Nektáriosz gumigolyóval

„Mert úgy látom, athéni férfiak, nagyon elbizakodott és féktelen ez az ember, és vádiratát is kétségtelenül elbizakodottságból, féktelenségből és éretlenségből nyújtotta be. Úgy viselkedik, mintha csak valami rejtvényt adott volna föl, és most kísérletet tesz: »Vajon rájön-e ez a bölcs Szókratész, hogy csak tréfálok és enmagamnak ellentmondok, vagy becsaphatom őt is meg a többieket, a hallgatóságot is?« Én úgy látom, magamagának mond ellent a vádiratban, mintha csak ezt mondaná: »Vétkezik Szókratész, mert nem hisz istenekben, hanem istenekben hisz.« Ezt pedig csak olyan ember mondhatja, aki játszik a szavakkal.”
Platón: Szókratész védőbeszéde

Nektáriosz kocsmája II.

Az ember – a létezett szocializmus bornírtságaitól cserzett és a létező kapitalizmus bornírtságaitól görnyedt, ezt-azt már megélt ember – álló éven át készül, spórol, tervezget, hogy majd kora ősszel megkapja végre azt a korához (már-már hajlott korához) illő utószezoni hetet azon a szigeten. Akciós apartman, csarter, bér-Fiat, gírosz, recína, meltémi, naplemente, Nektáriosz kocsmája. És akkor az indulás éjjelén a béközép gyújtogat, és rendőrt ver a tévénél.

És akkor az embert elönti a hideg verejték, ahogy a bőröndök fölött a képernyőre mered. Szabad-e elmenni most? Itt hagyni az anyját, akin reggel a hírektől talán kitör a pánik. Anya tízévesen élte át Pesten az ostromot. Azóta nem bír csirkelábra nézni. Dermedt hullák jutnak az eszébe. És ötvenhatban is az a rettegés. Mikor lesz hír apáról? (Forradalom? Ellenforradalom? Ugyan, fiam, nagy balhé.) Mellesleg az ember hároméves volt a nagy balhé idején, és az első, a legkorábbi kép, amire vissza tud emlékezni: tankok a Bartók Béla úton. Ötven éve emlékszik erre. Ötven éve erre emlékszik. Érzi a félelem ízét. (De jó U. P.-nek, hogy őt a Bartókon a pofátlan motorosok zavarják.)

Mindegy, ne rinyáljunk! És az ember el lett utazva (cseszd meg, be van fizetve).

De azért a „szabadság” netkávézótól netkávézóig telik; az istenit, még mindig tizenöt vezetőanyag van a címlapon, és szétrobbannak a levelezőlisták. Gáz. Vagy, hát, ki tudja; a gyerekek bölcs online nyugalommal csitítják az aggályokat, nyarajjá má. Legyünk eszünknél, tényleg.

Vettem négy euró ötvenért egy kis alabástrom (beszéljünk magyarul: gipsz) Szókratészt. Jól mutat majd a redakcióban a gépem mellett.

Nem olvastam egész idő alatt, csak indexes publicisztikákat. Elakadt a lélegzetem. Fogjuk rövidre (ebben a netkávézóban húzós a tarifa, meg büdös is van), aki érti, érti. Én, kérem, aláírok szinte bármit abban a tárgyban, hogy a miniszterelnök egy barom, egy öntelt pojáca, egy kókler, egy senkiházi, egy majom, mittudomén és tudomisén. Illúzióim, mint anyámnak a csirkeláb. A tuti hányinger. De kérem, itt prédikálnak (prédikálunk).

Erkölcsfilozófiai traktátusok vannak elővezetve. Meg vagyunk hülyülve? Axióma is van a traktátusok alá téve: hazug ember nem mondhatja ki valamiről, hogy hazugság. Vagy legfeljebb csak úgy, ha rögvest el is takarodik a francba. Lefordítom (morálfilozofice): bűnös nem lehet próféta. Aha, vághatunk mindent a szemétbe. Kezdhetjük mindjárt a Bibliával.

Mindegy, persze, az ember rá-ránéz majd a gipsz Szókratészre az asztalon. Ez még nem a bürök.

Ródosz, szeptember 23.

Seggünkben gumigolyóval II.

A fent olvasható írás elküldetlen maradt. Rossznak gondolom. Vacak nyavalygás. Koszos kis félelemből van. Pedig hol voltak még szeptember 18-a éjszakáján a gumigolyók? A Szabadság téren az épületes performanszot hazánk demokratikus rendőrsége – megint egyszer – nemcsak lehetővé tette jól bejáratott rendezvény-tudomásulvételi és kordonépítészeti gyakorlatának leheletfinom alkalmazásával, de jól el is gyönyörködött benne. Illetve most valahogy nem hagyták gyönyörködni. Hanem némileg beverték a fejüket. Vagy száz rendőrét. Ahogy élő egyenesben rágyújtják a vitézekre a locsolókocsit (égő vízágyú, istenem, be szép), az nagy balhé. A félelem íze a szájban, keserű nyál.

