Védett kommunistáink

„Lehetne egy Kőszeg–Pető vitát is lefolytatni az igazságtételről, de ezt a vitát magammal is le tudom folytatni, mert mindkét oldal mellett nagyon meggyőző éveket tudnék felsorakoztatni, de ebbe most nem kezdek bele” – mondta a háromórás vita vége felé a szót kérő Kőszeg Ferenc, egykori SZDSZ-es politikus, kiváltva ezzel az est egyetlen, felszólalás közbeni nyílt színi ovációját.

Kőszeg Petőre reflektált, aki még a vita elején elmesélte: a jogi igazságtételt szolgáló, 1991 őszén elfogadott, a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság által elkaszált Zétényi–Takács-féle törvényről az SZDSZ frakcióján belül is hatalmas vita folyt, végül a tartózkodó álláspont győzött. (Nem úgy a Fidesznél, képviselőik az MSZP-vel együtt nemmel szavaztak.)

De nem is ez az érdekes, hanem az: a jogi igazságtétel mellett és ellene is fel lehet hozni nagyon meggyőző és logikus érveket.

Egy törvény soha nem fogja kielégíteni a kommunizmus üldözötteit, mindig keményebbet követelnek majd.

De a náci háborús bűnök sem évülnek el, miért évülne el annak a bűne, aki több mint száz ember haláláért felelős egy-egy sortűzparancs miatt.

De a bizonytalan jogi felelősségre vonásnál fontosabb a múlt megismerése, feltárása.

De akinek az ÁVH megölte a szüleit, az szívesen látná a bíróság előtt a gyilkosokat.

De ennyi évtized távlatából a jogi eljárás bizonytalan, és több kárt okoz egy-egy bizonyíték híján született felmentő ítélet, mint hasznot.

De, de, de.

Nagyjából erről szólt az 1991-es Kónya–Pető-vita, ahol a felek kulturáltan vitatkoztak a frissen elfogadott Zétényi–Takács-féle törvényről, a közönség viszont addig nem tapasztalt útszéli stílusban szidta Pető Ivánt, vagy ha úgy tetszik, állt Kónya Imre oldalára. (Kónya: „Milyen szerencsés ország az, ahol az a legnagyobb politikai botrány, hogy a közönség állandóan közbekiabál, és nem hagyja a nyakkendős politikust, hogy elmondja a véleményét, bár Pető Iván azért nagyon helyesen elmondta.”) A korabeli vitát ismét megnézve az az ember érzése, hogy egyáltalán nem a tartalma, hanem a közönség reakciói miatt vált oly hírhedté.

Nézzük meg, hogy mit mondtak most, húsz évvel a vita után a résztvevők és hozzászólók, na nem is az akkori eseményekről, inkább a legfrissebb fejleményekről, a lex Biszkuról, az alaptörvény átmeneti rendelkezéseiről, amelyben az MSZP pártállami bűnökben játszott felelősségét is belevenné a kormányzó többség, az ügynökügyekről, és egyáltalán, arról a katyvaszról, ami a rendszerváltás utáni Magyarország viszonya a rendszerváltás előttihez.

Orbánék igazságtételi törvénytervezetéről

Pető elolvasta a tervezetet, Kónya nem, (ami kimondja az MSZP felelősségét is a pártállami bűnökben). Az SZDSZ volt frakcióvezetője a tervezetet elképesztőnek nevezte, szerinte a Fidesz minden eddigi húzását alulmúlja. A szöveget úgy értelmezi, hogy „az elmúlt húsz év posztkommunista tévelygése után akar utólag igazságot tenni”. Pető úgy gondolja, hogy ezzel csak az aktuális problémákról akarják elterelni a figyelmet. Kónya csak azt hallotta a törvénytervezetről, hogy az Zétényi–Takács-féléhez hasonlít.

Kőszeg Ferenc a tervezetről azt mondja, szép dolog, hogy megállapítja az MSZP felelősségét, de akkor azokat a választókat is el kell marasztalni, akik a rendszerváltás óta háromszor is győzelemhez segítették az MSZP-t.

A lex Biszkuról

A teremben felszólalt az a Gellért Ádám nemzetközi jogász is, aki a lex Biszkunak, vagyis annak a törvénynek a kidolgozója, amelyik kimondja, hogy az emberiesség elleni bűnök nem évülnek el. A fiatalember tavaly tett feljelentést Biszku, a Kádár-rendszer belügyminisztere, ellen, mivel szerinte felelőssé tehető azért, hogy Maléter Pált, Szilágyi Józsefet, Gimes Miklós és Nagy Imrét 1958 nyarán koncepciós eljárásban halálra ítélték, majd kivégezték. A főügyészség a feljelentést elutasította, így kereste meg Gulyás Gergelyt, és dolgozta ki a bíróság elé állítást lehetővé tévő törvénytervezetet.

