A tébolydáktól a lelki rokkantakig

Évszázados piszoktól megtisztított, régies dizájnú tartályokban három agy lebeg. Kicsik – én legalábbis azt hittem, az emberi agy sokkal nagyobb –, de azért így is eléggé hátborzongatóak. A testrészek valaha a VIII. kerületi Balassa utcai klinikákon kezelt betegekhez tartoztak, majd miután a páciensek meghaltak, dr. Schaffer Károly professzor vizsgálta és boncolta fel az agyukat és még több száz betegét. Schaffer agymetszeteinek köszönhetően világhírű lett, de ez csak egy a Balassa utcai klinikák sikertörténetei közül.

Az épületegyüttesben most a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika és a Neurológiai Klinika található; a két tudományág olykor lazán, olykor szorosabban összefonódva, de együtt fejlődött az elmúlt évtizedekben. Ezt jelzi, hogy az agyak és a vitrinekben levő többi tárgy (főleg dokumentumok) körül neurológusok és pszichiáterek közösen sétálnak, pezsgővel a kezükben. Ezzel a rögtönzött kiállítással és egy előadássorozattal ünnepelnek, az épület ugyanis éppen száz éve, 1908 novemberében nyitotta meg kapuit. Az intézet neve akkor még Elme- és idegkórtani Klinika volt, az elmegyógyintézeteket tébolydának vagy őrjintézetnek nevezték, az elmebetegeket kedélybajosoknak, a szociális fóbiát pedig emberiszonynak. A régies elnevezések viszont nagyon is modern gondolatot rejtettek: az intézet teremtette meg a lehetőséget az elmebetegek emberséges kezelésére, és a betegségek kutatását összekötötte az orvosoktatással.

Nem rabok, betegek

Mint minden százéves történetet, ezt is legalább kétszáz évvel ezelőtt kell kezdeni, egészen pontosan 1791-ben, amikor egy kancellári rendeletben először esik szó egy országos tébolyda felállításáról. Korábban az elmebetegeket szerzetesrendek kezelték, még korábban, a boszorkányüldözések idején pedig sokszor megégették az "ördöggel cimboráló" szerencsétleneket. Több mint fél évszázadnak kellett eltelnie, amíg a 18. század végén felvetett idea megvalósult: Schwartzer Ferenc 1850-ben alapította meg magán-elmegyógyintézetét Vácon, ami két év múlva a fővárosi Kékgolyó utcába költözött. Az első, Kolozsváron létesített állami intézet megépítésére 1857-ig kellett várni, az első budapesti állami tébolyda pedig 1868-ban nyílt meg – ez volt a Budapest-Lipótmezei Magyar Királyi Országos Tébolyda, a köznyelvben csak Lipótként elhíresült, tavaly bezárt intézmény.

A következő fontos lépés az Elmekórtani tanszék megalapítása volt 1882-ben: a magyar pszichiátria első jelentősebb alakja, Laufenauer Károly harcolt kitartóan a pszichiátria egyetemi oktatásának elismertetéséért. A tanszék a Rókus kórház betegeivel dolgozott, és egy korszerű gyógyításra teljesen alkalmatlan épületben kellett meghúzódnia, később pedig többször áthelyezték. Ekkor már világos volt, hogy a tébolydák nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, ezek ugyanis inkább őrizték, mint kezelték a betegeket. Ez és a tanszék állandó vándorlása végül meggyőző érvnek bizonyultak a minisztériumi döntéshozók előtt is: elrendelték az Elme-és idegkórtani Klinika építését. Mivel Laufenauer 1901-ben meghalt, tanítványa, Moravcsik Ernő Emil vezetésével indult a 200 beteg befogadására alkalmas intézet 1908-ban.

Moravcsik megreformálta a betegkezelést, haladó gondolatai már az épület tervrajzán is meglátszottak. A páciensek elhelyezésének alapelve volt, hogy a legnyugtalanabb betegeket az épület hátsó traktusaiban helyezték el, majd ahogy javult az állapotuk, jöhettek előbbre. A fertőző betegek külön épületbe kerültek, a többiek egy zárt, de nagy udvarban sétálhattak, és közösségi helyiségeket kaptak. "Kényszerzubbony mutatóban sem maradt, még a kiállításra sem találtunk" – utal dr. Simon Lajos docens, a kiállítás szervezője a klinikát köszöntő előadásában arra, hogy már Moravcsik idején sem raboknak kezelték a pácienseket.

