Akár az egyháznak is igaza lehetett 400 éve Galileivel szemben

GettyImages-163240575
2016.03.21. 07:31
Zseniális önhájpolása és 19. századi mítoszok miatt képzeljük a 400 éve inkvizíció elé hurcolt Galileit a modern tudomány tiszta hősének. A történelem 1616-ban is bonyolultabb volt annál, hogy a rossz fiúk csaptak össze a jókkal; Galileinek nemcsak az egyház nem adott igazat, de a tudománytörténet egyik leghíresebb alakja a mai tudományos mércék szerint is elbukna. Tudomány és hit, modell és valóság, reneszánsz csepűrágók és a racionalitás legendái: ilyen volt a tudományos forradalom, amikor még nem forrta ki magát.

1616 márciusában az inkvizíció indexre tette Kopernikuszt és vele látszólag az egész heliocentrikus világképet, a több pápával is jó viszonyt ápoló sztártudóst, Galileo Galileit pedig felszólították, hogy hagyjon fel annak hangoztatásával, hogy a Nap áll a világ közepén, míg a Föld körülötte kering. Visszatekintve ez a vizsgálat volt az első felvonása annak, aminek a végén, 1633-ban Galileit perbe fogták és elítélték – és ami után a legenda szerint az igazságból nem engedő tudós elmondta híres „És mégis mozog...” szövegét. Bár viszonylag ismert, hogy ezt a mondatot csak 50 évvel később adták az itáliai tudós szájába, a Galileivel kapcsolatos legendák azóta is tartják magukat, annak ellenére, hogy a tudománytörténet már egy évszázada erősen vitatja ezt a népszerű Galilei-képet.

Galilei a közfelfogásban és több irodalmi feldolgozásban (például Németh László drámájában is) az egyházi hatalommal szemben a tudományos igazságot haláláig védelmező elfogulatlan tudós archetípusa, a valóság azonban ennél bonyolultabb és színesebb, vagy mondjuk kevésbé fekete-fehér; annak ellenére is, hogy Galilei munkássága tényleg mérföldkő volt abban a folyamatban, amit utólag tudományos forradalomnak szokás nevezni.

A tudomány fokozatos újrakalibrálásában fontos szerepet játszó új megfigyelési technikák alkalmazásában Galilei kétségtelenül az innovatív figurák közé tartozott; szoros kapcsolata volt különféle mesteremberekkel, lencsecsiszolókkal akkor is, ha a közkeletű nézettel szemben nem ő volt az első, aki távcsöves megfigyeléseket végzett. Az ő korában a teleszkópok nagyjából egy mai színházi látcső felbontásával rendelkeztek, Galileinél is óriási, 50 százalék körüli mérési hibák fordultak néha elő. De így is komoly előrelépés volt ez mondjuk az egy évszázaddal korábban tevékenykedő Kopernikuszhoz képest, aki szórványos próbálkozásaival együtt is rangon alulinak tartotta a csillagos ég fürkészését, inkább vakon bízott Ptolemaioszban és általában az ókori megfigyelési adatokban.

A teleszkóp csillagászati alkalmazása több volt technológiai kérdésnél, összefüggött a középkorból megörökölt világkép fokozatos megkérdőjelezésével. Az uralkodó ideológia pedig még Galilei idején is a merev dogmává rögzült arisztoteliánus modell volt, mely a változékony földi világgal szemben a Hold feletti világot mozdulatlannak, öröktől fogva és örökkön örökké statikusnak tekintette, melyben így a megismételt megfigyelések sem hozhatnak lényegileg újat. Bár fiatal korában Galilei is igyekezett megmaradni ezen a talajon, idővel teljesen szakított a dogmatikus régi renddel és annak védelmezőivel.

Galilei ugyan nem volt magányos harcos, de nagy tehetsége volt ahhoz, hogy kivételes képességű, nagy újítónak állítsa be magát. Manapság, amikor a hatékony tudományos kommunikáció fontosságáról elég sokat szoktak beszélni, lehetne tanulni az ő zseniális önmarketingjéből, főleg, ha az nem egy annyira másik korszak és máshogy működő tudományos közegben bevetett stratégia lett volna.

