A lemmingek tömeges öngyilkosságát csak a Disney terjesztette el (és meg is valósította)

Mindenki hallott már a lemmingekről. Ugyanolyan rágcsálók ők, mint az ürgék, mókusok és hasonlók, de időnként eljön a pillanat, amikor megszállja őket az ördög. Ha túlszaporodnak, elindul megállíthatatlan vándorlásuk. Ilyenkor nem ismernek se istent, se embert, csak vonulnak, vonulnak, míg a tengerpartra nem érnek. Ott aztán fékevesztett őrületükben még a sziklák peremén sem állnak meg, hanem gondolkodás nélkül belevetik magukat a tengerbe. Vannak, akik ezt ökológiai érvekkel magyarázzák, hiszen ha nem követne el csoportos öngyilkosságot a populáció jelentős része, akkor nem maradna élelem egyetlen lemming számára sem, és mind éhen halnának.

Apró szépséghibája a dolognak, hogy a lemmingek semmi ilyesmit nem csinálnak a valóságban, az egész csak a Walt Disney stúdió klasszikus „természetfilmjének” hatására terjedt el, és ennek bizonyítására a filmesek szándékosan lökték le szerencsétlen lemmingek tucatjait a szikláról.

1958-ban a Disney egy számára idegen terepen, a természetfilmek piacán próbált szerencsét. A siker nem maradt el, hiszen a White Wilderness (Fehér vadon) című, a stúdió megfogalmazásában „való életből vett kalandfilm” Oscar-díjat hozott nekik. A film legdrámaibb jelenetében a túlszaporodó lemmingek levetik magukat a sziklákról, és menthetetlenül a tengerbe fulladnak. A narrátor így magyarázza a látottakat:

Azt beszélik, hogy a kis állat tömeges öngyilkosságot követ el, és a tengerbe veti magát. E történet egyike az északi sarkvidék örök legendáinak, de ahogy gyakran megesik az efféle történetekkel, senki nem tudja, hogy igaz-e vagy nem. Mindjárt kiderül az igazság.

Az ezután látott jelenetben valóban az látszik, hogy lemmingek tömege veti magát a vízbe a szikláról vagy begyalogol a vízbe, és elkezd úszni a horizont felé. A narrátor azzal folytatja, hogy a lemmingek nem öngyilkosok akarnak lenni, csak összetévesztik a tengert egy kisebb tóval, amit át tudnának úszni. Noha a film nem állítja, hogy az állatok valamiféle fanatikus öngyilkos szektát alkotnának, a képek egyértelműen arra utalnak, hogy bármilyen okból is, de tényleg a tengerbe vetik magukat.

A film állításainak azonban semmi köze nem volt a lemmingek természetes viselkedéséhez. A Fehér vadont Kanada Alberta tartományában forgatták, ami a szárazföld belsejében van, nincs is tengerpartja. De még csak lemmingeket sem találtak a környéken (Albertában nem honosak), ezért eszkimó gyerekektől kellett vásárolni olyan rágcsálókat, amelyeket máshol fogtak. Bár ez vélhetően nem volt szempont, történetesen egy olyan lemmingfajt sikerült beszerezniük, amely soha nem vándorol. Néhány tucat lemmingjük lehetett, amelyeket ügyes kamerabeállításokkal és dinamikus vágásokkal úgy mutattak be, mintha hatalmas tömegben vonulnának az objektív előtt. Ezt a trükköt más természetfilmek is alkalmazzák, de a Fehér vadonban

(pontosabban a tenger szerepét betöltő Bow-folyóba). A képeken csak sziklapárkányról lenéző, majd lezuhanó állatok látszanak, illetve a (valódi) óceán vágóképei.

A White Wilderness valóban grandiózus produkció volt, az ötvenes években természetfilmhez mérten példátlan anyagi és emberi forrásokat mozgattak meg az elkészítéséhez. Kilenc operatőr dolgozott a filmen három éven keresztül. A lemminges jelenetekért James R. Simon volt a felelős. Az nem ismert, hogy maga Walt Disney mit gondolt a szerencsétlen rágcsálók megöléséről (illetve hogy tudott-e az egészről, és érdekelte-e egyáltalán), az viszont biztos, hogy abban az időben teljesen másképp gondolkodtak a filmes állat-statiszták életéről, mint manapság. Semmi problémát nem láttak abban, hogy néhány tucat lemminget vízbe fullasszanak egy drámai jelenet kedvéért.

A valós lemmingek nem hülyék, eszük ágában sincs sziklákról a tengerbe ugrálni. A Fehér vadon nem a valós viselkedésüket reprodukálja beállított jelenetben (amely sokszor bocsánatos bűn még a legelismertebb természetfilmek esetében is), hanem a semmiből fabrikál egy soha nem létezett magatartást. A lemmingek időnként valóban túlszaporodnak egy élőhelyen, és a fogyatkozó élelemkészletek valóban arra ösztönzik a populáció egy részét, hogy új élőhelyet próbáljon keresni tömeges migrációval. De eközben nem ugrálnak szándékosan a tengerbe.

Az alaszkai halászati és vadgazdálkodási minisztérium tájékoztatása szerint a lemmingpopuláció mérete őrült módon ingadozhat (egyik évről a másikra tízszeresére duzzadhat a népesség). Ilyenkor természetes, hogy bizonyos állatok szerencsét próbálnak az otthonuktól távol. A lemmingek tudnak úszni, és folyókat simán átúsznak zöldebb legelők reményében. Eközben időnként megfulladnak. Vélhetően néhány véletlen baleset, illetve a vándorló lemmingek valóban döbbenetes látványa együttesen alakította ki a tömeges öngyilkosság mítoszát (amely még egy korai Arthur C. Clarke-novellában is megjelent).

(Borítókép: Norvégiai lemming. Fotó: Shutterstock)