Gellért – akit vitapartnerei következetesen Gulyásnak neveztek – elmondta, milyen nehezen kutatható a korszak, milyen bürokratikus utat kell végigjárni egy levéltári kutatáshoz, szemben Németországgal, ahol a kutatás előtt elég egy emailt küldeni a levéltárnak. „Önök nem érzik, micsoda kudarc volt az elmúlt húsz év?” – kérdezte. Kónya érezte, Pető szerint viszont összeegyeztethetetlen, hogy egy fideszes politikus tanácsadójaként kérdezi ezt. (Pető később a kijelentését visszavonta, és bocsánatot kért.) Révész Sándornál, a Népszabadság meghívott előadó újságírójánál ezen a ponton elszakadt a cérna: „Munkatársa a Gulyás úrnak, aki végighazudja a magyar sajtót azzal, hogy az SZDSZ nem szavazta meg a Zétényi–Takács-féle törvényt, és ott áll mögötte az egész rohadt Fidesz-frakció. („Na, na, na” – utasították többen is rendre a durva jelző miatt, és nyomban bocsánatot is kért, de Gellért is megkapta a magáét az egyik nézőtől, a legdurvább beszólást, amit egy fiatalember kaphat: „Túl fiatal vagy, barátom”.

Mit kellett volna csinálni?

Kónya szerint az 1989-es Ellenzéki Kerekasztal idején nem volt számottevő különbség a rendszerváltó pártok között. A jogi igazságtételi kérdésekben az elvesztett választás után lett oly merev az SZDSZ és a Fidesz, mivel csak egy cél hajtotta őket: bukjon meg a kormány minél hamarabb. A volt MDF-es frakcióvezető ma úgy látja, hogyha a rendszerváltó pártok 1991-ben egységesen kiállnak a jogi igazságtétel mellett, akkor Göncz Árpád köztársasági elnöknek esze ágában nem lett volna az Alkotmánybírósághoz fordulnia, és ha valaki mégis megtámadta volna a jogszabályt, akkor a politikai konszenzus láttán az Alkotmánybíróság is másképp döntött volna. (Pető ezt másképp látja: az SZDSZ programjában már 1989-ben is benne volt, hogy nem akar jogi igazságtételt.)

Horkay Hörcher Ferenc, a konzervatív oldalról meghívott tanár és publicista szerint a jogi igazságtételt nemzeti megbékélésnek kellett volna nevezni, a viszonylag kormányzást lehetővé tévő Antall–Tölgyessy-paktum helyett alkotmányozó nemzetgyűlést kellett volna választani, az Ellenzéki Kerekasztalból pedig nemzeti egységkormányt kellett volna alapítani, kiszorítva ezzel a hatalomból a szocialistákat.

Az ügynökkérdésről

„Valaki mégiscsak felelős azért, hogy 15 büntetőeljárásban álltam eddig bíróság előtt, hogy a facebookon kellett pénzt gyűjtenem vesztes ítélet után, hogy húsz év után sem lehet megnevezni az ügynököket” – mondta Ungváry Krisztián, a téma kutatója, aki ezzel el is mondta véleményét a jogi igazságtételről: „Hogyan mondjunk pontos ítéletet annak fényében, hogy még azt sem tudjuk, mi történt az előző rendszerben?” Ez pedig a magyar politikai elit teljes csődje. (Az meg valószínűleg az SZDSZ-é, amit Pető Iván hozzáfűzött: 2003-ban, amikor a D209-es Medgyessy miniszterelnök lebukása után egy vitatott törvényt hoztak a levéltári iratok megismerhetőségéről, akkor „rossz alternatívák között kellett választani, rossz kompromisszumokat kellett hozni”, de még mindig jobb szerinte, hogy legalább elfogadtak valamit.)

Felszólalt az a Varga László levéltáros is, aki tagja volt a pártállami iratokat vizsgáló Kenedi-bizottságnak, és aki megdöbbenve tapasztalta, hogy Szilvásy György titokminiszter pontosan ismerte a bizottságban hangoztatott magánvéleményét, miközben annak írásos nyoma nem volt.

A Kónya és Pető közötti egyetlen kicsit is élesebb vita is az ügynökkérdés körül kerekedett. Pető: – A volt szocialista országok közül egyedül Magyarországon nem oldódott meg a mai napig az ügynökkérdés, ma is a titkosszolgálat mondja meg, hogy mit lehet átadni a levéltárnak, és mit nem. Kónya: – Majdnem három cikluson át kormányoztatok. Pető: – Az MSZP abszolút többsége mellett nem lehetett bármit elfogadtatni. Kónya: – A D209-es ügy kirobbanásakor nem volt az MSZP-nek abszolút többsége. Pető: – Az SZDSZ ezt arra használta föl, hogy elfogadtassa a levéltári törvényt, de az ezt akadályozó MSZP-nek jó szövetségese volt az MDF és a Fidesz. Kónya: – Már nem vagyunk politikusok, SZDSZ sincs, fölösleges védened az SZDSZ-t.