„A matematikusok a 17. században még inkább igyekeztek eladni magukat, mint világos levezetésekkel mai értelemben vett tudományt művelni. A mecenatúrák és a rendszeres apanázs reményében komoly self-fashioninget kellett folytatniuk, hogy megalkossanak egy hitelesnek tűnő képet magukról. Számos könyv a korból tele van bonyolult képletekkel és egy-egy soros megoldásokkal, de nem tárták fel a bizonyítási eljárásokat – ezért inkább »számolómestereknek« tekinthetők, nem matematikusoknak” – mondta nekünk a korabeli társadalmi körülményekről Zemplén Gábor tudománytörténész, miközben felelevenítette, hogy Galilei egy alkalommal saját találmányaként próbálta meg Velencében eladni a távcsövet, míg ki nem derült, hogy elég kimenni a piacra, és lehet válogatni a messzelátó portékák között. Az egzisztenciális alapok megteremtése érdekében nemcsak „kegyes hercegeknek” szóló, az irodalomtörténetből is ismert dicsérő ajánlásokkal látta el ő is a műveit, de a személyes hírverés igényelt egy sajátos és nagyon kifinomult retorikát is. A tudományos nyelv ezért ekkoriban egyáltalán nem volt szikár, tele volt titkolózással, kérkedéssel és az ellenfelek megszégyenítésével; a lényeg a nagyérdemű publikum és a szinte költői párviadalként lejátszott tudományos viták laikus közönségének a lehengerlése volt.

A modern tudomány úttörőjének számító Galilei is ilyen rejtélyeskedő reneszánsz értelmiségi volt, ami akkor nagyban hozzájárulhatott a sikeréhez, utólag azonban nem könnyíti meg a tudománytörténészek dolgát. Bonyolult dialógusformákban is írt, párbeszédei tele vannak a riválisok elleni oltásokkal, de amíg gondolatkísérletekkel meggyőzően rombolta szét ellenfelei állításait, az már nem könnyen rekonstruálható, hogy mi is volt pontosan a saját elméleti modellje. Sokszor csak utalgat a saját kísérleteire, de nem mondja meg, hogy azok pontosan hogy néztek ki, és nem tudható, hogy legalábbis részben nem csak kitalálta-e azokat, míg máskor elhallgatja, hogy jött rá valamire.

A kiváló vitázó hírében álló Galilei egyúttal a végletekig makacs, hiú, a l'art pour l'art ellenségeskedésekben kedvét lelő embernek tűnik a források alapján. Az 1616-os botrány leginkább annak volt köszönhető, hogy az addig irányába nagyrészt jóindulatú érdeklődést mutató klerikusok tanácsai ellenére Galilei mindenképpen egyértelmű állásfoglalást akart kiprovokálni az egyháztól, és inkább volt hajlandó kockáztatni a kenyértörést, mint hogy elfogadja a békés egymás mellett élés kompromisszumát. Azt akarta, hogy az egyház egyértelmű pozíciót alakítson ki a „kopernikuszi forradalommal” kapcsolatban, és mondja ki: a Föld fizikailag kering a Nap körül, nem pedig fordítva.

Ez a mából nézve evidensnek tűnik, de akkor nem volt az, és nem pusztán egyházi dogmák miatt. Bár az elfogadott bibliamagyarázat és az uralkodó teológiai felfogás valóban kitartott a Föld-középpontú világkép mellett, tévedés, hogy a kopernikuszi modellt az egyház teljesen elutasította volna. Katolikus vidékeken is bőven lehetett Kopernikuszt progresszív matematikai hagyománynak tartani, a naptárkészítésben egyháziak is használták modelljét, szóval a geocentrikus modell a gyakorlatban nem volt a hivatalos körökben sem kizárólagos. A kérdés inkább az volt, hogy milyen státuszt tulajdonítsanak a kopernikuszi modellnek: az szó szerint értendő, és valóban, a Föld ténylegesen, fizikailag kering a Nap körül, vagy pusztán kalkulációs előnyei vannak egy ilyen modellnek. Az egyház teológiai okokból is az utóbbi állásponton volt; a szokásos bibliaértelmezésen, miszerint a Föld a világ középpontja, legfeljebb akkor lettek volna hajlandók változtatni, ha egyértelmű bizonyíték érkezik ennek az ellenkezőjére. Ilyennel azonban Galilei sem tudott előállni.

A Galilei-vita így elsősorban nem is arról szólt, hogy mozog-e a Föld, vagy hogy mi kering mi körül, hanem arról, hogy a tudományos értelmezéseket a maguk valóságában kell érteni, vagy csak modellként érdemes rájuk tekinteni. Mivel később Galileinek lett igaza, könnyen mondhatjuk, hogy Galilei joggal ragaszkodott a realista értelmezéshez – de a tudománytörténet egyik klasszikusa, Pierre Duhem például fordítva gondolta: szerinte Galilei ezzel rossz pályára terelte a tudományt, bizonyíthatatlan állításokra ragadtatta magát, miközben úgy tett, mintha csak az egyházi cenzúra áldozata lenne. Hogy ez mennyire helyes értelmezés, azóta is vitatott, de a Duhem (és a Galilei korabeli egyház) által képviselt instrumentalizmus egyébként jól megszokott a tudományban: az atommodellről például szintén nem kell azt gondolni, hogy az elektronok szó szerinti pályákon keringenének, de azért modellnek mégis csak elfogadható – körülbelül ugyanezt képviselte a katolikus egyház Kopernikusszal kapcsolatban is.

