Akit a Moszad sem tudott megtörni

Nem tudtatok megtörni, és nem tudtatok megőrjíteni sem

– mondta csöndesen az akkor ötvenéves Mordeháj Vanunu az összegyűlt újságíróknak, akik tucatszám várták a börtön előtt.

Vanunu 18 évet ült kémkedés és hazaárulás vádjával. Az idézett mondatot a Moszad és a Shin Bet ügynökeinek címezte, akik a börtönben megpróbálták pokollá tenni az életét, amiért kiszivárogtatta az ország féltve őrzött titkát: az atomprogramot.

De hajthatatlannak bizonyult. Nem hisz a zsidó államban, nem hisz az atomprogramban; ő közös palesztin-zsidó országban és nukleáris leszerelésben gondolkozik. Izrael mindent megtesz érte, hogy Vanunu elvei minél kevesebb emberhez jussanak el; úgy próbálják elszigetelni a világtól a férfit, hogy közben életben maradjon.

Balra át

Vanunu Marokkóban született egy ortodox zsidó családban. Az országban megerősödő antiszemitizmus hatására 1963-ban az apja úgy döntött, hogy eladja a vegyesboltját, és a családjával kivándorol Izraelbe. Vanunut a nyolcadik osztály elvégzése után egy jesívába küldték, de a vallási iskolából három hónap után kitették. Gyökeret vert benne az elhatározás, hogy szakítson a judaizmussal, de az apja időközben rabbi lett Beér-Sebában, és Vanunu nem akart konfrontálódni a szüleivel, amíg el nem végezte a tanulmányait.

1971-ben bevonult katonának. A légierőhöz akart kerülni, de a pilótaképzés első körében kihullott, így utász lett belőle. Harcolt az 1973-as Jom Kippúr-i háborúban, és teljes állást ajánlottak neki a hadseregnél, de ezt visszautasította. A Tel Aviv-i Egyetemen fizikát tanult, de mellette pékségekben és nyugdíjas otthonokban kellett dolgoznia, hogy fizetni tudja a tandíjat. Az első év végén két tárgyból is elkaszálták. Visszaköltözött Beér-Sebába, ahol alkalmi munkákat végzett.

1976-ban adta be a jelentkezését a Negev Nukleáris Kutatóközponthoz. A létesítmény a negevi sivatag mellett elterülő Dimónában működött. A nemzetközi hírszerző ügynökségek már a hatvanas évek eleje óta sejtették, hogy Izraelnek saját atomprogramja van, de bizonyítani sosem tudták. Izrael soha nem erősítette vagy cáfolta meg az ezzel kapcsolatos vélekedéseket.

Vanunu jelentkezését elfogadták a szigorú biztonsági átvilágítás után, és megkezdték a továbbképzését. 1979-ben beiratkozott a Ben Gurion Egyetemre, ahol görög filozófiát és közgazdaságtant tanult. A következő években hátizsákos turistaként bejárta Európát, de eljutott Kanadába és az Egyesült Államokba is.

Egyre hevesebben kritizálta Izrael politikáját. 1984 májusában öt arab és négy zsidó társával megalakították a Campus nevű baloldali csoportot. Vanunu ellenezte az 1982-es libanoni háborút, és az izraeli arabok egyenlő jogai mellett kampányolt. Az atomlétesítményben a kartonjára felírták, hogy baloldali és arabpárti nézeteket vall. Amikor hazaérkezett külföldről, gyakran találta magát kihallgatószobákban.

Inkább egy hazaárulás, mint egy atomháború

Egy leépítés után Vanunu elveszítette a munkáját a létesítményben, de egy szakszervezeti sztrájk után visszakerült. Tanulva a történtekből, Vanunu 57 fényképet készített egy titokban becsempészett kamerával. 1985. október 27-én mondott fel Dimónában. Ezután megfordult Moszkvában, Thaiföldön és Ausztráliában is. Itt tért át a keresztény vallásra, és itt találkozott Oscar Guerreróval, a szabadúszó kolumbiai újságíróval, aki meggyőzte róla, hogy adja el a sztorit egy nagyobb lapnak, biztos harapnának rá.

