Ki és miért lobbizott azért, hogy ilyen legyen az Országház?

Török András, Wachsler Tamás: A nevezetes magyar Országház és a tér, ahol áll

2015.12.14. 11:30
3 hozzászólás
B1377792

Az ajándékba adható könyvek nagyjából két csoportra oszthatók. Vannak az olvasósok meg a nézegetősek. Az előbbit elkezdi az ember az elején, aztán pár nappal később befejezi, amikor kiolvasta. Az utóbbiba bele-bele nézeget, lapozgat, böngészi, elvan vele. Az előbbit minden további nélkül megvesszük magunknak is, az utóbbit inkább sugalmazzuk valakinek, hogy vegye meg nekünk, és ha végül mégis kénytelenek vagyunk magunknak beszerezni az albumot, akkor kicsit lelkiismeret-furdalásunk van tőle. 

Török András és Wachsler Tamás A nevezetes magyar Országház és a tér, ahol áll című könyve többek közt azért nagyszerű, mert egyszerre mindkét típushoz tartozik. Első ránézésre egy színes (állandó jelzője: reprezentatív) album, amelyekben leggyakrabban unalmas történelmi tényekkel és felsorolásokkal szokták kitölteni a képek közti üres felületet. Viszont itt tényleg egyenrangú a képanyag és a szöveg. Elég beleolvasni egy tetszőlegesen felütött oldalba, azonnal magával ragad!

Ezen persze a szerzőket ismerve nincs mit csodálkozni. Török András Budapest-könyvét nagyjából mindenki ismeri, a legjobb útikönyvnek álcázott szórakoztató irodalom, irgalmatlan mennyiségű tényanyaggal és érdekességgel. Ráadásul egy hasonlóan szimbolikus jelentőségű XIX. századi projektről már megjelent egyszer egy izgalmas kiadványa a szerzőnek, mégpedig a Lánchíd építéséről.

Wachsler Tamás építész, fotós és nem utolsósorban a Steindl Imre Program vezetője megint csak rengeteget szerepelt a blogon. Nagyrészt neki köszönhető, hogy a megújult Kossuth tér olyan lett, amilyen, és hogy végig van dokumentálva az egész folyamat, elejétől a végéig. A ház felújításáról és a tér átépítéséről már egy évvel ezelőtt megjelent egy színes albuma. Ebben a főszerep a képeké volt. A gyönyörű kiadvány azért hagyott némi hiányérzetet az emberben, mert hát fontos ugyan az abban bemutatott három év az Országház történetében, de azért mégis csak kíváncsi voltam a maradék százakárhány évre.

Százakárhány, mert hogy nehéz lenne  megmondani, pontosan mikor is kezdődött a ház története, miként az ebből a kötetből is kiderül. A könyv azonban nem egyszerű kronológia az országgyűlések, az első sikertelen pályázat, az ideiglenes országgyűlési épület, majd a mai ház felhúzásának történetéről. Ennél sokkal szórakoztatóbb, csapongó a vonalvezetése, de annyira azért nem, hogy ne lehessen követni a történetet. Mire a végére érünk, kerek kép alakul ki az egész épületről, melybe addigra alighanem minden olvasó beleszeret. Pedig 

nincsenek benne patetikus túlzások, megszokott melldöngető panelek, leplezetlenül ír a visszásságokról, a hátrányokról is. Épp ezért hihetőek a pozitívumok is, hogy tényleg egyedülálló alkotásról van szó. 

Nagyon őszintén mutatja be a korabeli pályázat furcsaságait, mint ahogy azt is, hogy ez hogyan működött a kor más nagy épületeinél. Természetesen megismerhetjük belőle azokat a terveket, amelyek végül nem valósultak meg, s hogy a legenda szerint miért éppen a gótikus stílus lett a nyerő. Andrássy Gyula gróf ugyanis a szabadságharc után angliai emigrációba kényszerült, s amikor hazajött, egy csomó minden ott tapasztalt klassz dolgot megpróbált meghonosítani idehaza. Ilyen volt például a közmunkatanács, s állítólag a gótikus parlament ötlete is, melyet a feltételezések szerint azután ő vert keresztül a döntéshozókon.

A könyvből kiderül, milyen technikával, milyen alapanyagokból és milyen munkaszervezéssel készült el a hatalmas épület, na és, hogy miért volt a XX. században 90 éven keresztül felállványozva. Szó esik a pénzről is, hogyan saccolták az építkezés költségeit, s aztán mennyibe került végül. De még az olyan abszurd kérdésekre is megpróbál válaszolni, hogy mondjuk

mennyibe kerülne ma felépíteni (úgy 160 milliárd forint), s mennyiért lehetne eladni (úgy 320 milliárd).

