Fülöp, Evelin
13 °C
24 °C

Száz év szorongás

Miért ellenségei a magyar rezsimek az ország felzárkózásának?

22222cover

A magyar politika immáron száz éve akadályozza az ország felzárkózását. Szorongó, a túlélésükben bizonytalan rezsimek uralták az országot az elmúlt évszázadban, amelyek a következő rendszerváltástól való rettegésükben csak a saját uralmuk meghosszabbítására koncentráltak. Utóbbihoz viszont pénz kellett, nagyon sok pénz. 

Csak körbe-körbe

Publius Hungaricus írásai

„A magyar elit tagjainak döntő többsége, bizony, konzerválta a nyolcvanas évek világát. Nem tények, hanem benyomások alapján formálnak véleményt; imádják a nagy ívű elképzeléseket, de képtelenek kidolgozni a részleteket hozzájuk; univerzálisan fogalmaznak, de szinte semmit sem ismernek a közvetlen környezetükön kívül; folyton terveket és programokat gyártanak, de soha nem sikerült valamit igazán jól megvalósítaniuk. Mind azt gondolják, hogy az, amit akkor, az aranykorban megtanultak, ma is elég."

Tíz éve, 2007. március 26-án jelent meg az Indexen a nagy visszhangot kiváltó A féltudású magyar elit c. esszé Publius Hungaricustól, amit később több folytatás is követett, de a Száz év szorongást a szerző, Orbán Krisztián már saját nevével jegyzi.

További írásai Publius Hungaricusként:

A finanszírozást valamennyiük először a hazai vagyonok einstandjával, majd külföldi szponzorok bevonásával oldotta meg. Az einstand aláásta a fejlett országgá válás alapkövetelményét, a tulajdonbiztonságot, és végső soron bölcsőjében fojtotta meg az ország évszázados álmát, a nyugati felzárkózást. A gazdaságilag szintet lépni nem tudó, az erőforrásokat a saját fenntartására pazarló, így egyre kiszolgáltatottabb rezsim lejárati idejét végül a külső finanszírozó helyzete határozta meg. Amikor pedig megbukott az aktuális rezsim, jött egy rákövetkező, amelyik ismét ezt az utat járta végig, a szorongástól az einstandon és a függésen át a biztos bukásig. 

Ebben a közegben a féltudású intellektuális buherálás nagyon is természetes reakció az elit tagjai részéről. Ezekben a rezsimekben ugyanis az önbecsülésen kívül semmi nem ösztönöz a nemzetközi színvonalú teljesítményre, a releváns tudás megszerzéséhez szükséges erőforrások viszont épp azok számára érhetők el könnyen, akiket nem az alkotás vágya hajt. A szorongó rezsimek és a féltudású elit így kölcsönösen újratermelik egymást. Előbbi lehúzza az utóbbit, amaz pedig intellektuális szürkeségében képtelen megakadályozni, hogy a következő rendszerváltás ismét csak szorongó berendezkedést hozzon létre.

A NER „csak” egy mélyebb probléma fájdalmas tünete. Az ország fundamentális baját nem Orbán Viktor rendszere jelenti,

hanem a magyar politika működésének immáron egy évszázada velünk élő torzulásai. Ezek teszik a mindenkori rezsimet és rajtuk keresztül a magyar államot az ország felzárkózásának akadályává, sőt ellenségévé. Bár az egymást követő rendszerváltozások kudarcait a magyar politika betegsége okozta, a mindenkori magyar elit volt az az orvos, amelyik nem kezelte páciensét.

Az egyetlen sikeres felzárkózási pálya

A nyugati fejlődési pályának az ipari forradalommal és a francia forradalommal kezdődő és mindmáig tartó, modern szakasza kiemelte a nyugati civilizációt az összes többi közül. A Nyugat rendkívül gazdag és erős lett, és ezzel követendő mintává vált a többiek szemében. Elérhetetlen, megközelíthetetlen mintává: a nyugati modell pilléreit ugyanis rettentő nehéz reprodukálni. A jelenleg leginkább elfogadott magyarázat szerint három ilyen pillér van:

  • a tulajdonjog hatékony védelme;
  • a hatalommal rendelkezők megfelelő korlátozása;
  • és hogy a politikai hatalommal megszerezhető vagyon mértéke eltörpül a tulajdon segítségével megszerezhetőhöz képest.

Ezek a feltételek biztosítják, hogy fennmaradjon egy olyan széles tulajdonosi réteg, amelyik végső soron korlátozhatja a politikai hatalmat. Erkölcsi támaszt és – ha kell – egzisztenciát ad a visszaéléseket feltáró közalkalmazottaknak, rendőröknek, ügyészeknek; eltartja a politikai pártoktól független sajtót; mindenekelőtt pedig életben tartja az önkény legnagyobb ellenfeleit, a magabíró kisközösségeket. Végső soron ez a széles tulajdonosi réteg teszi lehetővé a fékek és ellensúlyok rendszerének működését.