Gyógyító malária és elektrosokk

Meglepő lehet, hogy a klinika indulásakor az egyik leggyakoribb pszichiátriai betegség a szifilisz volt: a vérbajt ugyanis akkor még nem lehetett antibiotikumokkal kezelni, és a kór végső stádiumában agysorvadást és bénulást okozott. Ez a hűdéses butaságnak (vagy a fertőző eredetre utalva terjedőhűdnek) nevezett betegség hozta egyébként a pszichiátria eddigi egyetlen Nobel-díját: az osztrák Julius Wagner-Jauregg rájött, hogy a szifiliszt okozó baktérium 41 Celsius-fok felett elpusztul, és magas lázat okozó betegségekkel próbálta kezelni a pácienseket. A malária bevált: a szifiliszes betegeknek ugyan magas lázuk volt napokig, de pszichésen jobban lettek. Wagner-Jauregg 1927-ben kapta meg a díjat, Alexander Fleming pedig 1928-ban fedezte fel a penicillint, ami a szifiliszre is gyógymód volt, így az osztrák orvos módszere rögtön feledésbe merült.

Wagner-Jauregg példája mutatja, hogy akkoriban még nem léteztek pszichiátriai gyógyszerek, és miközben fürdőkúrákkal és beszélgetőkúrákkal (azaz pszichoterápiával) próbáltak segíteni a betegeken, a pszichiáterek a gyógymódok kikísérletezésekor olykor más betegségekhez nyúltak. Hasonló eset a klinikán, majd a Lipóton dolgozó dr. Meduna Lászlóé, aki 1934-ben azt fedezte fel, hogy ha a betegeknek epilepsziás görcsöt kiváltó anyagot (például kámfort) ad, a betegek a görcs után jobban érzik magukat. Két olasz orvos később azt javasolta, hogy a mérgező kámfor helyett inkább elektromos árammal váltsák ki a görcsöt, így a világ az ő nevükhöz köti az elektrokonvulzív terápia – ismertebb nevén elektrosokkos kezelés – feltalálását, holott az élettani alapokat Meduna fedezte fel.

A kezelést először katatón szkizofrén betegeken alkalmazták, de később más betegségeket is elektrosokkal próbáltak gyógyítani, sőt az agresszív betegeket is így próbálták visszafogni – érzéstelenítés és izomrelaxáció nélkül (az izmok ellazítása azért fontos, mert a sokkban megfeszülő izmok kárt tehetnek a betegben, akár a gerincét is eltörhetik). A szcientológusok előszeretettel citálják ezt a módszert a pszichiátriát lejárató kampányaikban, holott ma már csak ritkán, altatásban és izomrelaxációval, általában a beteg beleegyezésével használják az elektrosokkot, katatón szkizofréniára és terápiarezisztens depresszióra (e betegségek esetében ugyanis nagyon bevált).

Meduna idején már az említett Schaffer volt az intézet vezetője, ő 1925-től vette át a klinika irányítását. Az ő vezetése alatt a neurológiai szemlélet erősödött, mivel áthozta a Balassa utcába az általa korábban az Üllői úton vezetett agykutató intézetet is. "Szinte valamennyi magyar neuropatológus az ő iskolájából került ki" – magyarázza dr. Gosztonyi György, a Pszichiátriai Klinika egykori munkatársa. "Különösen az idegrendszer elfajulásos betegségei, azon belül is az agy tárolásos anyagcsere-betegségei érdekelték, korrelálta a tünetekkel a páciensek agyában észlelt elváltozásokat." Egy külföldi szemorvos és klinikus kollégájával így fedezte fel Schaffer a hármójukról elnevezett Tay-Sachs-Schaffer kórt, amely súlyos, elbutulással, vaksággal és bénulással járó betegség, oka pedig a zsíranyagcsere során keletkező gangliozidok felhalmozódása az agyban. Ezen kívül a Schaffer-kollaterálisok néven ismert idegpályák őrzik a tudós emlékét, nincs a világon olyan neurológus, aki ne találkozott volna a magyar tudós nevével.

