Élnek vércsoport nélküli emberek

A vércsoportokat a vérben található antigének alapján kategorizálják. Azt mindenki tudja, hogy vannak A, B, AB és 0-s vércsoportú emberek, de arra már kevesen tudnak válaszolni, hogy miért tartozunk különböző vércsoportokba. Miért gyakoribb Európában az A vércsoport, és az ázsiaiaknak miért csak a 27 százaléka tartozik bele? Egyáltalán, mi a vércsoportok szerepe?

A ma is használt AB0 rendszert Karl Landsteiner osztrák orvos fedezte fel 1901-ben a bécsi egyetemen, miután azt kezdte el vizsgálni, hogy vérátömlesztésnél miért halnak meg egyesek és miért élnek mások. Nagyon fontos felfedezés volt, hiszen így lehet biztosra menni vérátömlesztéskor, hogy a beteg nem hal meg azért, mert rossz vércsoportú vért kap. Nem csoda, hogy Landsteiner később Nobel-díjat kapott.

Az orvosok hosszú évszázadokig ördögtől valónak gondolták, hogy vért juttassanak emberi vénákba. Először az 1600-as években mertek kísérletezni ezzel, de az első próbálkozások kudarcra voltak ítélve. Ami nem annyira meglepő, mert az első alkalmakkor még nem embervért kaptak a szerencsétlen betegek, hanem például borjúvért – bele is haltak.

Még a 19. században is alig néhány orvos mert vérátömlesztéssel próbálkozni, egyikőjük James Blundell volt. A brit orvos sok nőt látott elvérezni szülés után, ez sarkallta arra, hogy vérátömlesztéssel próbálja megmenteni az anyák életét. Fontos mérföldkő volt, hogy kijelentette, ember csak emberi vért kaphat, vagyis donorok kellenek hozzá. Tíz betegéből négyen élték túl a beavatkozást, de már ez is eredmény volt.

Az 1800-as évek végén eljutottak odáig, hogy gyanússá vált az orvosoknak, nem mindenkinek ugyanolyan a vére. Amikor több ember vérét összekeverték, azt vették észre, hogy néha összetapadnak a vérsejtek. Mivel a vér betegektől származott, a megfigyelést eleinte nem vizsgálták, mondván, biztosan betegség okozza a jelenséget. Karl Landsteiner volt az első, aki rendesen utánajárt: rengeteg vérmintát megvizsgált, és rájött, hogy csak bizonyos emberek vérének keveredésénél tapadnak össze a vérsejtek.

Megfigyelései alapján A, B és C csoportra osztotta az embereket, és a C-ből lett később a 0. Az AB csoportot csak néhány évre rá fedezte fel. A betűk valójában két antigént jelölnek, a 0-s vércsoportúakban ezen antigének egyike sem található meg. A huszadik század közepén Landsteiner tanítványával, Philip Levine-nel egy másik módszert is felfedezett az emberek vérének megkülönböztetésére, ez az Rh faktor (rhesus-faktor). Ez alapján két részre bontható az emberiség, a Landsteiner betűinek végén lévő + jel azt jelenti, hogy az illető vérében megvan ez a faktor, a - azt, hogy nincs.

A fő szabály szerint senki nem kaphat olyan vért, amelyben neki idegen antigén található, mert ennek az antigénnek az antitestjei benne vannak a vérében. Tehát az A vércsoportúak vérében benne vannak a B antigén antitestjei (béta antitesteknek is hívják ezeket), ezek az antitestek egyszerűen védekezni kezdenek az idegen vérben lévő sejtek ellen, és a beteg meghal. Az ember immunrendszere a saját antigénjeit ismeri, az idegen vércsoportból származó, más jellegű antigéneket azonban támadásnak veszi a szervezet, és védekezik ellenük, mintha betolakodók lennének. A szabályból az is következik, hogy az AB vércsoportúak mindenkitől kaphatnak vért, hiszen mindkét antigén a vérükben van. A 0-s vércsoportúakban az alfa és a béta antitestek is benne vannak (pont azért, mert hiányoznak belőlük az A és B antigének) így ők csak 0-s vércsoportútól kaphatnak vért, cserébe ők mindenkinek adhatnak.

