Nektáriosz kocsmája

„Adjuk bizonyságát, hogy megértettük 1956 mára egyetlen, felszabadító örömteli és erőt adó gondolattá sűrűsödött üzenetét: a változás jó, változtatni jó, és mi magyarok tudunk változtatni. Készüljetek hát! [...] [A]mikor feltűnik a jel, ránézünk a másikra, pillantást váltunk a harmadikkal, a negyedikkel, a szomszéddal, a munkatárssal, és látjuk, hogy neki is az van a szemében, és akkor valahol valaki csöndesen megszólal, két szót mond csak: elég volt, ebből elég volt, most már ebből elég volt.”
(Orbán Viktor, 2005. október 23.)

„A nemzeti ünnep nem élhet pártgyűléseken. [...] Nemzeti egymásba kapaszkodás helyett a pártszerűség üli a trónját. [...] Hát van helyzet, amikor a szótlanság a legbeszédesebb.”
(Gyurcsány Ferenc, 2005. október 23.)

Ha elvetődnek Ródosz szigetére, menjenek el Falirákiba. Faliráki (hangsúly az á-n) Ródosz Siófokja, közepes szállodákkal, olcsó apartmanokkal meg vacak diszkókkal zsúfolt üdülőtelep – last minute, charter, 2* –, de ne törődjenek vele. Sétáljanak el a bícsre (παραλία – beszéljünk magyarul), és ballagjanak el a hirtelen sült turisták hadai – német, skandináv és kelet-közép-európai toplessmatrónák omlatag csecsei – közt a halászkikötőig. Ott, a mólón derülő kis kápolnával szemben találják Akti kocsmáját. Szakadt bodega tulajdonképpen, kábé mint tíz éve a pléhcsárda a Rómain, de ne törődjenek a látvánnyal meg a sülthalfejvadász éttermi macskákkal, telepedjenek le az egyik asztalhoz az elhúzott üvegfalnál, ha szabad a tenger felőliek valamelyike, ahhoz.

Aktit valójában Nektáriosz (hangsúly az á-n) Kapoglunak hívják, amiből legalább két elmerengeni való adódik. Az egyik: könnyen lehet, hogy Kapoglu úr török származék. Ródosz az utolsó szabad polisz volt, de hát semmi sem tart örökké. 1306-ban a jeruzsálemi ispotály lovagjainak Szent Jánosról elnevezett rendje egyszerűen megvette a szigetet. A johanniták bődületes erődje ma is áll, a ródoszi óváros a legnagyobb ma is lakott középkori város Európában. A jámboran vérengző gyógyító mészárosoknak Mohács előtt három évvel tett be a török – pontosabban az oszmán birodalom, azaz Szolimán (Szülejmán, beszéljünk magyarul) – Ródoszon, akkor pucoltak hatalmas vagyonukkal Máltára, és lettek máltai lovagok (Máltát már nem kellett megvenniük, V. Károly egyszerűen nekik adta).

Ródoszon kicsit tovább tanyázott a török, mint nálunk – nu ja, közel vannak, idelátszanak a kis-ázsiai partok –, egészen 1912-ig. Így aztán abban a középkori óvárosban van a vár meg a lovagok utcája mellett egy bazi nagy török sikátorváros is. Ja, meg egy zsidó negyed. A zsidóknak persze (persze?) csak negyedük (mármint lakónegyedük) maradt, „birtokolta” a szigetet két gyenge évig Hitler is. A lényeg: Kapoglunak lenni Ródoszon mintegy a görögnek levés feltételének látszik.

A másik merengeni való – ebbe érdemes beleadni apait-anyait –, hogy micsoda hely lehet, ahol Nektáriosznak hívják a tulajt. Nektárt azért ne várjunk: licenc-Amstelt csapolnak, de igyanak inkább Mítosz márkájú üveges görög sört, ha már sörözhetnékjük van. Mérnek mindenféle töményet is, meg helyi borokat; étel mellé pont megfelel a gyantás recina, két-háromezer éves élelmiszer-technológiai hagyományt, a fenyőgyantával impregnált amforák lehét kortyolhatjuk vele.

De itt nem a pia a nektár. Nektáriosz működésmódja, az a mennyei táp. N. úr köpcös kis ember, vastag szemüveggel és bensőséges mosollyal. Megállás nélkül rohangál le-föl, magas fejhangon ordít szüntelen, és ömlik belőle a derű. Minden görög vendéglátó-ipari létesítmény előtt tanyázik befogóember, ez itt a technológia része, de Nektáriosznak külön palifogóra nem telik, maga rángatja be a strand homokjáról az arra bóklászót. De nem szakiparilag teszi, hanem szívből. Meghív. Pocsék angolsággal vagy németséggel, viszont perfekt szívélyességgel. Engedjünk neki! Kérjünk halat! A sült szardínia rengeteg, és tökéletes. Vagy a marídesz, a nagy rakás, szalmakrumpliszerűre sütött apróhal. Vagy együnk tintahalat (kalamárika), vagy polipot (oktopi). A báránykotlett is nagyon rendben van. Mellesleg a muszaka majdnem olyan jó, mint a feleségemé (és ez nagy szó). Halhoz, bárányhoz salátát érdemes enni. A görög saláta itt is, mint általában, jó. Nagyszerű a halhoz a paradicsomsaláta is, pedig csak kockára vágott paradicsom meg lila hagyma, slussz. Locsolják meg bőven olívaolajjal!