Pánikbetegek a téeszben

A két világháborúban a klinika hadikórházként is működött. Budapest ostroma alatt a személyzet és a súlyos betegek együtt húzódtak meg a pincében, a kiengedett páciensekhez pedig az orvosok és az ápolók rendszeresen kijártak az óvóhelyről. Ehhez az időszakhoz kötődik a klinika múltjának egyetlen sötét foltja az intézetet 1936 óta vezető dr. Benedek László személyében, akit nem szívesen emlegetnek a magyar pszichiáterek. Ő politikai döntésnek köszönhetően lehetett Schaffer utódja – dr. Szállási Árpád orvostörténész szerint Benedek jó barátja volt Horthy tanácsadója –, mert szakmai szempontból Schaffer egyik legjobb tanítványa, dr. Miskolczy Dezső alkalmasabb volt a feladatra. Ráadásul Benedektől nem voltak idegenek a náci eszmék, a fajbiológiával is kacérkodott. 1945-ben aztán el is hagyta az országot, majd Kitzbühelben öngyilkos lett.

Benedeket dr. Horányi Béla váltotta a klinikák élén, aki megpróbálta párhuzamosan megszervezni a két diszciplínát. 1951-ben koncepciós perben elmozdították, a helyére dr. Nyírő Gyula került. Horányit hat évvel később rehabilitálták, akkor megosztották az intézetet, és innentől már szervezetileg is két külön klinika működött. A pszichiátriába Nyírő halála után dr. Juhász Pál hozott nagy változást, aki 1968-ban új szakmai profilokat vezetett be, klinikai pszichológusokat vett fel, bevezette a csoportterápiát és terápiás közösségeket alakított ki. Ilyen háttérrel hirdette meg az "open door" rendszert: Juhász valamennyi pszichiátriai osztály ajtaját kinyittatta, a zárt osztályét is. A betegek nagyobb szabadságot kaptak és a hozzátartozók is bármikor látogathatták őket (akkoriban a kórházak többségében nagyon szigorúan vették a látogatási rendet).

"Juhász nagy érdeme volt még, hogy a debreceni epilepsziacsoportot átvitte a klinikára, ahol akkor már EEG-labor volt, így lehetővé vált a betegség európai színvonalú kutatása" – mondja dr. Rajna Péter volt intézetvezető helyettes. "Az elektroencefalográfia és az epilepszia új szemlélete – korábban sokáig elmebetegségként kezelték a kórt – egyszerre érkezett a klinikára." Magyarország így ebben és más kutatásokban is lépést tartott a világgal, és ezt nem fogadták mindig jó néven. Juhász komoly megrovást kapott például néhány illetékes elvtárstól, amiért elvállalta a Pszichiátriai Világszövetség alelnöki tisztségét. Egy korábbi, Csengersimán végzett kutatásában pedig azt mutatta ki, hogy azoknak a parasztoknak a körében, akiket belekényszerítettek a téeszbe (akár téeszelnökként), igen megnőtt a kockázata bizonyos szorongásos betegségeknek, a neurózisnak, amit ma gyakran pánikbetegségnek hívunk. A kutatás így felfedte a korabeli politika visszásságait, ami nem tette népszerűvé Juhászt felsőbb körökben.

A neurológiában 1975-től Csanda Endre professzor Juhászéhoz hasonló reformot hajtott végre. Az épületet a nyolcvanas években renoválták, ezután a pszichiátria került előtérbe dr. Tringer László alatt. Tringer a pszichoterápia területén alkotott jelentőset, új módszereket hozott a klinikára: az ő nevéhez fűződik a kognitív-viselkedésterápia és német modell alapján az intenzív csoportterápia bevezetése. Legfontosabb tette pedig a Carl Rogers által alapított személyközpontú pszichoterápia magyarországi meghonosítása. Ez a módszer az empátián és a feltétel nélküli elfogadáson alapul, Tringer személyesen Rogerstől is tanulta. "A szakvizsgához kötött, államilag elismert diplomával rendelkező pszichoterapeuták hazai képzési rendje ma nemzetközi hírű" – foglalja össze a professzor az intézetvezetése alatt történteket. "Ezt mutatja az is, hogy az EU orvosegyetemeinek szövetsége jövőre nálunk tartja a képzési ülését."

Ahol ketyeg a lélek, mint az óra

Simon történelmi áttekintése után dr. Gerevich József addiktológus mutatja be néhány, a klinikán kezelt művész esetét az elmúlt száz évből. Gerevichtől nem áll távol a művészet, a nyolcvanas években az intézet Kálvária téri nappali szanatóriumában kezelt drogfüggőket, és Juhász hozzájárulásával kreatív művészetterápiás csoportot indított a betegeknek. A foglalkozások hamarosan a Moravcsik-klubként emlegetett underground központtá nőtték ki magukat. Kortárs, sokszor a rendszert kritizáló művészek léptek fel itt, az URH is itt adta első koncertjeit az akkori ápoltaknak. Papíron Menyhárt Jenő is beteg volt - fogalmaz az RTL Klub XXI. század című műsora.

