan elszaladt a nagyhatalmak katonai fejlesztéseivel a ló - ez nem is csoda, ha egyszer a cél az volt, hogy mindenki engedje el a fantáziáját, és találjon ki olyan fegyvert, ami elrettenti a megmoccanástól is a túloldalon állókat. Akik ugyanilyen tervekkel építettek még őrültebb világvége-fegyvereket. Egy-két igazán bizarr ötletet már bemutattunk a Ma is tanultam valamit rovatban, és ma is egy ilyen következik: az amerikai Plútó-projekt, becenevén a Relülő Pajszer annyira durva volt, hogy a Pentagon is megijedt tőle, és leállíttatta a munkát, amikor kezdett körvonalazódni, mire lesz képes.

A Plútó-projekt egy nukleáris meghajtású ramjetet takart. Ez annyit tesz, hogy a rakétát hagyományos meghajtással felgyorsítják, majd beindítják a szívében elhelyezkedő atomreaktort. Ez mindenféle pajzs és árnyékolás nélkül, csak a menetszél hűtésével nagyjából 1300-1400 fokosra melegszik fel, és beindítja a ramjet-hatást: a rakéta belsejébe beáramló levegőt felmelegíti, az ettől kitágul, és hátul, a fúvókán át távozva komoly hajtóerőt fejt ki. A rakéta ezzel a megoldással nagyjából a hangsebesség háromszorosát tudta elérni, legalábbis papíron. A tervek szerint a nagyjából vasúti kocsi méretű rakéta szuperalacsonyan, a radarszint alatt repült volna, ezáltal már csak a sebességéből fakadó lökéshullám már önmagában borzasztó rombolást végzett volna a felszínen. Ehhez adjuk hozzá, hogy a meztelen atomreaktor rögtön megszórta volna sugárszennyezéssel is a területet, ami felett áthalad. És ha ez nem lett volna elég, a mérnökök 16 darab hirdogénbombának csináltak rajta helyet, amit távirányítással lehetett volna élesíteni és ledobni.

Fotó: jalopnik.com

A kísérleteket a fegyverrel 1957-ben kezdték el (külön felépítettek hozzá a nevadai sivatagban egy 21 négyzetkilométeres létesítményt tesztpályákkal), és 1961-re már egészen biztató teszteredményeket mutatott a motor, illetve sikerült kellően kicsi, könnyű, de nagy teljesítményű reaktort is készíteni hozzá. Volt még pár apró mérnöki kihívás, például az iszonyatos hőmérsékletet kibíró alkatrészek elkészítése, de némi anyagtudományi kutatás, és speciális kerámia ezen is túllendítette a projektet. A Pentagon illetékesei ekkor számba vették a Repülő Pajszer potenciális hátulütőit:

A rakétát nemigen lehet kikapcsolni, ha elindítja az ember, onnantól megy és pusztít, mint valami szuperszonikus repülő Csernobil, bónusz hidrogénbombákkal a fedélzeten.
Bár 11 ezer kilométer volt az elméleti hatótávolsága, valahogyan be kellett volna csempészni ellenséges területre, és onnan indítani, ha nem akarták, hogy útközben is lertaroljon mindent.
A védelmi minisztérium vezetése úgy ítélte meg, hogy a fegyver "túl provokatív", mivel nincs ellene védekezési mód, a szovjeteknek nem lesz más lehetősége, mint gyártani valami hasonlót - azzal meg senki nem járna jól.

A projektet így leállították, és mivel hamarosan beköszöntött az aránylag olcsón és nagy tömegben megépíthető és hatékony interkontinentális ballisztikus rakéták ideje, az amerikaiak és az oroszok inkább azokból halmoztak fel sok világvégére való arzenált. A Plútó-projekt íróasztalfiókba került, bár sok részeredményét, például a rakéta navigációs rendszerét felhasználták később.