Nem fél, nem beszél

Frissebb (2)

További Belföld cikkek

Gyógyított már kutyát, macskát és ékszerteknőst Hadházy Ákos állatorvos, egyszer, pedig egy éppen Szekszárdon turnézó cirkusz beteg majmát kellett ellátnia. Az éjszaka közepén csöngött a telefonja. Ötvös bohóc vagyok, szólt bele valaki, és ő azt hitte egy pillanatig, valaki hülyéskedik vele. Persze, ha csak ennyi lenne az egész, biztosan nem utaztunk volna órákat, hogy találkozhassunk Hadházy állatorvossal. A harminckilenc éves önkormányzati képviselő azonban nemrég elmondta, hogyan osztották szét a helyi fideszes vezetők saját embereik között a trafik-koncessziókat. Az ügyből óriási botrány lett, Hadházy pedig hirtelen hőssé vált, egyfajta második Ángyánná, aki megelégeli a pártján belüli mutyit, és borít. Odafelé, az autóban még a bátorságon tűnődtünk. Visszafelé már a félelmen.

Dohányzik?

Nem, és hogy még egy rossz hírt mondjak, nem is iszom.

Ez a rossz hír?

Persze. A szekszárdi politikában borozás nélkül nehéz érvényesülni.

Kifejtené?

Szerintem ez a vörösborok egyik fellegvárában azért érthető. Egyébként elnézést szeretnék kérni, mert lehet, hogy csalódást fogok Önöknek okozni. A telefonban azt mondták, egy portrét szeretnének rólam készíteni.

Így van.

Aztán, ahogy azon gondolkodtam, mit tartok magamról fontosnak elmondani, nem nagyon jutott eszembe más, mint hogy a többiekhez hasonlóan én is csak egy egyszerű, gyarló ember vagyok. De ha érdekli Önöket, hogy miért tettem, amit tettem, szívesen mesélek az őseimről. Még akkor is, ha nagyon egyetértek egy Váczi idézettel: Én nem mások érdemével dicsekszem / nem azzal kezdem, honnan származom. /Tenni szeretnék valamit először, hogy kitűnjön / ki fogadhat fiának, kinek rokonságára van jogom.

Szép. De azért eljutunk majd innen, ugye, a mához?

Biztosan. Tehát anyai dédapám az I. világháborúban megsebesült, vitézi címet kapott, a II. világháborúban pedig önkéntesként szolgált. A háború után kántortanítóként élt még sokáig, hitét és elveit soha meg nem tagadva. Másik ágról anyai nagyapámat kuláknak minősítették, falujából Hódmezővásárhelyre kellett költöznie. Emlékszem, sokszor elvitt magával az Újtemplomba: az ország egyik legnagyobb református templomában általában 15-20 ember hallgatta az igét. Nagyapám szorgalmas és tehetséges ember volt, főiskolai docens lett belőle, de sokszor érezte úgy, hogy „előélete” és megtartott hite miatt kevesebbet tehet a közösségért, mint szeretne. Apai nagyapám viszont református lelkész volt Hajdúhadházán, nagy parókiával. 1956-ban mondott egy prédikációt, amely miatt száműzték az Isten háta mögé, majd' negyven évig egy nyírségi faluban szolgált. Mégis róla az a meghatározó élményem, hogy mindig derűs volt.

Politizáltak a családban?

Egy kicsit igen. Nem szerettük például a kommunistákat. Amúgy nagyon demokratikus szemléletben nevelkedtünk. Az édesapám kimondva is irtózott a tekintélyelvű neveléstől, mindig igyekezett megmagyarázni, mit és miért szabad, vagy nem szabad.

Meséljen a képviselői munkájáról.

Legyen elég annyi, hogy tudtam néhány jó dolgot csinálni.

Például?

Az én közbenjárásomra fedtek be a városközpontban több olyan buszmegállót, amit nagyon sokan használnak, mégis évtizedek óta áznak ott az emberek az esőben.

Ez igen... A Fideszbe is azért lépett be, hogy jobbíthasson a világon?

Erről nem szeretnék beszélni.

Pedig ez is a portré része lenne.

Akkor sem szeretnék.

Jó, akkor beszélgessünk csak a trafikmutyiról.

Amit arról egyelőre szerettem volna elmondani, azt már megtettem a HVG-ben. Önök is idézték a cikket.

Tegnap még nagyon készségesnek tűnt. Történt azóta valami?

Semmi, de tegnap is arról beszéltünk, hogy egy portrét szeretnének rólam készíteni

A trafikügy kapcsán.

Mire jó ez az egész? Amit a HVG-nek mondtam, azt vállalom, szóval, ha szeretnék, adják a számba a szavaimat az interjúból.

Ön szerint a szekszárdi polgármester, Horváth István a trafikpályázatok listájával érkezett a kormánypárti képviselők találkozójára, azzal, hogy véleményezzék a listán szereplőket. Azt is mondta a cikkben, hogy mivel nincs külső ellenzéke a Fidesznek, ez elvezetett oda, hogy olyan döntéseket hoznak, amelyek nem helyesek, és sajnos akár odáig is elvezethet, hogy olyan döntéseket hoznak, amelyek egyéni érdekeket szolgálnak.

Ha már ilyen rámenősek, jól van, politizáljunk még egy kicsit. Elmesélem egy meghatározó élményemet.

Hallgatjuk.

Egyszer egy önkormányzati küldöttség tagjaként Szekszárd belga testvérvárosában, Waregemben jártam. A polgármesterre várnunk kellett, mert épp egy fontos gazdasági jellegű tárgyalást folytatott a szomszédos szobában, de úgy ám, hogy az ajtót közben teljesen nyitva hagyták. Aztán a folyosón láttam, hogy az összes szoba ajtaja nyitva van a hivatalban. Ezt fontosnak, jelképesnek tartom. Jó lenne, ha a közügyek az emberek előtt zajlanának. Én a magam részéről olyan törvényt hoznék, hogy minden hivatalban legyenek nyitva az ajtók. Sőt, webkameráznám az egészet...

Na látja. Akkor elmondja, mi történt Szekszárdon?

Már elmondtam...

Fél valamitől?

Nem. Kellene?

Megfenyegették?

Nem. Kellett volna?

Mégsem akar beszélni.

Ebben a pillanatban nem. Lesz egy találkozóm az érintettekkel, azután talán többet tudok majd mondani.

Mégis kivel: Horváthtal?

Vele is.

Miért ül le egyáltalán beszélgetni? Azok az emberek tulajdonképpen lehazugozták, azt mondták, semmi nem úgy történt, ahogy Ön állította.

Egyelőre ne faggassanak.

De mit változtathat meg a találkozó? Megbeszélik, hogy mégsem látott semmit? Pedig most kinyithatná azokat az ajtókat. Tehetne végre valamit.

Azért itt helyben tettem már néhány dolgot.

Igen, befedette a buszmegállót. Ennél azért többet csinálhatna most.

Köszönöm a lehetőséget, de már elmondtam, amit szerettem volna. Sajnálom, hogy ilyen sokat utaztak miattam. Bár a kollégajelölteknek azt szoktam mondani, az autópályának köszönhetően a Nagykörúttól csak másfél órára van a rendelőm...

Akkor: ennyi?

Ennyi.