Mindez azért ilyen fontos, mivel a politikus azért választotta hivatását, mert hatalomba akar kerülni, és ott is akar maradni. Ebből a vágyból azonban nem következik, hogy tettei során a közérdeket tartaná szem előtt. Épp ellenkezőleg: a csak saját szempontjait érvényesítő, korlátok nélküli végrehajtó hatalom – függetlenül attól, hogy választásokon, szokásjogon vagy fegyvereken alapult – a történelem folyamán mindig a közérdek tartós hanyatlását eredményezte.

A nyugati modell nem azért működőképes, mert a közérdeket más országoknál jobban szem előtt tartó politikusaik vannak. Még csak nem is azért, mert a szabályaik jobban a közérdek irányába terelik a politikát. Mindez csak következmény. A modell lelke az a széles tulajdonosi réteg, amelyik fenntartja és betartatja az ilyen szabályokat a végrehajtó hatalom birtokosaival. 

A képlet tehát adott: azok az országok válnak fejletté, amelyeknél mind számosságában, mind összvagyonában elegendően nagy az államtól független tulajdonosi réteg. 

Nem elég, ha van néhány, az államtól függetlenül is gazdag ember, mert ez a felállás az állammal való összejátszáshoz, oligarchikus uralomhoz vezet. Ugyanilyen rossz, ha a tulajdonosi réteg szélesebb, de valójában állami osztogatásból vagy a piacvédelem hasznából él. Az ő túlélésüknek ilyenkor nincs hosszú távon fenntartható alapja, folyamatos a politikától függésük, ezért nyilván nem is működhetnek fékként és ellensúlyként. Sőt, ők lesznek a hatalom legszemellenzősebb tapsikolói, leggátlástalanabb lakájai, hisz a legtöbbet veszíthetik egy politikai változással. Az állam kegyéből létező tulajdonosok valójában a mindenkori önkény támaszai, és ezzel a hosszú távú leszakadás elősegítői.

De ha az államhoz való közelség ennyire veszélyes, akkor mit tegyenek a felzárkózni vágyó országok? Náluk esély sincs arra, hogy a független és fenntartható tulajdonosi réteg alapját jelentő versenyképes vállalkozások szerves módon terjedjenek el, hiszen a fejlett országok tőkeerős vállalatai még azelőtt megfojtják őket, hogy elérhetnék a túléléshez szükséges kritikus méretet. Ők éppen ezért nem mondhatnak le a vállalkozások, a tulajdonosok állami megsegítéséről – ami viszont jó eséllyel a kárhozat útján indítja el őket. 

Ezt a dilemmát annyira nehéz feloldani, hogy a nekiveselkedő országok döntő többsége bele is bukott a kísérletbe. A felzárkózási kísérletek története megannyi hirtelen meggazdagodó, az állam emlőjébe két kézzel kapaszkodó vállalkozóval van tele. Ezek az ún. járadékvadászok a pénzért cserébe 

végigasszisztálták vagy aktívan elősegítették a végrehajtó hatalom korábbi korlátainak lebontását, hogy végül az országukkal együtt visszazuhanjak oda, ahonnan indultak.

Akadtak viszont néhányan – Szingapúr, Dél-Korea, Japán, Finnország és Írország –, akik átvágták a csomót. Természetesen mindegyik a maga egyedi útját követte, de legalább egy dolog nagyon is közös volt bennük: felzárkózási stratégiájukban kulcsszerepet kapott az export. A külföldről szerzett bevételek pedig erősítették a tulajdonosok államtól való függetlenségét. Továbbá az exportőrök folyamatosan ki voltak téve a védett hazai piacokon kívüli megmérettetésnek, és így rá voltak kényszerítve a fenntartható üzleti modellek, a versenyképes szakértelem kialakítására.

Emiatt a hatalom a nagy állami támogatások ellenére sem gyűrte maga alá a tulajdonosi réteget. Még a demokratikusnak ma sem nevezhető Szingapúr és a kilencvenes évek elejének autokratikus Dél-Koreája esetében is igaz, hogy a végrehajtó hatalom „természetes” önkényét hatékonyan korlátozta az ország tulajdonosi elitje. Ennek eredménye pedig a nyugati modell pilléreinek sikeres adaptációja volt.

Magyarország százéves kitérője

Nálunk nem ez történt. A Monarchia részeként még a nyugati modellt építettük, és erről a pályáról nem Trianon lökött le minket, hanem az arra adott saját válaszaink. 

