Ma már nem az számít tudásnak, amit a miniszter gondol

„Az elmúlt 20 évben növekedtek az elvárások: nemcsak a diákoknak, hanem a szülőknek is tudomásul kell venni, hogy a világ változásával folyamatosan bővül az ismeretanyag” – mondta az emberi erőforrások minisztere az InfoRádió Aréna című műsorában. Első pillantásra senki sem tagadná, hogy a miniszternek igaza van: rohamosan változó világunkban tényleg egyre több dolgot tudunk, alig pár napja bővült újabb négy elemmel a periódusos rendszer, egyesek szerint teljesen át kell írni a magyar őstörténetet, nemrég kiderült, hogy az első soksejtűek 2100 millió éve élhettek és hogy Kölcsey pedig férfiaknak írt szerelmes levelet.

Azért érdemes ezen elgondolkodni, mert a tanárok és a kormányzat közötti viták legmélyén a kormányzatnak az oktatásról vallott korszerűtlen elképzelései állnak, amik jól tetten érhetők ebben a pontban is.

Többet kell-e most tanulnia egy diáknak, mint kellett húsz, száz vagy éppen kétezer évvel ezelőtt? Ha megpróbáljuk összehasonlítani azokat a különféle korokból, akik nagyjából hasonló időt töltöttek tanulással, akkor semmiképpen sem felelhetünk igennel a kérdésre. Egy ógörög ifjútól elvárták, hogy fejből tudja Homéroszt, az 27803 sor, ehhez képest mennyi az, amit egy érettségizőnek tudnia kell? Nem várjuk el a diákoktól, hogy ismerjék az etikettet, nem kell kalligrafikusan írniuk, nem kell ógörögül tudniuk és ábrázoló geometriával sem terheljük őket. Ha azt gondoljuk, hogy a mai gyerekeknek többet kell tanulniuk, mint korábbi korok diákjainak, akkor ezzel azt is állítjuk, hogy a korábban a tanárok nem dolgoztak olyan keményen, mint ahogyan a maiaknak kellene, a korábbi iskolák, lazább, könnyebb, egyszerűbb intézmények voltak.

A valóságban ugyan igaz, hogy az emberiség ismeretmennyisége folyamatosan növekszik, de ezzel együtt változik az is, hogy mit tart tudásnak. Sokáig a tudás a reprodukciót jelentette, szövegek, adatok visszaadását, az számított okos embernek, aki sokat tudott fejből idézni. Később a tudás eljárások ismeretét jelentette, ilyen eljárás lehetett a másodfokú egyenlet megoldása vagy éppen egy nyolc lábon álló esszé megírása (ami alapján a Ming-korszakban rangsorolták a hivatalnokokat). Ezekben a tudásfelfogásokban, tudásparadigmákban más számított fontosnak, más kellett ahhoz, hogy valakit okosnak tekintsenek. Jelenleg egy új tudásparadigmában élünk, még akkor is, ha az iskola ezt nem feltétlenül vette észre.

Seymour Papert (aki többek között a LEGO-robotokat találta ki) így fogalmazta ezt meg:

Az elmúlt századok lassan változó világában a siker kulcsa az volt, hogy jól csináljuk, amit megtanultunk az iskolában. A gyorsan változó világban azt kell jól csinálnunk, amit nem tanultunk.

A mostani világban az ismeretek és az eljárások nagy részét is gépekben tároljuk és gépek képesek azokat elvégezni, az így felszabadult szellemi kapacitás kreativitásra, innovációra, együttműködésre fordítható, ezért ez is lesz a tudás mérője. A tárgyi tudás már csak egy (nem is a leglényegesebb) eleme a tudásnak. Tudni kell hol keresni, jó kérdéseket megfogalmazni, ami ismeretek nélkül nem lehetséges, viszont az aprólékos részletek sorolása helyett inkább a nagy kép átlátására van szükség hozzá.

Érzik ezt például a nagy amerikai egyetemek is, ezért döntötték el, hogy megváltoztatják a felvételi eljárásukat. A standardizált tesztek (amik a mi érettséginknek felelnek meg) kisebb hangsúlyt kapnak, vagy be sem számítanak, ehelyett azt nézik, hogy milyen területen mélyült el igazán a diák, a tanterven túlmutatóan tanult-e valamit önállóan, milyen közösségi tevékenységet végez, milyen a tanulási motivációja.

ahol nem a tudást, hanem a gondolkodást nézik a gyakran meghökkentő kérdések, amiknél pont az a cél, hogy a diák ne adhasson rájuk betanult válaszokat. Megkérdezhetik például a biológiára jelentkezőtől, hogy miért van olyan sok csíkos állat, a közgazdaságot célzóktól, hogy a kormánynak korlátoznia kellene-e a bankárok jövedelmét, vagy a történelemre jövőktől azt, hogy mit tudnánk a világról, ha csak a sporttal kapcsolatos dolgok maradnának fent a múltból?

A magyar oktatásirányítás ebből a változásból semmit sem vesz észre. Mintha a szekéren ülve csak bámulná, ahogy az egyre gyorsabb autók elhaladnak mellette és ahelyett, hogy átülne egybe, csak egyre jobban csattogtatná az ostort. A szoros tantervi szabályozás, ami nem hagy helyet az innovációnak és a projekt-szerű tanulásnak, a tényanyag hangsúlyozása a kerettantervben vagy akár az az apróság, hogy az idén már nem használható olyan atlasz a történelemérettségin, amiben kronológia is van – tehát a diákoknak az összes lehetséges évszámot fejben kell tartaniuk –, mind azt mutatják, hogy a kormányzat a tudásról egy 19. századi paradigmában gondolkodik. Nem csoda, ha a PISA-eredmények nem javulnak (hiszen az OECD felmérésében egyszerűen más számít tudásnak mint a mi iskoláinkban).

A tanárok pedig abban a helyzetben vannak, mint a korábbi példában a ló: csattog az ostor a hátukon, de pontosan tudják, hogy ettől még nem fogják utolérni a mellettük elhúzó Ferrarikat. Hiába kell központi tantervekből és tankönyvekből tanítaniuk, portfoliót és önértékelést írniuk, 32 órát az iskolaépületben tölteniük és a gyerekeket is bent tartaniuk késő délutánig, hiába kell egyre több és több tényt belepréselniük a gyerekek fejébe, tudják, hogy ez egy lépést sem visz közelebb a 21. századi tudáshoz. Közben ők is látják, hogy a világ, a szülők, a gyerekek elvárásai nem azok, mint amit miniszter megkíván, látják, hogy ebben a rendszerben nincs helye projektmunkának, együttműködésnek, kreativitásnak, problémamegoldásnak, IKT eszközök alkotó használatának, pedig az iskola falain kívül pont ezekre van szükség. De jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a valódi problémáikat az oktatás irányítói megérteni sem képesek.

A szerző az AKG tanára, a Tanárblog szerzője.