A Pápa által kezdeményezett vizsgálatot vezető Bellarmino bíborosnak igaza lehetett az 1616-os ügyben, Galilei mellett nem volt elegendő empirikus alap

BHC2700 700

– mondja Zemplén Gábor. A Föld Nap körüli keringését bizonyító parallaxist (a csillagok látszólagos elmozdulását egymáshoz képest) csak évszázadokkal később figyelték meg. „Bellarmino is normálisan érvelt a vitában, és éppen a hasonló viták közben formálódott az a módszertan, ami miatt ezt az egészet ma tudományos forradalomként kezeljük.” Ekkor alakult ki, hogy hogyan tudnak új módon tudást kinyerni a természetből, mi számít megfelelő bizonyítéknak, mi az ismeretelméleti helye a kísérleteknek, és miképpen változik meg a matematika művelése a kísérleti tudományok révén – fogalmaz Zemplén Gábor.

Azt, hogy mi számít elfogadható tudományos módszernek, ma sokkal kevésbé tartja a tudományfilozófia evidensnek, mint mondjuk 40 évvel ezelőtt sokan. Úgy tűnik, hogy a – sokszor ráadásul nehezen kibogozható értelmű  Galilei nem felelt meg teljesen sem az előtte érvényes tudományos elvárásoknak, sem a későbbieknek. Bár a tudományfilozófia fenegyerekének számító Feyerabend azzal provokálta a természettudósokat, hogy hősük nem felelt meg a korszak episztemológiájának sem, azt is hozzátette, hogy azzal, hogy nem tisztelte az akkor elfogadott módszertant, előrevitte a tudományt  éppen a módszer ellen”.

A mai tudománytörténet-írás szerint az 1616-os konfliktus tehát sokkal inkább az új tudás státuszáról szólt, és nem a tudomány és a vallás közötti konfliktusról. Azért sem, mert a korszak tudománya még leginkább levelezési hálózatokban működött, ezekben pedig teljesen együtt, egymással összegabalyodva vettek részt egyházi személyek, önálló nemesek és a feltörekvő, különféle szaktudásukat eladó emberek. „Nehéz nem területfelosztási alapon gondolkodni tudomány és vallás szektorairól, pedig ez a 17. századra vonatkoztatva értelmetlen feltevés, ezek nem voltak elkülönülő szférák”.

Az 1616-os ügy után Kopernikuszt és a többi vizsgált művet minimális változtatásokkal hamarosan újra lehetett használni, az egyházi cenzúra csak a heliocentrikus modell említett realista értelmezésére vonatkozott. Galilei továbbra is nagyon aktív tudományos életet élhetett, ápolhatta nemzetközi kapcsolatait, nem kellett sem Itáliát elhagynia, sem a belső emigrációt választania. Az egyház részéről tulajdonképpen újra felkínáltak neki a békés egymás mellett élés lehetőségét, más kérdés, hogy egy idő után ezzel megint nem kívánt élni, és a pápa nem is nagyon burkolt lehülyézésével kiprovokálta újbóli elítélését. Ez már jóval komolyabb és bumfordibb volt az elsőnél, azt is lehet mondani, hogy belehajszolta az egyházat egy már valóban ostobábban tudományellenes pozícióba, maga is hozzájárulva az egyre mélyebb világnézeti szakadáshoz.

Az a leegyszerűsítő kép azonban, hogy itt végig a maradi egyház állt szemben a Galilei személyében testet öltő progresszív és racionális tudománnyal, leginkább csak a 19. században keletkezett. A darwinizmus utáni évtizedben, az 1870-80-as években több hasonló egyszerű és népszerű szembeállítás született valamiféle vulgarizált tudományos mitológia könnyen fogyasztható példázataiként, többek között az is ekkor terjedt el, hogy az egyház a középkorban rendületlenül hitt a lapos Földben. Nem hitt benne sehogy sem, az egyház pedig ugyanúgy nem volt egy monolit tömb, mint ahogy tudósból és tudományból is sokféle van – nem is érdemes a mesék kedvéért kifakítani, jobb lesz így színesben.

Ne maradjon le semmiről!