A Horthy-rendszer lábbal tiporta a tulajdonjogot, hogy aztán Rákosi és Kádár kiterjesszék ezt a logikát annak természetes konklúziójáig. Mindeközben meredeken zuhant a végrehajtó hatalom korlátozásának lehetősége. Ezzel párhuzamosan az államhoz való közelség egyre fontosabb forrása lett a meggazdagodásnak. Kezdve az „őrségváltás″ jegyében kiosztott állami koncessziókkal, majd a zsidó és sváb vagyonok szétosztásával, hogy aztán a kommunizmus idején már csak az állam segítségével lehessen pénzhez jutni. A hatalmon lévőket pedig semmi nem is szorította a közérdek érvényesítésére, így csak azzal foglalkoztak, hogy minél inkább meghosszabbítsák saját hatalmukat.

Az 1920 és 1990 közt elkövetett bűnöket és hibákat aztán a posztkommunista rendszer sem orvosolta. Egyrészt demonstrálta, hogy mifelénk a tulajdonjog szentségét nemcsak a diktatúrák tagadják, hanem a demokratikus berendezkedés is. A régi tulajdonosok nem kapták vissza elvett javaikat, az állami vagyont pedig nagyon gyorsan és valódi ellenőrzés nélkül privatizálta az Antall- és a Horn-kormány. Másrészt az államhoz való közelség megint jobban fizetett, mint bármi más. Ráadásul az exportpotenciállal rendelkező nagy cégek szinte mind tönkrementek vagy külföldi kézbe kerültek. Így aztán számottevő független tulajdonosi réteg sem jöhetett létre, és a végrehajtó hatalom hatékony korlátozása megint csak álom maradt. 

A NER szintén többször illusztrálta, hogy a tulajdonjognak nincs valódi védelme Magyarországon (pl. magánnyugdíj, nyerőgépek, trafikok). Mint ahogy azt is, hogy nálunk sokkal jobban megéri a politikához dörgölőzni, mint valódi értéket teremteni. Ebben a felállásban aztán a végrehajtó hatalom könnyedén iktatta ki a már korábban is nagyon gyenge fékeket és ellensúlyokat a magyar politikai rendszerből.

Az elmúlt száz évben mind a négy hosszabb életű rezsim (Horthy, Kádár, posztkommunista, NER) azt ígérte, hogy az ő irányításukkal utolérjük majd a Nyugatot. Valószínűleg hitték is, amit ígértek, csakhogy a gyakorlatban mindegyik rezsim pont ezen cél ellen dolgozott. A rezsim fenntartásának imperatívusza ugyanis rendre kikényszerítette a nyugati modell pilléreinek aláásását. 

Így aztán száz éve nem tudjuk megközelíteni az 1910-es felzárkózási szintünket: az egy főre eső,  a vásárlóerő-paritáson számított GDP-nk a németekhez és az osztrákokhoz kb. 20 százalékkal, a csehekhez kb. 25 százalékkal állt közelebb akkor, mint 2015-ben. Ráadásul semmi okunk azt feltételezni, hogy az Európai Unió pénzesőjéből lassan kifelé tartó országunk a következő évtizedben jobban muzsikálna.

A szorongó rezsimek országa

De miért ilyen destruktív a magyar politika? Mi az a közös pont a Horthy-, a Kádár-, a posztkommunista és a „nemzeti együttműködés″ rendszereiben, ami miatt mindegyik ellehetetlenítette a nyugati modell pilléreinek megerősödését? Mi vitte rá az összeset arra, hogy erőszakot tegyenek a tulajdonjogon? Hogy akár jobb meggyőződésük ellenére is az államon élősködőket hozzák helyzetbe? Hogy végül a közérdek követésének még a látszatát is elhagyják, és csak a saját hatalmuk meghosszabbítására koncentráljanak?

Az említett rezsimek bizonytalanok voltak önmagukban, pontosabban a hosszú távú túlélésükben. Egyiküket sem fogadta el ugyanis „magától értetődőnek” a magyar társadalom döntő többsége. Ennek híján viszont a nagyobb nehézségek idején szinte automatikusan merült fel a rendszerváltás gondolata. Ennek a lehetőségnek a baljós árnyát az egyes rezsimek irányítói személyes egzisztenciális fenyegetésként élték meg, egyébként teljes joggal.

A „magától értetődés” hiánya így végső soron mindig szorongó rezsimeket eredményezett.

A Horthy-rendszer királyságnak hívta magát, hogy az ezeréves legitimációs intézmény segítségével kompenzálja azt a tényt, hogy egy forradalmak által felforgatott országban végső soron fegyverrel ragadta meg a hatalmat. Közben azonban 1921-ben erőszakkal kergette el a visszatérni próbáló királyt. A király nélküli, sőt királyellenes királyság fából vaskarikája nem is enyhített lényegesen a rendszer alapvető bizonytalanságán.

