Bennünk élő karácsony

Elmesélem, milyen volt életem egyik legvidámabb karácsonya. Akkor még nagycsaládban ünnepeltünk, apai nagyapám magával hozta a harmadik feleségét is. Az első, a nagymamám sajnos már akkor eltávozott az élők sorából, amikor én még gondolatkísérlet sem lehettem szüleim fejében, a második nagyi meg nem tudott főzni. A harmadik szerencsére bevált, így eljött hozzánk.

Talán az volt az egyetlen olyan ünnep, ahol mindannyian együtt voltunk. Illetve: nagymamám anyai ágról sem lehetett már velünk, a nagyapámat pedig sosem ismertem, de édesanyám nevelőapja velünk ünnepelt. Már akkor is tudtam, hogy családunk viszonyrendszere némileg kusza, de elnézve a huszadik századot, azt a dúlást, ahogyan az évtizedei átgázoltak generációkon, már az is nagy dolognak számított, hogy ennyien együtt lehettünk.

Aztán kiderült, nem sokkal reggeli után, hogy nem lesz elég kenyerünk az ünnepekre. Nosza, a faluszéli pékség még üzemelt, délig tolták a tésztát a kemencébe. Gondoltam, felpattanok a biciklire, eltekerek kenyérért. Megjárom hipp-hopp.

Csupán két dologgal nem számoltam:

• a kenyér más családoknál is hamar elfogy,
• a tél hideg, így kesztyű nélkül, vékony kabátban biciklizni felelőtlenség.

Mire a pékséghez értem az ujjaim vörösen remegtek. A kezemet oldalra kellett lehúzni kormányról, amitől úgy néztem ki, mint aki ökölbe szorított kézzel áll a sor végére. Merthogy a sor sor volt, izmosan tekergő. A pékség elérhetetlennek tűnő messzeségben fűtő forró kályhának látszott.

A szél pedig mikor máskor fújna kedvére, egyszer a Tisza felől, máskor a határból, így amikor elértem végre az ajtóhoz, úgy éreztem, egy vagyok a széllel, egy vagyok a téllel, és a benti meleg perzselő tűz a bőrömöm és belül, a csontjaimban.

Mire hazaértem, lényegében nem éltem. Amikor nagyapám meglátott, végignézett rajtam, majd szó nélkül kitöltött egy kupica pálinkát. Azt mondta, ez most gyógyszer, úgy igyam.

Úgy tartják, az emberek csupán néhány karácsonyt tudnak élménnyel, örömmel vagy fájdalommal felidézni. Nekem ennél jóval több jutott. És bár akkor, ott a pékség előtt tényleg azt hittem, hogy jéggé fagyok, de vannak napok, és közeledve az ünnepekhez, az ilyen napok egyre sűrűbbek, azt kívánom, bárcsak fáznék úgy megint, mint akkor. És bárcsak együtt lennénk mindannyian, úgy, megint, mint akkor.

Ezért fontosak az emlékek. Segítségükkel újra és újra átélhetünk mindent. Idebent a mellkasunkban. Valahol ott, ahol a szívünk dobog.

(Borítókép: Shutterstock)