Mentsük meg a vasutat, dobjuk ki a MÁV-ot!

Az utóbbi pár hétben azzal töltöttem a szabadságomat, hogy vonatoztam. A nagy cél, hogy az ország összes vasútvonalát bejárjam, még nem teljesült, de volt, ahol többször is jártam, úgyhogy utaztam annyit, amennyi a magyar hálózat hossza (hétezer valahány száz kilométer), és eltöltöttem nettóban vagy egy hetet (168 órát) a vonatokon.

A bennem lakó vasútbuzi - aki pompásan szórakozott, a negyvenedik Bz-t sem unta és euforikus hangulatba került az első, a második és az ötödik MD-től is - ígéri, hogy megírja majd derűs és kedves élményeit. A nemzet gazdaságának sorsán aggódó adófizető viszont azt is észrevette, hogy a Bz pokolian kényelmetlen, a hetvenes évek elején készült MD-k alatt olajtól tocsog a sínek között az alépítmény, és hogy a másodosztályba sorolt első osztályú vagon plüssfülkéjében rendszeresen egyedül elterülni kellemes ugyan, ám az üres vonat nem a gazdaságosság jele.

Ha az ember, mert szereti a vasutat, kívülállóként elkezd foglalkozni a MÁV-val, nagyon hamar azt kezdi érezni, hogy az ismert vicc (hülye, hülyébb, leghülyébb, rendőr, postás, vasutas) egészen helyénvaló igazságot mond ki.

Aztán, ha egy kicsit többet foglalkozik a MÁV-val, rájön, hogy egy csomó jó fej csávó, értelmes szakember, a fejlődésért tenni akaró fiatal és öreg működik a cégnél, még a vezetők között is. (És általában a többi vasutas is kedves ember. Találkoztam vagy százzal, és csak négy kötött belém, mert fotóztam, ahol egyébként szabad.) Sőt, a MÁV helyesen döntött néhány stratégiai kérdésben. A főváros és a vidéki "nagyvárosok" közötti minőségi, kiszámítható és lehetőleg gyors közlekedés (intercity), az elővárosi (a budapesti, nem a celldömölki) forgalom fejlesztése, a motorvonatok beszerzése, az ütemes menetrend bevezetése ilyen.

De az intercitykről pénteken, szombat reggel, vasárnap este lemaradnak az utasok, mert a MÁV egyrészt képtelen elég kocsit beállítani, másrészt képtelen racionálisan megszervezni a helyjegyek foglalását. Az elővárosi forgalomban 15 év kellett ahhoz, hogy (most szeptembertől) legyen egy olyan pesti bérlet, amellyel föl lehet szállni a vonatra, és akkor hol van még az egységes tarifa? A motorvonatok beszerzésére sikerült olyan botrányosan kiírni és elbírálni a közbeszerzési tendert, hogy csak a legnagyobb jóindulattal lehet tisztának gondolni a folyamatot, szakmailag korrektnek pedig még azzal se. (Még mielőtt valaki érdemtelen bűnöket és érdemeket ró fel: a balhét nem a sajtó csinálta, csupán ábrázolta.) És ütemes menetrendet is csak Vác felé vezettek be, amióta programot hirdettek rá, pedig kimutatható, hogy utasokat és megtakarítást hoz.

A MÁV ugyanis, mint rendszer a velejéig romlott. Tökéletesen alkalmatlan mai feladatának ellátására. A 19. században kitalálták, hogy közszolgálat, a 20.-ban, hogy veszélyes üzem, ezért félkatonai módon kell működtetni. Még az is lehet, hogy mindkét állítást elfogadom. De ma az első arra való, hogy kivonják a cég tevékenységét a gazdasági racionalitás, a hatékonyság fogalmának bármiféle alkalmazása alól, hogy mindenre állami támogatást követeljenek. A második pedig arra, hogy kivonják a cég tevékenységét úgy általában a racionalitás alól.

 

Arra, hogy miért nem lehet valamit megváltoztatni, kétféle érvet szoktak hozni a vasutasok. Mert már száz éve így van. Mert így van a szabályzatban (amelyet maguknak írnak). És akkor azt már nem is számítom, amikor technológiai érvekkel jönnek, mert azokat valóban figyelembe kell venni, csak valahogy furcsa, hogy fontosabb szempont a mozdonyforda, a szerelvényforda, a személyzet fordája (vagyis, hogy hova kell mennie a mozdonynak, a kocsiknak, a mozdonyvezetőnek és a kalauznak), mint az utas igénye.

Az egyik szombat reggel nagy gebasz volt a váci vonalon. Még be sem jött a Nyugatiba az a vonat, amelynek el kellett volna indulnia. Állt viszont bent másik kettő, takarították őket. Az egyik vasútreformer ismerősöm telefonon, egy helyi vasutas személyesen magyarázta el kérdésemre, hogy miért lehetetlen, hogy az egyikük elinduljon, kisebb késéssel szállítva el az utasokat. Egy perccel később a hangos bemondta, hogy mégis ez fog történni.