Gerevich Nemes-Lampérth Józsefet hozza először példaként, aki kétszer is – 1919-ben és 1922-ben – a klinika betege volt. A festő rövid élete a pszichózissal való küzdelemről szólt, súlyos bipoláris zavarban szenvedett, ennek mániás szakaszaiban alkotott. Életéből hiányzott az érzelmi kötődés, apja erőszakos, ő maga is robbanékony személyiség volt. "Ez expresszív stílusán is meglátszott, még az aktjaiból is sugárzik a nyers, brutális erő, betegségének közvetlen képi áttéte pedig egyedivé tette művészetét. Világos, hogy nem a tehetségét nyomta el a pszichózis, hanem az energiáját emésztette fel" – mondja Gerevich. Nemes-Lampérth utolsó munkája egy 1922-es tusrajzsorozat, ennek megalkotása után a művész összeroppant és két évvel később a sátoraljaújhelyi elmegyógyintézetben meghalt.

Gulácsy Lajos is a Moravcsik-klinika neves betegei közé tartozott. Neki anyjával volt súlyos konfliktusa, 1904-től tizenhárom éven át közös szobában éltek, gyilkos viszony alakult ki közöttük. "Festményein Gulácsy sokszor bolondnak ábrázolta magát, majd azonosult a szereppel" – fogalmaz Gerevich. Szertartásokkal vette körül az alkotást, kedvelt témája volt a háború és- halálélmény, Salome és más erőszakos nők, illetve az általa kitalált fantáziabirodalom, Nakonxipán. A festőn 1914-ben tört ki a pszichózis, 1917-től 1932-ben bekövetkezett haláláig a klinika visszatérő páciense volt. Juhász Gyula, akit szintén kezeltek az intézetben, így emlékezik meg Gulácsy Lajosnak című versében a Moravcsik-klinikáról: "Lajos, hiszen mi voltunk már azóta / Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó... / Ahol ketyeg a lélek, mint az óra, / De nem mutat időt, irtóztató".

A klinikához kötődő leghíresebb kultúrikon azonban kétségtelenül Csáth Géza, akinek emléktábla őrzi a nevét az intézmény falán. Csáth (születési nevén Brenner József) orvosi egyetemet végzett, majd 1909-ben Moravcsiknál kezdte el kutatásait. 1914-ig dolgozott itt (sőt, egy időben a klinikán is lakott), egyszer Karinthy együtt vizitelt vele. Az első morfiuminjekcióját is az intézményben adta be magának, és tudatosan rászokott a szerre. 1915-ben is morfinizmusa miatt szerelték le a katonaságtól, 1919-ben elvonókúrára vonult be. Onnan megszökött, otthon megölte a feleségét, majd megpróbált öngyilkos lenni. Megmentették, a szabadkai kórházba került, de onnan is megszökött, és Budapestre indult. Kelebiánál szerb katonák feltartóztatták, Csáth pedig halálos adag ópiátot vett be. "Szabadkán temették el, de Csáth még életében úgy rendelkezett, hogy szívét, máját és az agyát juttassák fel a klinikára. Csak az agyvelőt sikerült feljuttatni, de amikor a formalinból kivették, kiderült, hogy az agysejtek már rég felbomlottak. Így nem sikerült megvizsgálni Csáth agyát, ezért azt 1919 szeptemberében a földbe temették a klinika kertjében" – írja Kéner Balázs Csáth-kutató.

Gerevich szerint Csáth kórlapján megtalálható a szeparációs szorongás, továbbá a hetero- és autoagresszivitás (vagyis önmagával és a környezetében élőkkel szembeni erőszak), ami írásainak is egyik fő témája, a feleséggyilkosság pedig e kórkép csúcspontjának tekinthető. "Jól megfigyelhető még a pszichoszexuális fejlődés zavara: anyai szeparáció, konfliktus az apával, diszharmonikus kapcsolat a feleséggel, hajlam a promiszkuitásra. A háttérben feltehetően megoldatlan látens homoerotikus tendenciák húzódnak" – mondja a szakember.

Sok a pszichés rokkant

Csáthot és Gulácsyt azért sem sikerült kezelni, mert bár már egyiptomi papiruszokon is szó esik az elme betegségeiről, a pszichiátria nagyon fiatal tudomány, különösen a diagnosztikai módszerek és a gyógykészítmények tekintetében. Az első hatásosabb pszichiátriai gyógyszereket (például a hangulatstabilizáló lítiumot) csak a második világháború után találták fel, az első antidepresszívumok és antipszichotikumok pedig csak az ötvenes évek második felében jelentek meg.