Október 23-ára aztán a rendőrökben is felállt az akarat. És korábban már „több közelharcszakértő felhívta rá a figyelmet, hogy a rendőrség által különben jogszerűen alkalmazható fojtófogások életveszélyesek lehetnek”. Most ütöttek, rúgtak és lőttek (na jó: gumilőttek) is hozzá. Mitől lehet jobban félni? Hogy egy forradalmár egy macskakővel beveri a pofád, vagy hogy egy rendőr egy tonfával beveri a pofád?

Ez csak koszos kis fizikai félelem. Hogy beverik a pofád, seggbe lőnek, megrugdosnak. Vannak rosszabb, lelki félnivalók. A kisebbségben levéstől, például. A nagyon kicsi kisebbségben levéstől. A magánytól.

Ha az ember azt veszi észre, például, hogy nagyon mást gondol valamiről, mint akik sokan vannak. Ha az ő fejében az a bizonyos beszéd, például, nem lefelé taszajtja az előadó erkölcskvóciensét, hanem. Akkor is azt gondolja, ha ezzel a megfontolással (érzéssel?), mint az ujjam, olyan egyedül van. Na jó, a Nádas azért odalökött valami keményet valami remek retorikai teljesítményről. (Meg hogy „az alkotmányt nem lehet felülírni a morálról szóló kisfiús locsogással”. Ezt terjeszteni kéne valahogy.)

Meg az Esterházy is aszonta, hogy „szóval, lehet Gyurcsányt utálni, de nem kéne evvel a józan eszünket is elveszteni”. (Zárójel, mert úgy is hiába, de: „Ha kicsit nyugodtan elolvassuk a szövegét, az egy nagyon is erkölcsi alapozású szöveg. Épp azt mondja, hogy elég a hazudozásból, és legyen vége a kivételezősdinek. A privilégiumoknak. Nem a Fidesz privilégiumainak, hanem az övékének, értsd meg, bazmeg, rólad van szó, mondja mintegy Gyurcsány az elvtársainak. [...] Egyébként most az az érdekes, mondjuk így, Möbius-szalagos helyzet állt elő, hogy a király mondta, hogy a király meztelen. Ezért nem tudunk olyan jól nevetni, mint a mesében.”)

Meg a Kukorelly: „Kis J. a közvélemény morális megrendüléséről ír, no ilyen végképp nincs. Köz, ahogy rendül? Ki megrendül, ki nem, és ki mitől. Attól, hogy a góré lekúrja a mancsaftját?”

Társaságnak egész jó. Tömegnek műszaki zérus.

A liberális filozóf viszont soklepedős elaborátumokban bizonyítja (bizonyítja be?), hogy nem oda Buda. És morálfilozófiai okfejtésének konzekvenciái szépen belesimulnak a takarodj!-üvöltőkórusba. Alásimulnak neki. (És erre a simulásra amott rájátszanak, piszkosul. Sőt be volt kalkulálva, be ám.)

A pofán verésnél meg a magánynál is jobban lehet félni azonban az irracionálistól. Valamitől, ami nyilvánvaló képtelenség, mégis van. Hé, atyámfiai, az az ember, ott a plexipulpitus mögött eget rengető, velőt rázó, hajmeresztő hülyeségeket beszél! Az élet nem ilyen. (De ilyen?) Az emberek nem ilyenek. (De, ilyenek.)

Ezek a premisszák: mese. Ez a logika bohóctréfa. Ez a konklúzió fata morgana. És mégis: érvelés hallszik. Ez a retorika homokozói fütyimutogatás. És mégis beszéd adódik elő, mint toccata és fúga (d-moll, naná). Ez a szervezet kiscsopi. És mégis: a macskakő fel van szedve. Repül is. Ki tudja, hol áll meg? Félsz-e, Judit? Lásd, ez az én birodalmam.

Márpedig, ha jól belegondoltok, a szabadság az, amikor mi mosolygunk másokra, a biztonság pedig az, amikor mások mosolyognak ránk.

Tavaly azt írtam, a nagy balhét ünneplendő, hogy inkább gondosan őrizzük meg a tengert, a szelet, a ródoszi eget, Nektáriosz úzóját. Ehhez még most is ragaszkodnék. Csak jó volna közben nem hányni. „Hát ehhez meg az kell, hogy tudjuk, kik vagyunk. Vogymuk. Por es hamu, amit mindazonáltal közvetlen kiútnak nem neveznék.”

Újpest, november 5.