Van egy 280 méter hosszú, bronz emlékmű Budapest közepén. Most egy gyönyörű könyv jelent meg róla

2015.12.11. 08:36
4 hozzászólás

Van egy különleges világháborús emlékmű Budapest közepén. Több szempontból is egyedülálló, de leginkább azért, mert egy elég hosszú, 280 méteres alkotásról van szó. Ehhez képest nem túl sokan ismerik. Most egy gyönyörű könyv jelent meg róla Bevésett nevek címmel Kállay Eszter és Szűcs Teri szerkesztésében. Vagyis kettő. Legalább olyan szépek lettek, mint maga az emlékmű.

Pár lépésnyire van az Astoriától az ELTE campusában a Trefort-kert. Tavaly állított itt egy szokatlan emlékművet az egyetem bölcsészettudományi kara. Szokatlan volt már abból a szempontból is, hogy nem a holokauszt áldozatainak vagy a világháborúban elesett katonáknak akart emléket állítani. Hanem minden egyetemi polgárnak, aki a világégés áldozatául esett. Akár úgy, hogy elhurcolták koncentrációs táborba vagy munkaszolgálatra, akár úgy, hogy katonaként kellett harcolnia valahol egy messzi fronton.

Szokatlan volt az is, hogy elsősorban nem képzőművészeket kértek fel az alkotásra, hanem olyan pályázatot írt ki a kar, ahol az ÉME Mesteriskola tanítói és hallgatói indulhattak csoportokban. Vagyis építészeti művek születtek, még ha nem is a szó hagyományos értelmében.

A győztes egy hosszú bronzcsík lett, ami az egyetem falán fut végig, a téglák közül kikapart fuga helyén, rajta az összes egyetemi áldozat nevével. Az MM-csoport (Bujdosó Ildikó, Fajcsák Dénes, Lukács Eszter, Szigeti Nóra, Albert Farkas és Roth János, Szabó Levente) alkotásáért nem is olyan rég magam is lelkesedtem: nagyon klassz, hogy ennyire finoman, tolakodás nélkül állítanak emléket, ám azokban, akik észreveszik, vagy akár szándékosan keresik, sokkal mélyebb nyomat hagy, mint egy szabványoszlop vagy szenvedő szoborcsoport. Ahogy az egyik alkotó, Szabó Levente fogalmazott, eszmei kérdés, hogy

több mint hetven évvel a vészkorszak és a háború után a mai egyetemi hallgatóknak mennyire lehet beleverni a fejét mindennap ebbe a történetbe. És arra jutottunk, hogy nem nagyon lehet ezt erőszakolni, mert annak nem lesz jó vége.

Az idézet abból a könyvből származik, amely a napokban jelent meg az emlékműhöz kapcsolódva. Az egyik kötete egy konferencia előadásait gyűjti össze, a másik csak az emlékműről szól. Gyönyörűen néznek ki.

Ez persze elsőre eléggé másodlagos szempontnak tűnik, hiszen olyan, mintha amúgy nem nagyon lenne mit megdicsérni rajta. Pedig itt tényleg egyenrangú a külső a tartalommal: maga az emlékmű sem más, mint egy csomó név egymás mellé írva – amitől zseniális lesz, az épp az elhelyezése, a megformálása. A kötet amúgy Németh L. Dániel és Salát Zalán Péter művészeti vezetésével készült el, a könyvtervezésben pedig az a Polgárdi Ákos is részt vett, aki az emlékmű tipográfiájáért is felelős.

Az elegáns desszertdobozra emlékeztető fekete konferenciakötettel most nem foglalkozunk, ugyanis az Urbanista szempontjából inkább a fehér emlékműves az érdekesebb. Olyan, mintha egy pihekönnyű tégla vagy egy darab épületfa lenne, amit vésővel vagy fűrésszel formáltak ilyenre.

Elsőre kicsit megrettentett, hogy mit lehet egy 3000 köbcentis könyvben írni egyetlen bronzcsíkról, de aztán kiderült, hogy kár aggódni. És nem azért, mert a csodaszép vastag lapok miatt alig több mint 420 oldal az egész, hanem mert végig érdekes.

