Építészek vs nem építészek

2014.08.16. 11:29 Módosítva: 2014-08-16 11:36:38
27 hozzászólás

Mi irritálja az építészeket a laikusok szakmaiatlan okoskodásában és vice versa: mi bosszantja fel a szakmán kívülieket az építészek bennfentes észjátszásában?

Vajon elvárható-e egy minimális szakmai hozzáértés „lakossági hozzászólói” részről, mielőtt bárki is lesajnál egy épületet: „Ennek az ocsmányságnak a tervezőjét tíz év gályarabságra ítélném!”-stílusban?

Az építészeknek kötelező tűrni, hogy műveiket bármelyik műveletlen sültparaszt habzó szájjal kritizálja?

Egyáltalán: meghatározható egy mindenkitől elvárható, általános építészeti-műveltségi minimum, amely szint elérése alatt hallgass a neved?

No, és kijelölhető többé-kevésbé objektív mércék alapján az a határ, amikor viszont egy építésznek kellene magába néznie ahelyett, hogy pöffeszkedő, bennfentes stílusban – hivatásának elefánttornyából lenézve a pórnépi mélységbe –, utasítsa vissza a képzetlen, „nemépítészi” bírálatot?

Tipikus, építészeket idegesítő laikus okosságok:

  • Valós ismeretek nélkül, fedezetnélküli önbizalommal kinyilatkozza, hogy mi a szép és mi a funkcionális. Minden egyéb, ami nem fér be kicsi világképébe: ocsmány, hivalkodó, lakhatatlan, modernkedő, jellegtelen stb.
  • Hobbiépítész. Olvas szakcikkeket, esetleg szakkönyveket, néhány sztárépítész életrajzát, Szép Házakat lapozgat. (Rosszabbik esetben átfutja az építészettel kapcsolatos online posztok intróját és az elmúlt öt évben már rákeresett a Wikin Le Corbusier, Gaudí, Ybl vagy Makovecz szócikkére.) Avagy gyakorlati oldalról tartja magát pallérozottnak a diszciplínában, mert a haverokkal felhúztak egy hétvégi faházat. Az még hagyján, hogy általánosságban kompetensnek érzi magát épületek véleményezésekor, de ha a családi házát építteti, megkeseríti az tervező életét az: „ezt én jobban tudom!” hozzáállással. Rosszabbik esetben milliárdos magán-, állami-, önkormányzati ingatlanfejlesztésekben vesz részt a döntéshozatalban. (Ellenben: ha egy kellően alázatos, önkritikával bíró, saját képességeinek a határait ismerő „hobbiépítész” áll a megrendelői oldalon, akkor a profi építész vele megfogta az isten lábát.)
  • A fenti egyik válfaja: a politikai meggyőződése megerősítését hobbiépítészettel tuningoló nemépítész. Tipikus magyar képviselője a Makovecz-bálványozó, illetve ellentététpárja: a Makovecz-gyalázó. Természetesen eme meggyőződése miatt válik harcos organikusépítészet-pártivá, vagy ellenzővé.
  • Az építészeket egyáltalán nem értő, egyben lenéző. Nem képes felfogni, hogy mi a fészkes fene eme sajátos, két merőben különböző diszciplína: mint a humán, „lila” művészet, és a leginkább kézzelfogható, alkalmazott mérnöki tudás elegye. Kik ezek a fölényeskedve, rébuszokban beszélő, furcsán öltöző, lehetetlen frizurás figurák és mit akarnak? Vagy legalábbis miért nem terveznek jól bevált, használható, „szép” épületeket a modernkedő förmedvényeik helyett? Mi ebben az egészben a nagy kunszt? Ne dőljön, össze, legyen lakható és nézzen jól ki, ennyi. Különben is, építeni gyerekjáték: ha a téglákat egymás mellé rakjuk, akkor járda, ha egymásra, akkor meg fal. El sem tudja képzelni, hogy egy épületnek, vagy akár egy felújításnak igenis lehet filozófiája. Avagy azt, hogy egy elhivatott építész képes hosszú éjszakákat agyalni művén, százszámra skiccelni vázlatokat, pepecselni a CAD-del, kollégákkal konzultálni, szakcikkeket, tanulmányokat olvasni, hogy ihletet merítsen, távoli helyszíneket bejárni és ideális esetben kreativitását és több évtizedes szakmai tapasztalatát sűríti alkotásába.

Tipikus, nem építészeket idegesítő építészgőg:

  • A művész. Mérhetetlenül bosszantja, hogy kreativitását, önmegvalósítását, sajnos olyan piszlicsáré, alpári apróságok gátolják, mint: határidő, költségvetés, megrendelői igények, anyagszerkezet, gravitáció. Az építészet művészeten túli részletkérdéseitől tüntetőleg elzárkózik. Azt oldják meg az olyan földhözragadt „rabszolgák”, mint a statikusok. Hallottam olyanról, aki azzal kérkedett, hogy egy kör kerületét még ki tudná számolni, de a területét már nem. (Amúgy persze, hogy ki tudná, nyilván nem hülye, csak ez (szerinte) jól hangzik.) Ne is próbáljuk megérteni elmélkedését, ha nem olvastunk el legalább kétszáz (általa is preferált) szakkönyvet. A közönséges halandókat legfeljebb idegesíti, de a megrendelők, az alkotási folyamatban résztvevő társmérnökök (pl. épületgépészek és főleg a statikusok) életét alaposan képes megkeseríteni a: „2014-et írunk, hogy-hogy még nem találták fel az antigravitációs gerendát?”-attitűd.
  • Egy válfaja a magát univerzális megmondóemberré kinövő, kulcspozícióba kerülő sztárépítész. Kellő politikai beágyazottsággal ugyan, ha nem is élet és halál ura (bár, akit annak idején érintettek Albert Speer projektjei, erről különvéleménnyel bírhattak, szerencsére ez elég extrém eset), de súlyos adómilliárdok sorsáról dönt, és ezzel áttételesen emberi sorsokat is befolyásol.
    Nem csupán az épített környezet tükrözi megkérdőjelezhetetlen ízlését, hanem több művészeti ágban is hatással lehet arra, ki rúghat a jövőben labdába. Mely intézmények, iskolák, műhelyek kapnak zöld fényt és melyek ítéltettek a pénztelenség apropóján enyészetre. Nem csupán az országos pozíciót betöltő nyomja rá kétes értékű bélyegét évtizedekre, avagy évszázadokra épített környezetünkre, hanem akár egy szakmailag tévesen megválasztott városi főépítész is.
  • Fásult, életunt, rosszindulatú, „meg nem értett”, iparos-gályarabságra kárhoztatott egyed. Haragban áll szinte az egész szakmával és a megrendelőkkel szintúgy. Kortársról pozitív kritikát csak akkor hallani a szájából, ha az illető a szűkkörű szakmai-baráti köréhez tartozik (vagy a saját művéről beszél), esetleg valamelyik egzotikus országban élő, kevésbé felkapott, nemzetközileg is jegyzett sztárépítészt dicsőít. A megrendelőre erőszakosan ráerőlteti akaratát, még akkor is, ha az egyébként méltányolható igényt színvonalasan meg lehetne oldani. Gyakran keveredik konfliktusba a szakhatóságokkal, aminek végül a megrendelő issza meg a levét.

Csak néhány példa gondolatébresztőként. Bátran osszák meg mind az építész olvasóink keserű tapasztalataikat – amikor a nem építészektől  állt égnek a hátukon a szőr–, mind a nem építészek, amikor az építészek sznobizmusa verte ki náluk a biztosítékot.