A hosszú távú stabilizálás egyetlen lehetséges útjára, vagyis a magyar társadalom legalapvetőbb igényének kielégítésére viszont meg sem próbáltak rálépni Horthyék. A háború, a forradalmak, Trianon és a hiperinfláció által eredeti világából kiforgatott, óriási szegénységben élő magyar tömegek alapvető szociális követelése, az országon belüli ordító vagyoni egyenlőtlenségek kezelése elől ugyanis elzárkóztak. Így aztán valóban indokolt volt a rendszer jövőjével kapcsolatos állandó szorongás. Amint azt Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer mérlege című remekművében bemutatta, 1931-től, a nagy gazdasági válságtól kezdődően a rezsim folyamatos visszavonulásra kényszerült az annak alapjait megkérdőjelező, szociális forradalmat követelő plebejus erőkkel szemben. 

A következő hosszabb életű hatalom, a Kádár-rezsim pedig még reménytelenebb alapokra épült. Egy jelentős részben baloldali nemzeti felkelés idegen fegyverekkel történő vérbefojtásával született, és ez a bűne az utolsó pillanatáig kísértette. Nem csoda, hogy a vezetői még a rezsim létezésének értelmét sem tudták máshogy meghatározni, mint hogy az alternatíva (egy Münnich-rezsim, vagy később egy Biszku-rezsim) még rosszabb lenne. Nem is tekintette magától értetődőnek a kommunista uralmat senki az országban („Ne félj, Iljics, nem tart ez örökké!”). 

Az 1990-ben létrejött rendszer deklarált alapelvei – a demokrácia, a széleskörű szabadságjogok, a szociális piacgazdaság víziója – talán összhangban voltak a társadalom többségének elképzeléseivel. A vonzó homlokzat mögött azonban a kommunista utódpárt formális és informális hálója, a posztkommunista rezsim irányította az országot. Ebben a berendezkedésben a baranyai vagy szabolcsi szocialisták fontosabb, és főleg tartósabb hatalmi tényezők voltak, mint bármelyik ellenzéki párt. A felszínen antikommunista rendszer nyertesei és hangadói közt (vidéken különösen) többségben voltak a nyolcvanas évek rezsim-hű elitjének tagjai. Nem meglepő, hogy ez a berendezkedés a kommunisták sikeres átmentési kísérleteként csapódott le a politikai közösség jelentős része számára.

„Tetszettek volna forradalmat csinálni” – mondta erre Antall József, rámutatva a rezsim eredendő bűnére. A formális és a valódi hatalmi viszonyok közt meglévő óriási feszültséget csak az igazság elfedésével és a természetes igazságérzet elfojtásával lehetett fenntartani. Ezért nem kockáztatta meg Horn Gyula, hogy az 1994-es választások toronymagas győztese, a volt állampárt (MSZP) egyedül kormányozzon, és ezért jelentette a rezsim haláltusájának kezdetét az őszödi beszéd. 

A NER ugyanezen az úton indult el, és jutott még messzebb. A parlamenti kétharmad egy nagyon ritka konstelláció eredménye volt: a vezető nélküli MSZP gyakorlatilag feladta a választást, a szabályok pedig lehetővé tették, hogy 53 százalékos szavazataránnyal teljhatalmat szerezzen egyetlen párt. Ez a többség választási győzelemnek ugyan jelentős volt, rendszeralapításhoz viszont igen vékony talapzatot jelentett. 

Ezért az össznemzeti felhatalmazásra hivatkozó NER-vezetők a fajsúlyos intézkedéseiket rendszerint titokban készítették elő, és „az éjszaka leple alatt”, lehetőleg egy salátatörvénybe rejtve passzírozták át a parlamenten. A sehol le nem írt, de a rezsim mindennapi működését valójában meghatározó szabályoknak pedig még ekkora elfogadottságuk sincsen. Így aztán nem szabad, hogy a be nem avatottak közül bárki is a függöny mögé lásson. Közben a színpadon egy, a valóságot elfedni hivatott, fókuszcsoportokon tesztelt előadás megy. 

A szakadék a magánérdekek mentén alakított valódi, és a magyar emberekről szóló elmesélt világ közt azonban émelyítően mély.