Az építészet tulajdonképpen elég szomorú művészet. Egy elfeledett festményt száz évvel később is újrafelfedezhetnek, egy asztalfióknak írt verset is kiadhat a hálás utókor, stb. Az építészet azonban, ha nem arat azonnal sikert, örökre papíron marad tervként, mellyel egy idő után senki sem foglalkozik. (A meg nem épült jó épületeknél már csak a megépült rosszak lehetnek szomorúbbak.)

  Leginkább ezért örülök ennek a kötetnek, mely tényleg méltóképpen mutatja be valamennyi pályaművet: azt is, amelyik végül megvalósult, meg azt is, amelyik nem. Nagyon erős volt a felhozatal, így érdemes valamennyivel megismerkedni.

Nemcsak a pályázati anyagok és egy rövid esszé szerepel a kötetben mindegyikről angolul és magyarul, hanem rengeteg fotó, gondolat, végül a megvalósult emlékmű teljes szöveganyaga. A legérdekesebb része (a fenti idézet forrása) három interjú a három első helyezést elérő alkotócsoport tagjaival.

Merthogy a zsűri három első helyet javasolt, melyből az egyetem vezetése választotta ki a Névsor a fugákban elnevezésű pályaművet. Azt hiszem, tényleg ez volt a legerősebb anyag. Jó, hogy a kötetben őszintén beszélnek az MM-csoport tagjai arról, hogy mik is ihlették őket a tervezéskor. Az olyan híressé vált kezdeményezések, mint Gunter Demnig botlókövei vagy Jochen Gerz Láthatatlan emlékmű tere.

Ez utóbbinál az alkotó titokban felszedett egy-egy kockakövet éjszakánként egy saarbrückeni téren, mindegyikbe belevéste egy-egy település nevét, ahol a világháború előtt zsidó temető volt, majd szöveggel lefelé visszarakta őket. Ma már 2146 ilyen kő van a téren, mely időközben hivatalosan felvette a Láthatatlan emlékmű tere nevet. Az egészből az égvilágon semmi nem látszik, de mindenki tudja, hogy ott van, s ez valószínűleg erősebb kötődést jelent, mint egy egyszerű utcaátnevezés vagy egy hagyományos emlékmű.

Hasonlóképpen finom beavatkozással dolgozott a szintén első helyezett Névtáblák az ajtókban (Páll András, Sámson Rita, Vörös Tamás és Pelényi Margit, Pethő László), ahol egy-egy magnéziumötvözetből készült táblára írták volna fel a neveket. Az alkotók kiemelték: ez az elem alapvető fontosságú az emberi testben, hosszan tartó hiánya depresszióhoz, viselkedészavarokhoz vezet. A táblácskákat azután az ajtók 5 centiméter vastag élére, hivatalosan „falcára” rögzítették volna. Mindenki csak akkor találkozik velük, ha kinyitja, becsukja az ajtót. Persze ez azért elég gyakran történik, szóval a mindennapok részévé váltak volna a nevek.

Az is növelte volna az alkotás erejét, hogy ezek a kiválasztott ajtók ugyanazok lettek volna, amelyeken a későbbi áldozatok járkáltak ki, s be. Az meg végképp szép ötlet, hogy egy üres tábla is került volna az egyik ajtóra, azoknak állítva emléket, akik még csak egyetemi áldozatok sem lehettek, mert származásuk miatt nem vették föl őket.

Nem fogom egyesével valamennyi tervet bemutatni, erre való a könyv. Sajnálom, hogy kereskedelmi forgalomba nem kerül, így csak kevesekhez jut el, de a kiadó szerint az összes fontos könyvtárban megtalálható. Remélem, megtaláljátok ti is. Ha otthon akartok megismerkedni a pályaművekkel, akkor érdemes meglátogatni az emlékhely honlapját, ahonnan valamennyi pályázati anyag letölthető – még ha nem is olyan szép formában, mint a Bevésett nevek könyvekben.

Ezen a képen egy 280 méter hosszú bronz emlékmű részlete látható Budapest közepén

Szerző: Urbanista2015. december 10.

Paphos képekben

Ciprusi fotók, fantasztikus élmények. Nézd meg most!

Oszd meg élményeidet!

Oszd meg nyári élményeidet más utazókkal is, tölts fel beszámolót, fotókat!