Külön fejezetet kap a korabeli csúcstechnika, amit a historizáló falak rejtenek. A távfűtési rendszerről és a légkondicionálásról már az Urbanistán is írtam, de a villamossággal kapcsolatban például rengeteg érdekességet tudtam meg a könyvből. Mondjuk, hogy 1965-ben tértek csak át a 220 voltra, addig az izzókat is egyedileg kellett gyártani az Országháznak, sőt még a XXI. századi felújítás során is kerültek elő egyenáramú vezetékek.

A telekommunikációs hálózat már az átadáskor is nagyon menő volt: háromféle rendszert építettek ki, mellyel a korabeli kapcsolásokat lehetett megkerülni, ha a házon belül vagy a házból akart telefonálni valaki. Hogy aztán a hidegháború idején milyen titkos rendszerrel egészítették ki, az már egy másik történet.

A hihetetlen mennyiségű díszítésről is rengeteg szó esik. Például Munkácsy első Honfoglalás-festményének tervét nem fogadták el, mert nem a behódoltatásnak, inkább béketárgyalásnak tűnt. A mindenhol felbukkanó szobrok közül nem is annyira az uralkodókat és főurakat ábrázolók a legizgalmasabbak, hanem mondjuk a tetőn álló rézvitézek, melyek egyben villámhárítók is voltak, és a szél ellen keljfeljancsi-technikával védték meg őket.

Vagy mondjuk azok, amelyek a mesterségek galériájában állnak. Itt a legkülönbözőbb szakmák képviselői jelennek meg a fotográfustól a vegyészig, a távírásztól a libatömőig, sőt, a tőzsde is képviselteti magát. Ám miközben egészen ősi szakmák hiányoznak, másokból akár három figura is akad. Annak idején botrány is volt a megrendelés körül.

De nem csak ebben van furcsa eloszlás, hanem mondjuk a homlokzatot díszítő 360 címer körül is. Ezek többségét csak az elmúlt években azonosították és kiderült, hogy magyar településeké. Csak míg mondjuk Eger, Miskolc vagy Szolnok nincs fenn, addig olyan kisvárosok, mint Modor vagy Versec akár többször (némelyik akár ötször) is. Hogy hogy lehet ez? Senki sem tudja, talán valamelyik renováláskor gondolták úgy a felújítók, hogy ugyan ki nézi ezt onnan lentről.

A könyv annyira szerteágazó, hogy a témákat is nehéz lenne felsorolni mondjuk a díszkivilágítás történetétől a különböző korokkal változó megítéléséig. Illyés Gyula szerint például olyan az ülésterem, mint egy

török gőzfürdő és valami dél-amerikai gótika keveréke.

És bármilyen nagy és izgalmas a téma, nem csak az Országház fért bele a kötetbe, de a tér története is, beleértve az azt keretező házakat, na meg a park folyamatos változását és a szobrok sokakat megosztó kérdését.

Az anekdotázós, sőt olykor kifejezetten személyes hangú szöveg mellett teljesen egyenrangú a képi anyag is. Régi tervek, térképek és archív fotók adják az egyik felét az anyagnak. A kedvencem ezek közül az átvételi tárgyalás Munkácsyval a Nemzeti Múzeum főrendiházi termében. Ott még nem volt olyan frankó fűtés, mint a későbbi országházban: mindenki nagykabátban és kalapban van, rohadt hideg lehetett.

Na meg persze az utolsó fejezetben az alkotók portréi, remek korkép a sok alkotóval. Nem véletlenül kaptak külön tablót az állandó kiállításon is: órákig el lehetne nézegetni őket.

Ez a gyönyörű mandala az Országház egyik szellőzőrácsa alulnézetből
Ez a gyönyörű mandala az Országház egyik szellőzőrácsa alulnézetből
Fotó: Wachsler Tamás / flickr.com/eclipse_chaser

Az illusztrációk másik felét a Wachsler Tamástól megszokott színvonalú képanyag alkotja. Ezekért már annyiszor lelkesedtem, hogy csak ismételni tudom magam: nem pusztán azért szeretem a fotóit, mert olyan részleteket mutatnak be, amiket más nem is ismerhet, hanem mert mindegyik kép önálló alkotásként állja meg a helyét. Többek közt ezért is egyedülálló a kötet,

gyakorlatilag egyetlen olyan fotó sincs a könyvben, amely ismerős lehet a szokásos útikönyvekből.

Ha elkezditek nézegetni, kicsit olyan mintha külföldi turistaként fedeznétek fel valami egészen új épületet. Közben persze tök jó rácsodálkozni, hogy de hisz ez az, amit ismerek.

A könyvet itt lehet megrendelni, vagy meg lehet venni az Országház Látogatóközpontjában. Ott csak 6 990 Ft.

Tudtátok, hogy van a tőzsdézőnek is szobra a Parlamentben? Rengeteg izgalmas részlet az Országházról az év egyik legjobb várostörténeti könyvében

Szerző: Urbanista2015. december 14.