Ha csak egy kicsi ablak is nyílna az előbbire, akkora kontrasztot látna a magyar szavazó, amit nem biztos, hogy elbír a rezsim beágyazottsága. Ezért aztán a NER éppen olyan szorongó rezsim, mint elődei. Mobiltelefonos propagandaalkalmazás-létre redukálták a magyar sajtó nagy részét, de még így is életveszélynek élik meg egy mások által kezdeményezett népszavazás gondolatát. Vagy annak a lehetőségét, hogy akár a leggátlástalanabb, legnépszerűtlenebb NER-huszár is nyilvánosan bukjon. De az elkerülhetetlen fideszes érintettségek miatt szóba sem kerülhetnek az ügynökakták, a kilencvenes évek maffia- vagy a kétezres évek oligarchavilágának sötét titkai sem. 

A saját túlélésük miatt szorongó rezsimek irányították tehát Magyarországot az elmúlt száz évben. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy évtizedekig uralkodjanak.

A félelem bére: einstand és függés

A szóban forgó rezsimek vezetői előbb-utóbb valamennyien felismerték a berendezkedésük veleszületett gyengeségét. Amikor pedig ez megtörtént, mindannyian ugyanúgy reagáltak, fokozatosan bebetonozva ezzel a Trianon utáni magyar politika új aranyszabályait. 

Elsősorban erősíteni próbálták a híveik hatalmi helyzetét. Amilyen döntési pozícióba csak lehetett, az elkötelezett embereiket helyezték, és az állam erejét felhasználva kistafírozták támogatói bázisukat. Másodsorban egyenlőségjelet tettek a rendszerük és a nemzet túlélése közé, hogy aztán óriási elánnal lépjenek fel minden vélt vagy valós rendszerkritikával szemben. Aki nem deklarálta a rezsim iránti lojalitást, azt illegitimnek bélyegezték. Utóbbiból aztán bebörtönzések, lánchídi csata, szemkilövés, vagy épp kopaszok általi agresszió következett. Harmadrészt pedig időről időre osztogatással próbálták fenntartani a magyar társadalom nyugati felzárkózásba vetett hitét. 

A hatalommegtartás ezen szentháromsága – foglald el az összes fontos pozíciót, kooptáld az ellenzéked egyik felét és nyomd el a másikat, időről időre szórj egy kis pénzt a nép közé – nagyon sikeres volt. A Horthy-rendszer túlélte a nagy gazdasági világválságot és végül összesen huszonöt év csak megadatott neki. Kádár úgy regnálhatott Quislingként harminchárom éven át, hogy közben az országban nem alakult ki lengyel, de még cseh típusú ellenzékiség sem. A posztkommunista rezsimnek is jutott tizenhat nagyon nyugodt és még négy zűrösebb év. A NER-ről pedig minden hajmeresztő húzása ellenére sem látni, hogy mikor bukna meg.

A túlélésnek azonban minden alkalommal pontosan ugyanazok a mellékhatásai voltak: a tulajdonbiztonság csökkenése és az egészségtelen külföldi kiszolgáltatottság erősödése. Így pedig egyre inkább letértünk a nyugati fejlődési pályáról. Ez a túlélési stratégia nagyon-nagyon sok pénzbe kerül.

  • Először is el kell tartani a saját kádereket. Fel kell hizlalni a saját oligarchákat, etetni a parancsra bármit végrehajtó tisztviselőket, koncot kell dobni a lojális ellenzéknek és meg kell fizetni a párt talpasait.
  • Másrészt meg kell jutalmazni a törzsszavazókat. Nekik legalább annyira elégedetteknek kell lenniük, hogy a nehéz időkben is bátran felvállalják a munkahelyükön, a lakóközösségükben, a szülői értekezleten, hogy a rezsim hívei. Amelyik rezsimet ugyanis már a támogatói is szégyellik, az nagyon hamar elbukik.
  • Harmadrészt, és ez a legdrágább dolog, biztosítani kell, hogy a társadalom többségének elkölthető jövedelme trendszerűen nőjön, hogy legalább a felzárkózás reménye megmaradjon nekik. A bizonytalan rezsimek számára ugyanis a széleskörű reménytelenség mindig a rendszerváltás rémét vetíti előre. 

Csakhogy a magyar állam sosem tudott annyi adót beszedni, hogy ezt a stratégiát tartósan finanszírozza. Ezért aztán az aktuális rezsimek nagyon hamar rákaptak a hazai magántulajdon könnyű ízére. Mikor pedig már az einstand sem volt elég, előbb-utóbb

mindig külföldi támogatók után néztek, akik valamilyen fausti alku részeként hajlandóak voltak az aktuális rezsim hatalomban tartását pénzelni.

Horthyék legfontosabb hatalmi bázisát a nagybirtokosok jelentették, így az ő vagyonukhoz nem nyúlhatott a rezsim – a honi zsidó tulajdon viszont nagyon hamar a célkeresztbe került. Először csak indirekt módon, a főleg zsidó tulajdonú cégek által dominált piacok állami újrafelosztása által, majd közvetlenül is, a vagyontárgyak einstandjával igyekeztek kielégíteni a rezsim támaszainak igényeit.