Guerrero sikertelenül kilincselt a Newsweeknél, de a Sunday Times ráharapott a sztorira. 1986 szeptemberében Vanunu leült az újságíró Peter Hounammal, akinek mindent elmondott, és átadta neki a Dimónában készített fotókat is.

A Sunday Times ugyanakkor szkeptikus volt; alig néhány évvel korábban közöltek riportot Hitler titkos naplójáról, amiről kiderült, hogy hamisítvány. Biztosra kellett menniük. Az ügybe bevonták Theodore Taylort, az amerikai nukleárisfegyver-tervezőt, illetve az AWE korábbi mérnökét, Frank Barnabyt, hogy ők ellenőrizzék Vanunu állításait.

Bár nem látott rá minden munkafolyamatra, Vanunu részletesen beszámolt a hasadóanyag-gyártásról; arról, hogy Izrael mennyi plutóniumot tud finomítani évente, és hogy ebből hányat használnak föl egy-egy töltethez. Ebből meg tudták állapítani, hogy Izraelnek 150-200 nukleáris robbanófejhez elegendő hasadóanyag lehet a birtokában.

A cikk megjelenése késett, Vanunu pedig egyre idegesebb lett. Az anyaggal megkereste a Sunday Mirrort is. A bulvárlap tulajdonosa, Robert Maxwell a hírek szerint jó kapcsolatot ápolt az izraeli hírszerzéssel is. Nem lehetetlen, hogy az izraeli követség tőlük kapta a fülest, hogy egy izraeli állampolgár épp az atomtitok kiszivárogtatásán dolgozik.

Vanunu erről mit sem tudott, de beleegyezett, hogy Rómába utazzon egy frissen megismert amerikai turistával, Cindyvel. Kellemes nyaralásnak ígérkezett. Vanununak fogalma sem volt róla, hogy az izraeli titkosszolgálat, a Moszad egyszerűen csak nem akart összeütközésbe keveredni Margaret Thatcher brit miniszterelnökkel.

A Moszad inkább úgy döntött, hogy Cindyvel (valódi nevén Cheryl Ben Tovval) elcsábítják Vanunut egy római vakációra. A hotelben három ügynökük rátör a férfira, egy injekcióval lebénítják, majd egy, az izraeli követség által bérelt fehér furgonba tuszkolják, és La Spezia kikötőjébe hajtanak vele. Itt várni fogja egy motorcsónak, amivel gyorsan elérhető az olasz partok közelében, de nemzetközi vizeken hajózó INS Noga, az izraeli haditengerészet hírszerző hajója. A Földközi-tengeren hamar elérhetik Izraelt.

Minden a terv szerint történt.

A hajó október 6-án megállt Izrael partjainál. Vanunut egy kisebb hajóra tették, majd a szárazföldre vitték, ahol a Moszad ügynökei vallatni kezdték.

A Sunday Times egy nappal korábban, október 5-én közölte a cikket az izraeli atomprogramról, megemlítve, hogy a zsidó államnak több mint száz, bevetésre kész robbanófej lehet a birtokában.

18 év magány

Vanunut kémkedés és hazaárulás miatt állították bíróság elé. Sosem derült ki, hogy a tárgyaláson mi hangzott el a zárt ajtók mögött, és Vanunu védője, Avigdor Feldman nem nyilatkozhatott a sajtónak. Az újságírók csak Vanunu tenyerét láthatták, amit a mikrobusz ablakára tapasztott, rajta a felirattal: RÓMÁBAN RABOLTAK EL. Az ügy dokumentumait titkosították: a Jediót Áhárónót napilap csupán a jegyzőkönyv kivonatolt részleteit közölhette, de azt is csak 1999 végén.

Vanunut 1988. március 28-án tizennyolc év börtönre ítélték. Az első két évet egy megvilágított cellában töltötte, ahol a nap 24 órájában kamerák figyelték. Ezután tizenegy és fél évet ült magánzárkában, mindenkitől elkülönítve. Az Amnesty International kegyetlennek, embertelennek és megalázónak nevezte azt, ahogy bántak vele, de ennek pont ugyanannyi hatása volt, mint az Amnesty International nyilatkozatainak általában.

