Mi rotyog vajon a Fidesz vegykonyhájában?

Munkatársaink nem voltak könnyű helyzetben, amikor meg kellett írniuk heti rendes jelentésüket a nyári álmából végre teljesen újjáéledt magyar belpolitikáról. A péntektől péntekig terjedő időszaknak mindössze két fontos eseménye volt – Gyurcsány Ferenc volt minisztelnök nagyszabású beszéde egy konferencián egyfelől, Orbán Viktor jelenlegi kormányfő napirend előtti felszólalása a Parlamentben másfelől –, az egyik és a másik is górcső alá került idejében. Persze így is vannak momentumok, amelyeket nem bontottak ki a szakemberek az utolsó nüanszokig.

Szubkulturális fenomén

Itt van pl. az ellenzéknélküliség kérdése. Hétfőn ismét kiderült, ebben a pillanatban tényleg senki sincs, aki fel bírná venni a versenyt a Fidesszel, illetve a kormánypárt első emberével. Versenytársunk helyesen állapította meg bejegyzésében, hogy a hétfői parlamenti vitában legfeljebb a Jobbik tűnt felkészült, kidolgozott álláspontot képviselni képes erőnek. Más kérdés, hogy annak a végső soron koherens, világnézetileg-ideológiailag visszaigazolható nézet- és üzenetrendszernek, amely e politikai alakulat sajátja, mik az esélyei hosszú távon.

Megítélésünk szerint ez roppant fontos dilemma. Épp ezért gondoljuk ugyanis azt, hogy a Jobbiknak mindenképpen ki fognak merülni a tartalékai. A Vona-párt egyszerűen kénytelen megmaradni a szubkulturális fenomén szintjén, még nagyobbra csak abban a nem kívánt esetben nőhetne, ha az eddigieknél sokkal rosszabbra fordulnának a dolgok. Totális gazdasági-politikai csőd kellene, hogy a formáció váltópárttá emelkedjen. Amennyiben valami ilyesmi mégis bekövetkezne, úgyis mindeggyé válna minden.

De összeomlásra nem áll szándékunkban számítani. Akkor sem, ha tisztában vagyunk vele, egy újabb válság felkészületlenül érné a világot, és akkor sem, ha még mindig nem látjuk, a Fidesz-kormánynak mik az elképzelései, amelyeknek köszönhetően jobbra fordulhatna a kollektív sorsunk. Nem tudunk semmit, azt is csak reméljük – mi mást tehetnénk? –, hogy a megfelelő vegy- és boszorkánykonyhákban folyik a munka.

Mennyiség, minőség, nyomaték

Kanyarodjunk vissza egy percre: ellenzék nélkül is működik az ország, írtuk május végi dolgozatunkban, utalva az Orbán Viktor előző ciklusában elhangzott híres kijelentésre. Szűk négy hónappal később azt látjuk, igazunk is volt, meg nem is. Hogy az MSZP és az LMP még mindig a hely- és sajáthang-kereséssel van elfoglalva, az úgyszólván mellékes. A lényeg az, hogy többet szeretnénk.

Amikor a miniszterelnök felsorolja, mi mindent tettek a nyári rendkívüli ülésszakon, az mennyiségileg nem hangzik rosszul. Hadarva is eltart egy ideig, mire a végére ér. Csakhogy a minőséggel szemben már igenis vannak kritikus meglátásaink. A kettős állampolgársággal vagy a választásokkal kapcsolatos jogszabályok hordereje nem csekély, ám arra nem alkalmasak, hogy előrerántsák az ország szekerét.

Tehát várunk, várakozunk. Az emberek türelme végtelennek tűnik. Ennek is megvan a magyarázata. Ilyen helyzet még sosem volt. Ennyire még sohasem bukott meg senki. Ez érdekes: az előző ciklus utolsó évében hiába kormányzott Bajnai Gordon, a bukáshoz neki nincs köze a köztudatban. A Fidesz kétharmados győzelme nem neki köszönhető, hanem szinte egy személyben Gyurcsány Ferencnek. Azt a tehetetlenségi nyomatékot, amely Orbánt magasra röpítette, és ott tartja fent az egekben, még az ő zuhanása generálta.

Elemzőink nem vennék maguknak a bátorságot, hogy megmondják – sarlatánság lenne –-, meddig tart ez az energia. A lankadás jelei egyelőre nem fedezhetők fel. Ameddig így van, addig semmit sem muszáj csinálni. Hadd szögezzük le: nem hisszük, hogy ez jó. Azaz, bizonyos értelemben jó is lehetne, oldania kellene a régről itt maradt görcsöket. A kétharmadosak megengedhetnének maguknak gesztusokat, amelyek javíthatnák a hangulatot. Kár, hogy nem látunk ilyeneket.

Gyorsan, gyorsabban

Az Index minapi jegyzetében olvashattuk, bármi történjék, Orbán Viktor marad a képes beszéd mellett. A felvetés alapjában véve helytálló, de vannak helyzetek, amikor mégis szerephez jut a kétszer kettő. Bizonyára kell ehhez az is, hogy Orbán Viktor ne a papírjaira támaszkodjon; meglepő, mennyivel különb orátor, amikor szabadon vitázhat, érvelhet.

Amikor hétfőn előkerült a Jobbik kedvenc témája – hogy ne lenne kedvence, ezen hízott jókorára –, a cigánybűnözés, következetesen, karakánul, konkrétan fejtette ki a miniszterelnök, hogy mi a helyzet. Miszerint bár vannak tények, amelyekről beszélni kell, eleve elrendeltetés nincs, senkinek sincs a vérében semmi, és ha másban nem, emberi méltóságában mindenki egyenlő. Nincs elemzőnk, aki okosabban mondhatta volna.

Érdemes lenne elmélyedni ennek a gondolatmenetnek a fogadtatásában – jobbról éppúgy, mint balról –, már ha lett volna neki ilyenje. Csakhogy nem nagyon volt, ez a remek közérzületi gondolatmenet is középtájról érkezett. Oldalról nem könnyű kezdeni ezzel valamit. Nem illik a képbe. Úgyhogy a demokráciáért aggódó szuperbalosoknak csak a gúnyos mosoly marad – most is hazudik a populista, mormoghatják félhangosan –, a zavarodott extrajobbosok meg mismásolgathatnak ijedten.

Munkatársaink mindazonáltal önmagukat és a közvéleményt is óva intik a messzemenő következtetések levonásától és az elhamarkodott lelkesedéstől. Attól, hogy az Orbán-szöveg egy darab bővített mondatával szemben nem támaszthatók kifogások – sőt –, az emésztő gondok nem oldódtak meg. Tettek kellenek. Gyorsan, okosan. Egy nap, mint száz, csak itt kell kilyukadnunk megint: szívesen szétnéznénk abban a vegykonyhában. Ha nincs ott semmi jó, bajban leszünk.