De bármennyire is sokat raboltak el, a nagy válságban megroppant országban ennél több kellett a sokmilliónyi elszegényedett ember vízfelszín felett tartásához. Ezért aztán a németekhez fordultunk, akik túlárazott vásárlásokkal segélyezték a magyar államot egészen 1941-ig (a téma nemzetközi szakirodalma, különösen Abelshauer és Neal munkái egyértelműen cáfolják azt a fel-fel bukkanó hazai vélekedést, hogy valójában mi dotáltuk volna a németeket). Cserében viszont iszonyatos árat fizettünk, hiszen az öngyilkosság felé menetelő Berlinhez láncoltuk magunkat. 

Kádár és csapata még kevesebbet várt az einstanddal. Már 1959-ben újraindították a téeszesítési hullámot, amely két év alatt a magyar paraszti birtokok túlnyomó többségét állami kontroll alá hajtotta, hogy aztán jövedelmüket a rezsim politikai céljai mentén osszák szét. Ez a pénz azonban nem sokáig volt elég, ezért Kádárék is a külföldhöz fordultak. 1968-tól kezdődően a Szovjetunió nyomott árú olajértékesítéssel szubvencionálta a magyar gazdaságot (az ellentétes honi legendák cáfolatára lásd Marrese és Vanous: Soviet Subsidization of Trade with Eastern Europe). Amikor pedig ez sem volt elég, turbóra kapcsolt nyugati eladósodásunk (Mong Attila Kádár hitele című könyve a kérdés alapműve). Ez a kettős – szovjet és nyugati – függés aztán teljesen leszűkítette a rezsim mozgásterét is.

A posztkommunista berendezkedés szintén a tulajdonviszonyok átalakításával nyitott, bár hazai magántulajdon híján a korábbiakhoz képest egy kis csavarral. Az óriási állami vagyont tolvajokat megszégyenítő gyorsasággal privatizálta multinacionális cégeknek, hogy aztán a befolyó devizából megvásárolhassa a magyar társadalom nyugalmát. Így nálunk nem bányásztüntetések és hajógyári sztrájkok, hanem majd egymillió rokkant- és korengedményes nyugdíjas szimbolizálták a kilencvenes éveket. A klienseket és csókosokat pedig részben a kisebb, főleg önkormányzati ingatlanprivatizációk, részben pedig a számukra kényelmes helyzetet teremtő rendszer fennmaradásában érdekelt multinacionális cégek stafírozták ki.

De ez a pénz sem volt elég mindenre, és a Medgyessy Péter fémjelezte jóléti rendszerváltás nevű idiotizmust már csak gyors nyugati eladósodással lehetett finanszírozni. A posztkommunista rezsim túlélése ettől kezdve már teljes egészében a tőkepiacok helyzetétől, illetve Magyarország ottani megítélésétől függött.

A NER is hasonló úton jár, mint elődei. A hazai tulajdon újraosztásával kezdték: rövid úton elvették és felélték a magánnyugdíj-vagyont, einstandolták a trafikokat, a nyerőgép-üzletet, a reklámfelületeket, a sajtó jelentős részét és megannyi vállalkozást. Ahhoz azonban, hogy széles körben jövedelememelkedést biztosítsanak, megint csak a külföldre volt szükség.

Az EU a magyar történelemben példa nélkülinek számító nagyságrendű összeget, hét év alatt több mint 10 000 milliárd forintnyi támogatást küldött Magyarországra.

Ehhez jött még az az 1000 milliárd forint, amit rendkívüli adók formájában a külföldi tulajdonú bankokból csapolt le a NER. A hazánkra záporzó pénzeső lehetővé tette a nyugati felzárkózás illúziójának életben tartását, így végső soron biztosította a rezsim túlélését.

Ha azonban valamilyen okból elzáródna a pénzcsap, akkor hirtelen már évi 2000 milliárd forint, valamint az ahhoz kapcsolódó munkahelyek, az abból finanszírozott bérek és az így fizetett kliensek hiányoznának a NER Magyarországából. Ezért Orbán Viktor külpolitikájának már évek óta nincs is nagyon más célja, mint hogy alternatív finanszírozási forrásokat kutasson fel és vonjon be. Mint kiderült, csak az EU-nál összehasonlíthatatlanul szegényebb Moszkva jelentkezik a feladatra. Az utóbbi felé tett gesztusok azonban épp az elsődleges finanszírozó elkötelezettségét csökkentik, tovább bonyolítva a rezsim helyzetét.