Nektáriosz tehát hihetetlen sebességgel száguldozik az asztalok, a hűtőszekrény, a sörcsap, a konyha és a plázs (vendégfogás!) között, mégis, szinte óramű pontossággal félóránként fog asztalunknál megjelenni. Higgyék el, megéri kivárni felbukkanásait. A sugárzó elégedettség, ahogy fölveszi a rendelést, az odaadó kötelességtudat, ahogy kihozza az italt, a kenyeret, az eszcájgot, az olaj-ecet tartót, a mennyei boldogság, ahogy elénk teszi a salátát, és a megdicsőülés, ahogy a sültet: megéri a türelem. Lazítsunk! Igyunk, gyújtsunk rá, bámuljuk némán a tengert, a kikötőből ki-be álló kis hajókat, a homokban heverő ilyen-olyan nők ilyen-olyan testtájait. Az idő sajátszerűen fog folyni, és az eltelő órák édes emlékké ülepednek. Ráadásul, ha sikerül az ülepítés, Nektáriosz megjutalmaz érte. Mikor megettünk, -ittunk mindent, amit aznapra rendeltetett ennünk-innunk, és sikerül futtában elkapnunk Nektáriosz pillantását, hogy jelezzük: fizetnénk, vége (the bill, please, I'd like to pay, bezahlen, bitte), éteri mosolyt kapunk vissza: kvitt? Szóval bevégeztetett? Pöfékeljünk, nézelődjünk tovább nyugodtan negyed-fél órácskát, míg az éteri mosoly visszatér, és vele – ó, nem a számla – a „ház ajándéka”, jeges pohárban a grátisz úzo.

Az úzo (ουζο) fűszeres törkölypálinka, a raki, az ürmös, az abszint rokona, lehet benne koriander, szegfűszeg, angyalgyökér, menta, édeskömény, fahéj, a jó ég tudja, mi még, és mindenképpen van benne ánizs, amitől annyira lehet utálni. Az úzóban 38-40% alkohol van, ha az etanolkoncentrációt ez alá csökkentjük – felhígítjuk –, vagy ha lehűtjük, a kikristályosodó éterolajok tejfehérré teszik. A máskor kellemetlen látvány és utálatos íz azonban Nektáriosz kezében élvezetté válik.

Jó, tudjuk, a grátisz pia, akárcsak a palifogó ember, a vendéglátó-ipari technológia része, és mégis: jó az az úzo. Iszogassuk, szörpölgessük, pöfékeljünk, nézelődjünk, amíg eljön az est fénypontja: Nektáriosz, az isten, hozza a számlát (készültünk – útikönyv, szaktopik, minden –: csalnak, átvernek, tíz euróval is, simán), és nevetve leül, és végigmutatja a számlát tételről tételre, és stimmel, és pontos, és annyi. És fizetünk, és adunk borravalót, és Nektáriosz felvisít, mint egy kisgyerek (két kislánya van egyébként) a karácsonyfa alatt: ez az enyém? Tényleg? Köszönöm, köszönöm! Efharisztó! És akkor üldögélünk még kicsit, negyed-fél órácskát, pöfékelés, bámulás, tenger, hegyek, hajók, csecsek. Isten napja megadatott megint.

Nem adatik meg mindenkinek. Az egyik asztalnál két magyar szenved. Sportos ifjú pár, a dzsetszkímenet és a paraglájding között; feszes bőr, ujjnyi vastag aranylánc, „megformált” testalkat, sugárzó értelem. Szőke Picsa és Kigyúrt Fasz (beszéljünk magyarul). Rántott húst toltak sült krumplival, lájt kólát. A szőke míszel, halk hiszti, undor, unalom, utálat, micsoda kaja, micsoda kiszolgálás. A tag bicepsze megrándul (diszkrét tetkó, táplálékkiegészítők), és Nektáriosz fázisába bele lett piszkálva. Mert nyaralni kell, hic Rhodus, hic salta, foggal-körömmel; vízisí, bandzsidzsamping, úvéfaktor, technódiszkó, koktélbár, meki. Derék magyarjaink így hát nem kaptak grátisz úzót, viszont szarul érezték magukat a pénzükért.

Végül is rendjén van ez így. Szőke Picsának, Kigyúrt Fasznak ez való. Rántott hús, sült krumpli, Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor. Mi meg gondosan őrizzük meg a tengert, a szelet, a ródoszi eget, Nektáriosz úzóját.
Hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.