Megjelent a Heti Oligarcha!

A kommunizmus idején egy férfit az NDK-ból Szibériába küldenek. Mivel tudja, hogy a leveleit cenzúrázni fogják, azt mondja barátainak, egyezzenek meg egy kódban. Ha a levelet kék tintával írja, igaz, ami benne áll, de ha vörössel, a barátai tudni fogják, hogy nem írhat igazat.

Egy hónap múlva meg is érkezik az első levél, kék tintával. „Minden csodálatos itt. A boltok tele vannak, a mozikban jó nyugati filmeket játszanak, luxusszállásokon lakunk. Egyetlen dolgot nem lehet csak kapni. Piros tintát.”

Beszélni sem tudunk róla

Ezt a viccet Slavoj Žižek szlovén filozófus és baloldali ikon mesélte el az egyik Occupy Wall Street tüntetésen tartott beszédében. Žižek szerint mindenünk megvan, amit csak akarunk, és még szabadok is vagyunk, azt viszont, hogy miben nem vagyunk szabadok, el sem tudjuk igazán mondani, mert még a nyelvi eszközeink sincsenek meg hozzá.

Ezzel Žižek  tudtán kívül tökéletesen leírta a magyarországi viszonyokat.

Még akkor is, ha mostanában fel-felfröccsen a vörös tinta a saját fejünk fölé húzott fekete lepedőre, és egyre több jel mutat a nyilvánosság előtt is arra, hogy amit a magyar politikáról és közéletről tudni szokás, az elképesztően magas valóságtartalmú ugyan, de százszázalékosnak azért nem mondhatnánk.

Repedezik a fal

Amikor egy lemondott államtitkár ír arról, hogy a kormány politikáját oligarchák és maffiakapcsolatok befolyásolják, az azért mégiscsak súlyosabbak tűnik, mint amikor mi írjuk ki ugyanezt Facebook-státusznak. Az, hogy a Jobbik és az LMP lassan már egyetlen felszólalásából sem hagyja ki az gazdasági háttéremberek viselt dolgait, korábban nem volt megszokott tempó a parlamentben, néhány tudósításba pedig így akaratlanul is bekúszik a téma. Mostanra pedig már az új ellenzék is rájött, hogy nem érdemes minden patront Orbán Viktorra tartogatni, a nagy pártok és köreik közös mocskára is bőven lehet célozni – és ezek csak az elmúlt egy hét példái.

Persze parlamenti felszólalások, belvárosi konferenciák és környezetvédő honlapokon közzétett levelek jelentőségét önmagában kár lenne túlbecsülni. Mégis fontos fejlemény ez, mert ha lassan is, de repedezni kezd a fal a gondosan felépített virtuális világ körül.

Annak alapján, amit a gazdasági háttéremberek szerepéről sejteni lehet (merthogy éppen az a lényeg, hogy biztosat nem tudhatunk), a reális nagyjából az lenne, ha a bulvárlapok címlapján állandó oligarcharovat szerepelne közvetlenül a nap melle alatt, az utcákon rikkancsok hirdetnék, hogy „Megjelent a Heti Oligarcha! Botrányos borókabokor-beszerzés!”, és VV Oli nyerné a következő valóságshow-szériát. Bevett mindennapi fordulat lenne, hogy „nekem vannak oligarcha barátaim, és igenis van közöttük tisztességesek”, és a stadionokban ultrák skandálnák, hogy Chia-chia-oligarchia.

Mit csinált már megint az az oligarcha?

Nagyjából ekkora befolyásuk van ezeknek a gazdasági háttérembereknek az ország ügyeinek alakulására, ha hihetünk a konyhai összeesküvés-elméleteknek, amik a sajátos magyar viszonyoknak köszönhetően jóval közelebb állhatnak a valósághoz, mint a nyilvánosan elérhető információk.

Ehhez képest, mikor hallott valaki olyat legutóbb egy szakadt külvárosi kocsma pultjánál, hogy két szemét Gyurcsány és disznó Orbán között felhorkant volna valaki, hogy „ej, hát már megint mit csinált az a háttérember”.

Az oknyomozók persze igyekeznek tenni a dolgukat, itt-ott felfeslik néha a szövet, és elcsodálkozhatunk, hogy néha már lemondások vagy egyetlen cég által elnyert sok-sok közbeszerzés mögött felsejlik egy-egy háttérember. A gyurcsány-orbánozás diszkurzív terében ezek a történetek viszont úgy vesznek el, mint az ügynöktörvényre adott igen szavazat a Fidesz-frakcióban.

Nem tudjuk, kire szavazunk

Pedig igény, az lenne rá, mert ez a történet semmivel sem kevésbé érdekes, mint a kék tintával írt és az ország teljes lakossága által különösebb gond nélkül benyelt narratíva a két nagy politikai oldal harcáról, békemenetről és kommunistázásról, diktárorozásról és köztársaságpártiságról.

És akkor most legyintsen nyugodtan mindenki, hogy nem kellenek az összeesküvés-elméletek.

De ha azok, akkor miért nem találunk az interneten nemhogy egy megszólalást, de még képet is alig a legmeghatározóbbnak tartott háttéremberekről? Amíg ez így van, lényegében fogalmunk sincs, kire szavazunk a választásokon.

Persze még az is elképzelhető, hogy ez az egész kérdés csak egy lufi, és ezek a háttéremberek nem is olyan nagy számok. Ebben az esetben viszont pont az érintettek tesznek meg mindent a titkolózással azért, hogy egyrészt a legtöbb embernek fogalma se legyen róluk, másrészt viszont, akiknek igen, azoknak határozottan úgy tűnjön, hogy valami nagyon sötét dolog folyik a háttérben.

Szlovákia megelőzött

Egyébként nem is kell a Wall Streetig menni, elég átnézni a szomszédba. A szlovák politika történetének egyik legnagyobb botránya robbant ki januárban, amikor nyilvánosságra került dokumentumokból a napnál világosabban derült ki, hogy az ország vezető politikusai pártállástól függetlenül a Penta cégbirodalom befolyása alatt álltak. Pozsonyban az egész politikai elitet egységesen gyalázó tüntetések indultak el, az ügy a márciusi választásokon is döntő fontosságú lehet.

Mindezért leginkább csak irigyelhetjük a szlovákokat. Ők már ennyivel tisztábban látnak.

Amíg valami hasonló nem történik nálunk – akár a lassú áttörés eredményeként, akár egy nagy katarzissal – addig marad a kék tinta, és az, hogy el sem tudjuk mondani, miben nem vagyunk szabadok. Addig hiába akarja bárki akár a legjobb szándékkal védeni az országot az egyik, vagy a demokráciát a másik oldalon.

Mert igazán az rombolja mind az országot, mind a demokráciát, hogy már régóta nem tudjuk, valójában kik határozzák meg a dolgok alakulását. Ennél már csak egy dolog rombol jobban. Ha még arról sem tudunk, hogy nem tudjuk.