A vége mindig ugyanaz: bukás és leszakadás

Az elmúlt száz évben mindegyik hazai rezsim nekilátott a tulajdonviszonyok öncélú újraszabásához és meg sem állt addig, amíg az ezzel kapcsolatos elképzeléseit át nem verte a magyar állam intézményrendszerén. Amikor pedig ez a pénz elfogyott, a külföldhöz fordultak és azt pumpolták egyre nagyobb intenzitással. Egy idő után pedig sorsuk összeforrt a külföldi finanszírozójukéval. 

A mindenkori rezsim szempontjából a függés bizonyult fontosabb kérdésnek. Amíg ugyanis valamelyik nagyhatalom finanszírozta a hatalommegtartási stratégia költségeit, addig az aktuális rendszer is életben tudott maradni. Amikor azonban kiesett a szponzor, a hitleri Németország, a Szovjetunió, vagy amikor 2008-ban hirtelen befagytak a nyugati berendezkedéshez köthető nemzetközi tőkepiacok, akkor nagyon hamar vége lett a kitartott rendszer életének is.

A NER jövője is elválaszthatatlan legfontosabb finanszírozója, az Európai Unió sorsának alakulásától. 

Ez azonban csak az uralmon lévők perspektívája. Az ország jóléte szempontjából viszont nem ez, hanem a visszatérő einstand jelentette és jelenti az igazi problémát. Ez ugyanis aláássa a nyugati fejlődési modell mindhárom meghatározó pillérét, nálunk ugyanis visszatérően sérült és sérül a tulajdonbiztonság elve. Közben a hazai vagyon két-három évtizedenként megismétlődő újrafelosztása és a mindenkori csókosok menetrend szerinti feltőkésítése azt is jelenti, hogy politikai hatalommal lényegesen nagyobb pénzhez lehet jutni, mint alkotó, értékteremtő munkával. Ennek következtében pedig nem is alakulhat ki valódi kontroll a hatalmon lévőkön. Ez a nyugati modell szöges ellentéte.

A közepes fejlettségű országoknál, mint amilyen hazánk is, a fenti megközelítés a gazdaságtörténetben számtalanszor megfigyelt következményekhez vezet: az érintett gazdaságok nem képesek a fejletté váláshoz elengedhetetlen hatékonysági szinten működni. Ezt a szintet ugyanis csak akkor lehetne elérni, ha a legfontosabb befektetési és működtetési döntéseket olyan emberek hoznák, továbbá a szabályozási kérdésekben olyan emberekre hallgatnának, akik világszinten értékelhető tudással rendelkeznek az adott témában. Ehhez viszont az adott országban megkerülhetetlen kellene, hogy legyen a valódi értékteremtő tevékenységet végző réteg. Ezzel szemben rendszerint a másokon élősködők, az ún. járadékvadászok vannak ebben a helyzetben. Mivel őket semmi nem kényszeríti a nemzetközi szinten is értékelhető színvonalra, természetes módon rekednek meg az országuk fejlettségi szintjének megfelelő féltudású állapotban. Ők viszont ha akarnak sem tudnak fejlett gazdaságot építeni. Így a felzárkózás elakad, majd visszájára fordul.

Ez a pálya Kádárék és a posztkommunista rezsim esetében is szépen leírható a rendelkezésre álló adatainkkal. Bár a Horthy-rendszerről nincsenek megfelelő mélységű elemzéseink, gyakorlatilag lehetetlen, hogy ne rombolta volna drámai mértékben a gazdaság termelékenységét a legtapasztaltabb befektetők és üzletemberek működésének tudatos korlátozása – hogy Auschwitz hatásáról ne is beszéljünk.

A NER pedig az első évek szégyenlőssége után immáron nyíltan a zászlajára tűzte a hazai járadékvadászok uralta gazdaság megteremtését. Erre és nem másra utalt Lánczi András, amikor azt mondta, hogy „Amit [a rezsim kritikusai] korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”. Bár ez a stratégia a NER életének meghosszabbítása szempontjából logikus, az ország számára nem jelent mást, mint a nyugati modelltől való újabb távolodást, a felzárkózási esély ismételt elszalasztását.

Hogyan tovább, magyar elit?

A NER-rel tehát negyedszerre léptünk ugyanabba a folyóba. De biztosra vehetjük, hogy ez a rezsim is meg fog bukni. Valószínűleg azonban nem Orbán Viktor következő választási veresége alkalmával. Ahogyan az ő 1998-as győzelme sem hozta el az MSZP-re szabott posztkommunista rendszer végét, ugyanúgy maga a NER is talpon maradna hasonló esetben.

Egy rendszerváltáshoz földindulás kell, amit az elmúlt száz évben mindig az ország külső finanszírozásának megingása hozott el. 

