Straub Elek esete Deáknéval

Nem volna túl őszinte, ha mostan telezokognánk egy százas csomag Zewát Straub Elekért. Vagyis: Straub Elek után. Hosszú, reménytelennek tűnő éveken át voltunk (és még egy kicsit vagyunk is) szenvedői a Matáv leánykori nevű vállalatszörny üzletpolitikájának, ami miatt Magyarország Európa leginternettelenebb országai közé süllyedt néhány év alatt, annak ellenére, hogy 1995-ben még úgy tűnt, akár az élcsoporthoz csatlakozhat. Igaz, erről nem elsősorban Straub tehetett, hanem a velejéig korrupt magyar állam, és a magyar állam eme tulajdonságát remekül kihasználó külföldi tulajdonosok. (És itt nem a szokásos ekoxenofób szögbombát dobtuk be, a magyar tulajdonú vállalat ugyanilyen mohósággal - sőt! - ugrik a korrupció kínálta lehetőségekre ugyanis.)

A Matávba nagy pénzt rakó befektetők pontosan tudták, hogy a lé egy részét hova, kikhez kell szivárogtatni, hogy a távközlési monopólium privatizálása nagyszerű alkalom mindenféle pártkasszák feltöltésére, aztán később lehet kérni valakiktől valamit. És kértek is. Az állam mindig úgy tudta alakítani a szabályokat, hogy a Matáv és vidéke járjon jól, hogy a kvázi-monopólium sokáig fennnmaradhasson, és át is mentődjön a liberalizált időkre.

Straub már akkor került a céghez, amikorra a nagyobb hadműveletek lezajlottak, neki talán nem is kellett táskás embereket küldözgetnie, neki már csak pénzt kellett csinálnia a kellemesre klimatizált üzleti környezetben.

A Straub-évek megítélése mégsem lehet ennyire egyoldalú: az internet fejlődését visszafogó árpolitika mellett a Matáv óriási befektetésekkel fejlesztette a telekommunikációs infrastruktúrát, és később, amikor rájött, hogy nem csak a telefonban van üzlet, nagy pénzeket kezdett ölni az internet fejlesztésébe is.

Ami miatt egyetlen, pici könnycsepppet mégis csak érdemes ejteni Straub kirúgatása után: sokáig úgy tűnt, hogy Matáv vezére jó egy fejjel magasodik ki a kilencvenes évek magyar topmenedzserei közül. A merdzsós szubkultúrából alig kikászálódott "megveszlek kilóra" típusú kiskirályok közül. (Princz Gábor neve mond még valakinek valamit? Sugár Andrásé?) Nem húzatta a fülébe Presser Picivel, nem készíttetett magáról tévéműsort, nem vásárolta be magát a Playboyba, nem integetett a saját reklámjában, nem szerkesztetett heti- és napilapokat a hirdetési osztályon keresztül, nem volt udvartartása, nem dobált félig lerágott cubákokat a körülötte lebzselő léhűtőknek. Senki nem hallott a milliárdjairól, amikor más, hasonló kaliberű cégeknél már a másodvonalbeli menedzserek is az úszómedencés kurvázásokkal és az S8-assal lezúzott éjszakai autóversenyekkel fényezték magukat, ha bedomperignonoztak kicsikét.

Még ezzel az újsággal, illetve elődjével is normális viszonyt tartott fönn, pedig évekig ütöttük-vágtuk a Matávot, ahol csak értük.

Hűvös, korrekt csúcsmérnöknek tűnt, németes mentalitású és németes erkölcsű vállalatvezetőnek. (Bár a németes üzleti erkölcsökről így Siemens- és Strabag-ügyek közben, hát, hm, izé.)

Aztán hopp, két évvel a nyugdíj előtt mégis kiderült, hogy. Jött az obligát echte ungarische virtschaft: off-shore cégeknek kiszámlázott súlyos milliók, talán milliárdok a balkáni leányoknál. Hogy mi áll a háttérben, a menedzsment egyszerű saját zsebes ügyeskedése, politikai gyökerű korrupció, vagy a cégcsoportban zajló belső birkózások nehezen kibogozható következménye az egész - nem tudjuk egyelőre, és van rá egy fogadásom, hogy soha nem is fogjuk megtudni.

De Straub bukott, és úgy tűnik, végképp a sci-fi irodalomba száműződik a Tiszta Kezű Magyar Topmenedzser nevű jelenség. Illetve: illúzió. Magyarország lefedettsége százszázalékos, már a Deákné vászna vonatkozásában, ugye.