Vanunu szabadlábra helyezésére a legrosszabbkor került sor: 2004-ben az egész világ lélegzet-visszafojtva figyelte, hogy vannak-e tömegpusztító fegyverei Szaddám Huszeinnek. Ha Vanunu szabadon beszélhetett volna, talán emlékeztette volna a világot arra, hogy a Közel-Keleten egyedül Izraelnek vannak atomfegyverei, de ez olyan üzenet volt, amit 2004-ben sem az Egyesült Államok, sem Nagy-Britannia nem akart meghallani.

Ami a szabadulása után Vanunura várt, az bizonyos értelemben halálos ítélet volt. A szabadlábra helyezés feltételei: nem léphet kapcsolatba külföldiekkel, különösen nem külföldi újságírókkal. A telefonját és az internethasználatát figyelik - nem léphet be csetszobákba sem. Nem lehet saját mobilja. Nem mehet követségek közelébe, nem mehet 500 méternél közelebb az államhatárhoz. Nem mehet izraeli kikötőkbe, és soha nem hagyhatja el Izraelt.

Pedig Vanunu Izraelben van a legnagyobb veszélyben. Tucatszám kapja a halálos fenyegetéseket azoktól, akik jobban örülnének, ha mocskos hazaárulóként inkább az Európai Unióban vagy az Egyesült Államokban rontaná a levegőt. De Izrael nem engedheti el Vanunut. Azt állítják, még mindig túl sokat tud ahhoz, hogy alááshassa az ország biztonságát. Az útlevelét is elvették, fittyet hányva rá, hogy ezzel az ország saját törvényeit is megsértik.

Egy zsidót a zsidók sem tudnak megtörni

Vanunu családja, barátai és támogatói szerint ez az egész csak az arcvesztés elkerüléséről szól. Vanunu már mindent elmondott, amit az izraeli atomprogramról tudott. Mióta a férfi mindent lefényképezett a Negev-sivatagi létesítményben, azóta számos módosítást eszközölhettek, és nyilván meg is tették.

Ray Kidder, az amerikai Lawrence Livermore National Lab vezető nukleáris mérnöke így kommentálta az esetet:

Az ő kutatásaiból és a saját szakmai múltamból kiindulva hajlandó vagyok megkérdőjelezni bárkit, aki szerint Mr. Vanunu birtokában lehet olyan nukleáris műszaki adatoknak, amiket még nem hoztak nyilvánosságra.

Vanununak már nincs mit tovább adnia. A testvére, Méir szerint ez csak pszichológiai hadviselés, amivel meg akarják törni, és semmi köze az izraeli nemzetbiztonsághoz. Hiába kritizálta a zsidó államot, Vanunu nem a palesztin hatalomátvételre vagy Izrael bukására számít: őt pacifistaként Hirosima pusztulása és egy közel-keleti atomháború képe rémítette meg.

Vanunut 2011-ben 11 hét börtönre ítélték, amiért szóba állt egy külföldivel. Több mint tíz évvel a szabadulása után interjút adott az izraeli Channel 2 csatornának, mire hétnapos házi őrizetre ítélték. Hiába, hogy tavaly, hatvanéves korában feleségül vette a norvég Kristin Joachimsent egy jeruzsálemi templomban, a Legfelsőbb Bíróság nem engedi, hogy elhagyja Izraelt, és Norvégiában éljen a feleségével. Ehelyett idén májusban ismét meglengettek előtte egy harmincéves börtönbüntetést a tévéinterjú miatt, illetve azért, mert egy hotelben szóba állt két amerikaival. Ezzel állítólag megsértette a szabadlábra helyezése feltételeit.

Ahogyan Izrael is egy eszmére épült, úgy Vanunu is hű maradt a sajátjaihoz. Ezért jelölték Nobel-békedíjra minden évben 1987 óta, és ezért nem fogja élve elhagyni Izraelt.

(Források: Wikipédia | Guardian | The Electronic Intifada | Eileen Fleming: The Vanunu Legend: Israel's Nuclear Whistleblower's Struggle For Freedom | Yoel Cohen: The Whistleblower of Dimona: Israel, Dimona & The Bomb)