Lehet, hogy nem a legfontosabb, de talán a legégetőbb rákfene a mellékvonalak problémája. Egy csomó szárnyvonalon naponta két-három-öt vonat megy el irányonként, néhány utassal. (Nem túlzás, egy friss felmérés szerint az ország két régiójában a vonatok átlagutasszáma kilenc fő.) A néhány utas jó része meg vasutas, akinek ingyen van. Tessék összehasonlítani az erdőben pár utassal döcögő motorkocsit a pesti forgalomban kétszáz utassal haladó villamossal. Az utóbbit nem kell minden megállóban indítani egy tárcsás embernek, és a kalauz sem üldögéli végig a háromórás utat beszélgetve az utasokkal, hiszen összesen ha tíz percet kell dolgoznia.

A sorompót tekergető, az éjjel Csornán a vonatban munkabérért alvó (mert a MÁV nem tudja elhelyezni a GYSEV munkásszállóján), az évente pár csomag felvételéért az állomáson üldögélő, a saját fizetésének töredékéért jegyet eladó, az Andrássy úti székházban aktát tologató, a csak egyik oldalról vezethető motorvonat kocsiit szétkapcsoló (mondjuk naponta hatot), a forgalmat már évek óta nem bonyolító enyingi állomásra vigyázó vasutas bérét mi fizetjük, adózó barátaim. (Aki most erre azt mondja, hogy szegény vasutas különben munkanélküli lenne, az nem érti a piacgazdaságot. A munkanélküli kereshet munkát. Ha nem jár eredménnyel, az egyénileg tragikus, akkor segíteni kell neki, de az, hogy munkát keres, a piacgazdaságot éltető mechanizmus.)

És mi ez ellen nem tüntetünk. De ha véletlenül egyszer lenne egy MÁV-vezérnek elég bátorsága ahhoz, hogy bezárjon egy ilyen vonalat, akkor tüntetnénk. Sírnánk, a polgármesterek (akik kocsival járnak) és a polgárok (akik busszal járnak) tragédiáról nyilatkoznának a Fókuszban. A röhejes az, hogy a MÁV-nak nem kellene bezárnia egyetlen ilyen vonalat sem. Rá kéne bízni azokat a helyi erőkre. Racionalizálják ők, alakítsák a menetrendet a saját igényeik szerint, zárják be az állomásokat (adják el a bakternek)! Vonjanak be magántőkét, amibe lehet. És ha egyik-másik vonal így sem életképes, csukják be ők, aztán tüntessenek maguk ellen. A regionális vasutak létrehozására évek óta kész vannak a tervek, valami el is kezdődött, de érdemben nem történt semmi. Most megint vannak tervek.

A MÁV problémáit nem fogják megoldani a MÁV vezérigazgatói. A mostanit - akinek menesztéséről néhány hetente beszámol a Népszabadság, aztán mégis marad, talán csak azért, mert nem tudnak megegyezni az utódjáról - láthatóan már nem izgatja az egész, vagy ha igen, kívülállóként nézi a problémákat (pedig nem az a baj, hogy kívülről jött). Ne haragudjunk rá, természetes reakció ez a tehetetlenség állapotában. Más adekvát reakció még a belehalás és a nagyon gyors belebukás. Az elődöktől ezekre láthattunk példákat. Az elnöki, vezérigazgatói székből lehetetlen érdemben megváltoztatni az alvadt struktúrákat. A MÁV gyorsan cserélődő, a politikának kiszolgáltatott vezérigazgatójának bizonyára nagyobb fizetése van (nem sokkal), mint egy jól beágyazott szakszervezeti csúcsvezetőnek, de kisebb valódi hatalma. Hogyan tudná akkor racionálisan kezelni a létszámot?

A MÁV rendberakásához a tulajdonos államot megjelenítő minisztérium is kevés. Csillag István, mielőtt miniszter lett, és amióta nem miniszter, briliáns mondatokkal, kristályosan tiszta logikával tudta/tudja aprópénzre váltani a liberális gazdaságpolitika világos elveit. Tessék például elolvasni a Magyar Narancsban, hogy miért kell privatizálni Ferihegyet. Amikor miniszter volt három évig, minisztériuma nemhogy a MÁV döglött lovához nem nyúlt, de arra is képtelen volt, hogy az EU-s csatlakozás miatt szükséges jogi hátteret megteremtse a magánvasutak megjelenéséhez. Vagy nem képtelen volt, hanem elszabotálta.

A politikusok jól láthatóan azt gondolják rólunk, adófizetőkről, hogy nem zavar bennünket a MÁV mellékvonalain drágán fönntartott szociális foglalkoztató, a cégbe évente beleöntött tíz- és százmilliárdok, a vegetáló egészségügy, a lukas nyugdíjrendszer, az infúzión tartott irracionális kisparaszti gazdaságok pazarlása. De ha véletlenül bármilyen apró lépést elhatároznak, amely némi konfliktussal jár (összevonnak két iskolát, átszerveznek egy kórházi osztályt, egy picit liberalizálnák a gyógyszerkereskedelmet), azonnal hörögni kezdünk, és égő szemmel követeljük, továbbra is dobálják ki az ablakon befizetett adóforintjainkat. Azt kapjuk, amit megérdemlünk.