Hasonló a helyzet az Rh+ és Rh- esetében. Magát az Rh-faktort egy második gyerekével terhes asszony vizsgálatakor fedezték fel. A nő második gyereke halva született, de amikor a nő vért kapott férjétől, majdnem meghalt. Vére úgy viselkedett, mintha rossz vércsoportú vért kapott volna. Az orvosok rájöttek, az AB0 rendszeren kívül még van egy fontos szempont a véradásnál: az Rh- vércsoportú emberek Rh- ellenes antitestet termelnek akkor, ha találkoznak Rh+ vérrel.

Az Rh-faktor nagyon sokáig szüléseknél volt fontos, régebben Rh-negatív anyáknak csak egy Rh-pozitív gyerekük lehetett. Ennek oka, hogy szülésnél sérülés vagy bármi miatt a magzat vére az anya szervezetébe juthat, az anya szervezete pedig antitesteket kezd el termelni a magzat vörösvértestei ellen. Emiatt az újszülöttnél hemolízis alakulhat ki – ma már azért vannak módszerek ennek megelőzésére, hogy az anya szervezete ne támadja meg a magzatot.

Mára egészen pontos módszereket dolgoztak ki, hogy megállapítsák valakinek a vércsoportját, de hiába a rengeteg kutatás, a mai napig nem tudnak megnyugtató választ adni arra, hogy mégis mire jók a vércsoportok. Annyit tudunk, hogy már húszmillió évvel ezelőtt élt őseinkben is voltak vércsoportok, de az is lehet, hogy még régebben alakultak ki, erről nincsenek pontos adatok.

Az 1990-es években felfedezték, hogy a vércsoportokért az AB0 nevű gén felelős. A gén A változata néhány fontos mutációval tér el a B-től. A 0 vércsoportúaknál pedig ez az AB0 gén megakadályozza a megfelelő enzimet, hogy A vagy B antigént termeljen. Megvizsgálták a homo sapiens legközelebbi rokonait is, a főemlősöket. Kiderült, hogy a csimpánzoknál is van A és 0 vércsoport, a gorilláknál csak B létezik. A vércsoportok kialakulása tehát valószínűleg mutációknak köszönhető. De van valami biológiai haszna is? Egyelőre nem tudnak erre választ adni a tudósok.

És most jön a csavar az egészben. Vannak olyan emberek, akik elvileg A vagy B csoportba tartoznának genetikailag, mégsem tartoznak oda. Hogy ezt megértsük, be kell vezetni a H jelölést. Az A és a B antigén egy harmadik antigénből, a H-ból származik. Képzeljük el az egészet, mint egy házat, amelynek a H antigén az alapja, a földszint. Az A vércsoportúaknál az első emelet az A antigén, a B vércsoportúaknál a kicsit más formájú B antigén. A 0-s vércsoportúaknál nincs emelet, ott H-földszint van és kész. 1952-ben Bombayben orvosok találtak néhány beteget, akiket egyik vércsoportba sem lehetett sorolni. A fenti példával élve, nekik semmilyen házuk nem volt, csak egy üres telek. Rendkívül ritka jelenség, de ezek az emberek ugyanúgy élnek, mint bárki más, hiába nincs vércsoportjuk.

A legújabb kutatások azonban arra utalnak, talán mégsem teljesen mindegy, ki milyen vércsoporthoz tartozik. Az orvosok a huszadik század közepén kezdték összekapcsolni a betegségeket és a vércsoportokat. Azóta kiderült, hogy az A vércsoportba tartozóknál például magasabb bizonyos rákfajták kialakulása, vagy hajlamosabbak szívbetegségekre. Más vércsoportoknál mások a kockázatok. Az okokra azonban még nem jöttek rá a kutatók, éppen csak pedzegetik az indokokat. Kevin Kain, a Torontói Egyetem kutatója azt vizsgálja például, hogy miért védettebbek a 0-s vércsoportúak a maláriával szemben.