A felzárkózási esélyeink szempontjából azonban nem az időzítés az igazi kérdés, hanem az, hogyan lehetne a következő rezsimet kiszakítani a magyar politika százéves szorongásából. Hogy mi kell ahhoz, hogy az végre „magától értetődő” lehessen a politikai közösség döntő többsége számára. Hogy így aztán megengedhesse magának azt a luxust, hogy ne rombolja, hanem erősítse a nyugati modell pilléreit Magyarországon. Hogy végre teljes mellszélességgel támogathasson egy exportalapú felzárkózási stratégiát. 

Ezt a folyamatot egy új magyar elitnek kell elindítania. Nem a levitézlett egykori és jelenlegi kurzuslovagoknak, akik számos, hagyományosan az elithez társított pozíciót birtokoltak vagy birtokolnak, hanem azoknak, akik valódi teljesítménnyel próbálják megkülönböztetni magukat.

Ha úgy tetszik, a „teljesítményelitnek″.

Először is el kell engedni a politikát. Ahogy Tölgyessy Péter rámutatott, nemcsak a kormány, de a parlamenti ellenzék is a NER része. Le kell továbbá számolni azzal az illúzióval, hogy a rendszer megreformálható vagy konszolidálható. A jobbító szándékú kezdeményezések ugyanis előbb-utóbb beleütköznek a NER túlélési ösztönébe és akkor vagy elhalnak, vagy a hatalom a saját céljainak megfelelően torzítja el őket. 

Ez a helyzet is rímel az elmúlt száz évre. Az 1968-ben indított új gazdasági mechanizmus minden jó szándéka ellenére sem vihette az országot közelebb a Nyugathoz, mert amint beindult, maga a rezsim fojtotta meg. De ugyanígy eleve bukásra ítéltetett a posztkommunista rezsim legnagyobb szabású reformja, a magánnyugdíjrendszer. A tervezőasztalon még kifejezetten előremutató elképzelésből a megvalósítás során a rezsim működését kiválóan leképező járadékvadász szisztéma alakult ki. 

A politikán keresztül változtatni szándékozóknak – különösen a fiatalabbaknak – nem lesz más választása, mint a NER által kijelölt kereteken kívül politizálni és felkészülni a pillanatra, amikor a külső finanszírozási helyzet megágyaz egy rendszerváltásnak. Így persze nincs állami támogatás és nincsenek garantált MTI-megjelenések sem. Cserébe viszont elkerülhető a rezsim általi kompromittálódás, ami annak idején például megakadályozta, hogy az 1990-es rendszerváltó politikai réteg és a 2010 utáni Fidesz megnyissa az ügynökaktákat vagy feltárja a korábbi gazemberségeket, azaz hogy legalább egy megkésett kísérletet tegyenek egy magától értetődő rendszer kialakítására.

Az teljesítményelitnek pedig van más, a politikánál fontosabb feladata egy szorongás nélküli rezsim előkészítésében. 

Ahogyan az ország távolodik a Nyugattól, úgy válik egyre fontosabbá, hogy az elit tagjai legalább a saját személyes felzárkózásukat megvalósítsák. Külföldi tanulmányok, nemzetközi szintű munkahelyek és alkotások, exportra termelő vagy szolgáltató vállalkozások: ezek az egyéni felzárkózás csatornái. Nem fogjuk velük megváltani Magyarországot, de minden egyes ilyen lépéssel elősegítjük, hogy legyenek olyanok, akik egyszer majd talán meg tudják válaszolni, mitől is lehetne egy új berendezkedés „magától értetődő” a magyar politikai közösség számára. Mert ha nem akarjuk, hogy a jövő rendszerváltói, 1990-es és 2010-es elődeikhez hasonlóan, a saját rövidtávú szempontjaik mentén alapítsák az új rezsimet, akkor válaszokra lesz szükség.

A siránkozás és átkozódás helyett példát kell mutatni és egy fényesebb jövőt álmodni. A mainál sokkal több példát arra, hogy itthonról is lehet nemzetközi szinten alkotni, és megálmodni, hogy mitől is lehetne, száz év után először, „magától értetődő” egy új rezsim. 

A magyar társadalom és politika előtt álló legfontosabb kihívások

A cikk az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontja indította kezdeményezés részeként készült. A projekt célja, hogy elméleti és gyakorlati szakemberek bevonásával a magyar társadalom és politika előtt álló legfontosabb kihívásokat vegye számba, egyúttal megoldási javaslatokat is körvonalazzon. A projekt az MTA és más hazai tudományos intézmények kutatói, valamint elismert gyakorlati szakemberek együttműködésével valósul meg Jakab András és Urbán László vezetésével. A közeljövőben megjelenő, mintegy huszonöt ív terjedelmű kötet fejezeteit előzetesen közzétesszük az Indexen. 

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)

Ne maradjon le semmiről!