A technológia még később érkezett a kutatók segítségére. A nyolcvanas évekig csak az agyi elektromos tevékenység figyelésével (EEG) és pneumoencefalográfiával lehetett vizsgálni az agyat: ez utóbbi eljárás során levegőt fújtak az agykamrákba, így azok láthatóvá váltak a röntgenfelvételeken. Csak az elmúlt húsz évben vált elterjedté a komputertomográfos vizsgálat (CT), a mágnesesrezonancia-alapú MRI, az agyi aktivitást valós időben figyelő funkcionális MRI és a többi modern diagnosztikai módszer, továbbá a genetikai vizsgálatok.

Ez magyarázza azt is, miért nincs több pszichiátriai Nobel-díj. "A biológiai pszichiátria igazából csak most kezdődött el, és az is jól látszik, hogy a neurológiát és a pszichiátriát nem szabad mereven elkülöníteni. Rengeteg most az alapkutatás, ezért a két tudományág pozíciója erősödni fog" – magyarázza Rajna. Ez a pozíció egyébként a szakember szerint "rendkívül rossz", és elsősorban nem azért, mert szekták és sztárpszichológusok igyekeznek lejáratni. "Erről leginkább mi, pszichiáterek és neurológusok tehetünk, ugyanis nagyon rosszul kommunikáljuk magunkat még más orvosok felé is, nemhogy kifelé. A sok tévhit – hogy a pszichiátria nem egészen tudományos alapú, hogy szubjektív műfaj és még sorolhatnám – pedig sajnos elvégzi a maga romboló munkáját." – fogalmaz.

"A pszichiátria valóban nem húzóágazat az orvostudományon belül, de ez változóban van" – mondja a jelenlegi intézetvezető, dr. Bitter István. "Tudjuk, hogy a legtöbb halálozásért a szív- és érrendszeri, illetve a daganatos betegségek okolhatók, de kevésbé ismert tény, hogy a legtöbb betegállomány és rokkantság pszichiátriai betegségekhez köthető. Nemrég ismerték fel, hogy ezek a betegségek így mekkora anyagi terhet jelentenek az államoknak, és az egészségügyi intézetek mellett pénzügyi befektetők is elkezdtek foglalkozni a kérdéssel." Persze ez főként fejlett országokban történt meg. Magyarországon egyelőre az a legnagyobb gond, hogy az adatgyűjtési rendszer hiányosságai miatt nem tudják a pontos számokat. A páciensek is sokszor stigmának érzik a betegségüket, egy depressziós ritkán keresi fel a családorvost. "Annyit tudunk biztosan, hogy a rendszerváltás után nagyon megnőtt a pszichiátriai betegséggel való leszázalékolás aránya" – jelenti ki az intézetvezető.

Bitter a kutatások növelésével folytatja a neves elődök munkáját: az intézetben elsősorban a szkizofréniát és a neurotikus kórképeket kutatják, most vonnak be eddig elhanyagolt kórképeket is, például a felnőttkori hiperaktív figyelemzavart. Az intézetvezető másik törekvése az oktatás korszerűsítése, mert a százéves tanterem nem szolgálja a diákok igényeit a wifi korában. A tanszék működését is szeretné átszervezni, kevesebb beteg jobb minőségű ellátását elérni. "Jelenleg a klinika nagy befogadóképességű városi kórházként működik, és ez nem jó" – mondja. "Így egyrészt nehezen tudjuk megvalósítani azokat a magasabb szintű betegellátó funkciókat, ami az egyetem feladata lenne, másrészt nem tudunk annyi időt szentelni egy beteg megismerésére és bemutatására, amit az oktatás megkívánna."

A kedvezőtlen körülményeket és a finanszírozási nehézségeket a szakértelem ellensúlyozza: a pszichoterápiás osztály magas színvonalon működik, intenzív csoportterápiákat is tartanak. A kutatások pedig a molekuláris biológiára is kiterjednek, a DNS-ben is keresik a betegségek okait és rizikófaktorait, az agyakat pedig már MRI-vel szeletelik. A gyógyszeres kezelés jól megfér a pszichoterápiákkal, néhány éve pedig a művészetterápiás kezelések is újraindultak. Ötvözik a biológiai szemléletet a humanista szemlélettel, akárcsak a pszichiátria modern úttörői száz évvel ezelőtt.